Ady Endre: Margita Párisba jött
S még a Sors sem aggoskodott miattunk
S mi, azóta már fölnőtt valakik
Unalmunkban kígyókat fojtogattunk
S nem volt jelszónk a forradalom,
Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk.
Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha,
Nagy, illetlen, magyar forradalomra.
Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk.
Kerültük a dunai Ázsiát,
Hogy dűhvel, mindig, csak róla beszéljünk.
Arany János volt végső lobbanás,
Süket és sötét volt a magyar lélek,
Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt,
Míg csalt, ágált, élt a politikushad.
Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt,
Csilinges, kis honi históriák,
Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt,
Otthon minden félszeg, vigasztalan,
Itt rámolunk egy bolondszebb Jövőre
Bizót nem kapva s másokért is bízván.
Akkor jött volt először Tisza István.
Utálatos halál-ideje tartott.
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki most, ki félig-bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.
Hunn gyülevész-had sűrű menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt uri béke.
Kis, űzött, éhes vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan,
Mert valaki vágyódón kinyujtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabású végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány, – mondtuk, – szimboluma
Ránk-siető uj, szép magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények
Éltünk álmaink sok-sok istenének.
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok hangos nép-riasztó,
Zenebona, rivalgó ujitás:
Egy poéta-Széchényi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-szíveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghivőbb, legszebb.
Felénk a lyány, kit hívok Margitának.
Ifju szépségét növelte a tér,
Legenda, pletyka és a furcsa bánat,
Mely kijóskodott a szemeiből
S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére
S Párisban, hol vágy akkor annyi termett,
Távolról is kincsünk volt ez a gyermek.
Volt az asszony-neműknek tetője
S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag
S Ottokárral együtt reszkettünk tőle
És vártuk akkor a nagy amazont,
Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni.
Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam,
Margitát vallott, sugton, félig-holtan.
Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya
És szépsége a szépségek felé,
Az életbe, szerelembe, világba.
S hogy egyikünk sem lesz a kezdete
A kezdetek legeslegszebbikének,
De legalább kinek lesz első nője,
Vigye majd ki boldog virág-esőbe.
Alkonyati, szörnyű, párisi zajban.
Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek:
Kozákéknak legkeletén nagy baj van.
S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk,
Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk:
Vén Földünknek még majd mi magyarázunk.
Hogy minden mást szivünkről leszakasszon:
Párisba jött a mi mennyasszonyunk,
De ki most már, jaj, igazán menyasszony.
Hogy Margita most már élni akar,
Férj lesz hamar első, nagy stációja.
Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek,
»Fiúk, – szólt vígan, – a japánok győztek.«
S csaták fölött Margita fehér árnya,
Ahogy bennünket balga fiúkat
Hi a harcba, magához, haza, várva
S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita,
Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen,
Ő, akiért minden vágyunk nyilallík:
Hungária, ha blaszfémnak is hallik.