Barta Lajos: Tragédiák a hátsó udvaron
Barta Lajos: Tragédiák a hátsó udvaron
A négyemeletes kútnak a fenekén, melynek hátsó udvar volt a neve, lakott a sánta suszter. A bal lábára bicegett, mert ez a lába rövidebb volt, minthogy térdben összezsugorodott. A sánta suszter teste sem maradt el a láb mögött; a gerince kicsit görbe volt, a mellkasa behorpadt egy kicsit, de nagy csontok voltak az arcában, melyek közé mélyen beestek a szemek és a halovány petyhüdt bőr, mint üres tarisznya oldala, lapult közéjük. De a bús homloka magasan, szélesen és haloványan meredt, erősen kiállt, hogy mint valami tragikus házeresz fedje szemét.
Nyáron mindig ott kinn, a hátsó udvaron, a négyemeletes fal tövén, kis kerek széken ült a zöld kötényes sánta ember és kalapált; mindig kalapált, a lábaszárát üllőnek használva, finom, könnyű cipellőkké verte, verte, kalapálta a bőröket, talpakat, fehér szögeket. A falat emeletnyi magasan vadszőlő futotta be és ezért tetszett neki annyira ott.
A sánta suszter széke fölött, az első emeleten, már hetek óta mindennap kihajolt és a semmiségbe bámult egy sárga nő, vele együtt egy pisze mopsz, mely épp úgy tudott némán a semmibe nézni és mintha mind a ketten csak azért éltek volna, hogy – ezt tegyék.
A nőnek az arca fiatal volt, szép, de púderos, a szeme kék volt, mint az égnek messze titkos alja, a haját mintha sáfránlében fürösztötték volna, vagy mintha most gombolyított friss selymet borítottak volna finom boglyában a fejére. A fehér húsú, sárga nő egy napon így szólt a sánta suszterhez:
– Hát maga csak mindig kalapál, suszter úr?
– Bizony drága nagysága – mondta a suszter, a lábszíjat, cipőt, kalapácsot letéve – én mindig kalapálok. Csak olyankor nem kalapálok, amikor a szívem fáj.
– Hát olyankor mit csinál?
– Olyankor citerálok. Mert nagyon szépen tudok citerálni. A nagysága talán hallotta is már?
– Hallottam, suszter úr!
– És itt van ez a tyúkom is. Avval szórakozom; mert arról mindig az anyámra gondolok. Mert az övé volt az a tyúk. Az anyámat pedig úgy szerettem, hogy az már szinte fájt.
– Hát a szép felesége hol van suszter úr?
– Jaj, drága szép nagysága, ne kérdezze azt!
– Miért ne kérdezzem, suszter úr?
– Mindent inkább, drága nagysága, csak ezt az egyet ne! Mert akkor vagy sírnom kell, vagy citerálnom, hogy ne fájjon a szívem annyira.
– Hát nem jól élnek talán?
– Jól élnénk mink drága, szép nagysága, csakhogy ez az asszony nem akar.
– Maga pedig nagyon jó ember lehet suszter úr!
– Én, drága nagysága? Mint a vaj. De így kell az neköm! Mert megmondta nekem az anyám: fiam, ne végy el olyat, aki egyenes, meg aki szép! De én azt mondtam akkor: anyám inkább meghalok, de akit szeretök azt elveszöm. Így kell most neköm drága szép nagysága. Mert én otthagytam miatta az anyám, csak akkor mentem el hozzá megint, mikor már a koporsóba volt. Ezt a tyúkot is akkor hoztam el; mert az anyámé volt, utolsó percig vele élt. Nincs is most már az én életömbe semmi szép, csak éppen ez a pötyögetett szürke tyúk.
– Hát miért nem jó a felesége magához?
– Jaj, ne kérdezze azt! Volt-e már a nagysága úgy, hogy nem volt cipő a lábán, mégis csupa hegyes üvegcserépen kellett futnia, mert ostorral kergették?
– Nahát ilyen helyzetben még nem voltam sohasem.
– Én pedig mindig így vagyok.
– Nagyon sajnálom magát suszter úr!
– Köszönöm, drága nagysága; de engöm lehet is. Mert akinek van is felesége, meg nincs is! Aztán olyan felesége van, hogy mindenkié, aki neki megtetszik, csak éppen az enyém nem. De ne tessék ám azt gondolni, hogy pénzért teszi! Nem; annál különb. Csak úgy szívbül! Mert a pénz nem is kell neki. Azt ő elviszi éntülem.
– Hát miért adja neki?
– Nem úgy adom drága nagysága. Nem úgy adom.
– Hát miért nem kergeti el, ha lop?
– Mert nagyon szeretöm! Mit csináljak, ha egyször nagyon szeretöm? Mennél rosszabb hozzám, annál jobban szeretöm. Úgy fáj a szívem, de azért mégis szeretöm. Úgy szeretöm drága nagysága, hogy amilyen asszony ez, nem is kellene neki többet, csak ennyit mondani: Tudod mit te Péter! Ne kívánj engöm hiába! Legyen úgy, mint régön volt! Akkor én mindent el tudnék néki felejteni.
– Nézze suszter úr! – mondta most a sárga nő – mert maga ilyen finom és jó ember, megkérem valamire!
– Csak mondja drága nagysága!
– Van egy létrája?
– Az nincs.
– Hát asztala?
– Az van.
– Hát akkor állítsa ide az ablak alá! És tegyen rá egy széket!
– Tréfálni tetszik ugye?
– Dehogyis tréfálok! Csak tegye hamar ide! Az asztalt és jó nagy széket rá!
– És mit akar a nagysága avval?
– Kimegyek az ablakon.
– Az ablakon?
– Azon!
– Hát miért nem tetszik az ajtón?
– Mert az be van csukva. Az a disznó szerecsen mindig rám zárja, amikor elmegy.
– Hát egy szerecsennel tetszik lakni?
A sánta egészen odavolt a csodálkozástól.
– Avval!
– Na az még szebb dolog, mint az enyém.
– Hagyja most a vicceket barátom! – mondta erélyesen a sárga nő.
– És hol tetszett összeakadni avval a szerecsennyel? – kérdezte mégis és kis grimasz futott végig az arcán.
Hol? Hol? – és a sárga nő már dühös volt nagyon – Hát az orfeumban. Én artistanő vagyok! De most már meguntam nagyon. Iszonyú féltékeny és brutális; ide hátra is azért dugott; föllépni sem enged, az utcára se enged, senkivel beszélni nem enged! Meg is ver a nyomorult! Hát most már érti: meg akarok szökni és maga segíteni fog nekem!
– Nem, drága nagysága, azt nem tehetöm! – mondta a suszter határozottan.
– Miért nem akarja megtenni?
– Nőknek a férfiak ellen nem segíthetök.
– Maga ostoba!
– Az meglehet, de mégse teszöm.
– De miért nem teszi? Majom!
– Bosszúból nem teszöm!
– Hát csak pukkadjon meg! – kiabált a sárga nő és most mutatta meg, hogy igazán kicsoda – fütyülök magára! Estére úgyis eljön a barátom, kiszabadít innen. Csak azért akartam most, hogy meglepjem a barátomat! Menjen a fenébe, sánta bolond! Mondja meg a feleségének, hogy tiszteltetem! Otromba szamár!
Csak alkonyatkor jött ki a sánta suszter megint a lakásból, hogy kieressze szép ketrecéből a tyúkot. A tyúk sétált, a hátsó udvaron föl-le járt, neki pedig a szíve fájt, hát elővette a citerát, a falhoz rézsút egy széket támasztott és azon hátradőlve verte, verte a hangszerét. Akkor megjött a felesége, aki piros arcú, szőke asszony volt, libegő hajjal és könnyelmű kék szemekkel. Bement a lakásba, de nemsokára megint kijött, csakhogy akkor lepedőbe kötött nagy batyu is volt nála. A suszternak nagyot dobbant a szíve:
– Mit csinálsz Flóra? – kérdezte roppant fájdalommal és a szemébe könny szaladt.
– Elviszem, ami az enyém. Vár a konflis az utcán.
– Hát elmégy?
– Mégpedig hintón!
– Hát nem akarsz velem élni?
– Van eszömbe!
– Azt gondótam: egyszer mégiscsak meggyün az eszed.
– Meggyütt! Azért hagylak itt.
– De nem így! Hanem úgy, hogy azt mondod: Tudod mit Péter, éljünk úgy, mint régen!
– Urakkal is élhetök, miért éljek veled?
Avval megindult, ment, csak ment előre a hátsó udvaron. Már éppen a kis ajtónál állt, ahol ki kellett menni az első udvarra; egy pillanat még és kifordul, örökre eltűnik! De a sánta suszter utána kiáltott. Olyan haragos, nagy hangon kiáltott, ahogyan még soha életében nem tudott. Csak azt kiáltotta, hogy:
– Flóra!
Az asszony megállt.
– Mit akarsz? – kérdezte – Mit ordítozol?
– Csak azt akarom mondani – rikoltotta a sánta és fölállt –, hogy mégiscsak rongy vagy, rongy vagy, rongy vagy!
És mikor ezt kimondta, feléje vágta a citerát.
Az asszony kiugrott, a citera nagyot puffant a falon és mint a halott bogár, leesett a földre. A suszter pedig bement a lakásba; még a tyúkkal sem törődött már, csak bement, arccal az ágyra vetette magát és egész estig sírt …
Már egészen sötét lett és az emeleti ablakon megint kihajolt a sárga nő; szemben, a másik ház hátsó falában tátongó ablakban robusztus férfi, az orfeumban szereplő díjbirkózók egyike állt.
– Szszsz! – sziszegte az estbe a sárga nő.
– Szssz! – felelte túlról is a kígyóhang.
– Itt vagy, drága pofám? – suttogta a nő.
– Itt vagyok, anyám! – felelte a férfi.
– Megkaptad a szobát, pipikém?
– Megkaptam hát.
– De jó vastag deszkád van-e?
– Hogyne! Kibír.
– Mert ha leszakad alattam, összetöröm magam.
– Ne félj! Csak ha átért a vége, akkor fogd el, mert nagyon nehéz lesz innen tartani.
Az atléta aztán egy erős deszkát kezdett a túlsó ablak felé tolni az ablakból, hogy áthidalja vele a pár méternyi hátsó udvart. Tolta, tolta előre a deszkát, a sárga nő várta, hogy a deszka vége átérjen hozzá.
– Hogy néz majd ez a barom, ha üresen találja a szobát! – mondta kéjesen.
– Még ma éjjel Berlinbe utazunk! Oda kaptam angazsmánt! – szólt át az atléta.
– Legalább megszököm a fekete elől!
– De azt mondom: jaj neked, te sárga, ha még egyszer valami fekete állattal adod össze magad!
– Esküszöm neked, csak téged szeretlek. Te vagy a legszebb, a legdrágább, a legédesebb! Imádlak cukros majmom! Imádlak te szépségem! Mucum, szívem, csillagom!
A deszka vége már odaért a túlsó ablakhoz.
– Most! Fogd! – vezényelt az atléta.
A nő, piciny, kövér, finom ujjaival alig tudta átfogni a vastag pallót. Messzire kihajolt és erőlködött, hogy beemelje a deszkát az ablakon. De hátul éppen nyílt az ajtó, világosság lett, majd hirtelen becsapták az ajtót.
– Jézusom, a szerecsen! – kiáltott a nő.
Eleresztette a deszkát és az nagy puffanással a mélységbe esett.
A szerecsen feléje ugrott, rögtön a haja után kapott és így ordított angolul:
– Fehér bestia!
– Fekete barom! – ordította vissza a sárga nő.
– Európai szemét! – zúgta a szerecsen.
– Afrikai ördög! – sivított a nő.
A szeme, mint a foszfor a sötétben, úgy villogott; a félelemtől és a dühtől vérbe borult, de már futott a szobában előle; a szerecsen pedig fújtatva kergette az asztal körül és üvöltött:
– A nyakadra csavarom azt a sárga kócot!
Folyton az asszony feje után kapott.
– Golyót a hasadba! – sziszegte a nő és az asztalon fekvő retikülért kapdosott, hogy előrántsa onnan kis pisztolyát.
Hat lövés dördült el aztán, vakon, gyorsan, egymásután. A szerecsen mint a bika, győzelmesen úgy bőgött föl, amikor a nő elejtette kilőtt pisztolyát; abban a pillanatban már el is kapta a sárga kontyot, egy rántással lebontotta azt és elkezdte a nő fehér nyaka köré csavarni a festett sárga asszony-selymet. Csak csavarta, mindig szorosabbra, halálosabbra csavarta a sárga nő szép fehér nyakán a fojtogató hajkötelet …
A sánta suszter a könnyektől, a fájdalomtól egészen bambán, fölkelt odalenn az ágyról, az udvarra ment és egészen aléltan a ketrec felé támolygott, ahova a tyúk sétájából magányosan visszatért.
– Anyám – tördelte magában végtelen bánattal, hangtalanul – édesanyám, csak miért nem fogadtam neked szót? Pedig én úgy szerettelek, úgy szerettelek, hogy az már szinte fájt! De most már mindegy! Most már nem kell nékem semmi szép. Még az sem kell, ami tőled való! Semmi szép sem kell már nekem!
Avval kivette a tyúkot a ketrecből és végtelen bánatában – kitekerte a szürke tyúk nyakát.
