Laczkó Géza: Perrinet Parpaille
Laczkó Géza: Perrinet Parpaille
A pápák városa fölött homályló lila ködöt arany tűkkel tüzdelte tele a sötétség perselyébe csusszanó fényes tallér. Lorenzo de Lenzi, a vice-legátus Rómára gondolt, sajnálta. Ott azt hallotta, hogy Avignon földi paradicsom, ahol a gondtalanság selyem párnáján hever a meztelen Öröm. Most látja, hogy nincs úgy. Amióta kitört az »újított hit« dühe az embereken, nincs biztonság, nincs öröm. A Rhône háta aranypikkelyeket táncoltatott, a lenyugvó nap halványarany körpalástjának a széle kinyúlt északnak, délnek. A főpap északra nézett, szerette volna félrelökni a távolabb a Rhône-ból kitolakodó meredek sziklafalat, pápai rezidenciájával, régi székesegyházával együtt, hogy szabadabb legyen a tekintete futása arra északnak. Arra van Valence, ott gyilkolták meg a reformáltak Lamothe-Gondrint, Guise herceg hadnagyát, arra van Lyon, nem rég vették be a reformáltak.
Fermoban minden ember keresztvetése szíve beszédjét fordította le, itt talán már nem mindenki hű az Anyaszentegyhához, a pápához. Serbelloni okosan teszi, hogy a csapatait gyakorolja, mert a fermoi püspöknek nyugodt volt az élete, de az avignoni vice-legátus résen legyen.
Lorenzo di Lenzi megveregette lova nyakát.
– Marco-Tullio Garganello, kegyelmed hazamehet. Én még benézek Parpaille-hoz.
– De ilyen késő órán, nagy jó uram, amikor szurkot dobál az ördög a világra, megcsúszhatik a legkeresztényebb láb is.
– Megjártam az Universitas tudós doktorainak a lakásait. In bone fide találtam mindnyájukat. Féltem ezektől a tudós fejektől. Aki kutat, az találni akar. A nyilt ész egyként nyitva van jónak és gonosznak. Féltem, hogy a reformált méreg becsöppent már valami tudományokban redősült homlok mögé is. Parpaillehoz is benézek.
– Ecclésia militans, valóban.
– Az, szólt Lorenzo di Lenzi és lóra ült. A meghorkanó paripát úgy rántotta vissza, mint a fermói irószoba puha karszékére szálló gondolatát.
Parpaille-t még pulpitusa mellett lelte.
– Még mindig munkában, rektor Parpaille?
– Az utolsó órában jöttem a piacról az Úr kertjébe, igyekeznem kell. A teljes bér pótolt munkáért üsse a markom. Fogjon helyet, vicelegátus uram.
– Munkában a testem, izgalomban fáradt a lelkem.
– Hogyan, uram!
– Körüljárván vigyáznom kell, hogy a farkas kárt ne tégyen a nyájban.
– Mily névvel nevezendő farkas?
– Chauvin Miklós, a genfi ordas.
Perrinet Parpaille megfordult. Szembenézett az emberével lázongó lélekkel, nyugalmas arccal. Párkányos, tenyérnyi széles homlokán a legkisebb redőnek bárányfelhőcskéje sem látszott. De a szeme mélyebbre húzódott üregében, mint a remete-rák.
– Nicolaus Calvinus nagytiszteletű férfiú. Hatalmas ész, tiszta élet.
– Az ördögnek sáfárkodó szolgája.
– Európának tanító mestere.
– De a mindenségit!… Lorenzo di Lenzi ökle az asztalt buzogányozta.
Megrengett az ónas ablak, meg a faragott ajtó, aminek másik oldalán Gigia füle tapadt a kulcslyukhoz. A lány megremegett, szivéből alacsony, domború homloka mögé, onnan a gerincén végig sarkába iramlott a Félelem.
– Chauvin…
– … mesterem!
A vice-legátus lassan fölállt. Dárdás pillantású szemeivel megkereste Parpaille szemeit, hogy titkokat halásszon benne.
Gigiát jobban megremegtette a csend, mint a lárma. Félt, tanakodott, elszaladt.
Mikor már betelt a két férfi az egymás nézésével, vitás harcba kezdtek nehéz fegyverzetű teológiai érvelésekkel.
Gigia szaladt. Kacérsága most nem fürdött a járókelők csodálkozásában, ringő csipejéről ma úgy pergett le a bámészkodók tekintete, mint pihés hattyúról a víz.
Nem telt bele egy félóra, a pápai legatus nagy, szürke palotája elnyelkte a kis, fürge egeret. Gigia Garganellot kereste.
– Leányasszony, vajjon megvakult-e Parpaille uram, hogy szeme elől szökhetett? Jobb lábbal keltem a reggel, mondok, szerencse ér.
– Uram Garganello, vice-legátus uram Parpaille urammal azon van, hogy összetüzzön.
– Ne baj az, leányasszony, ha a két nemes úr a vitatkozás gyiklesőit méri össze.
– Mostan, hiszem, hogy nagyobb… nagyobb…
– Megfélemlett a leányasszony. Hát miről folyt amott a szó?
– Chauvin uramról
Garganello jókedve leroppant, mint az égő ház utolsó gerendája, de a zsarátnok alól meg előütött a pajkosság lángja.
– Baj. Csak bele ne vássék tudós rektor uram foga az újmódi gyümölcsbe.
– Uram Garganello…
– Ne kérjen, leányasszony. Garganello Avignon köz-csizmadiája. Nincs az a levált talp, félreámult sarok megtörött kéreg, amit ne hozzá vinnének összecsirizelni. Majd eligazítja ezt is. Addig különben sincsen baj, amíg Fabrizio Serbelloni uram darabontjai nem veszik kezükbe a dárdát… Fél a leányasszony? Mutassa, no a kezét. Remeg, biz’ igaz a’. Remegő kéz, remegő galambocska. Szép, kis, kövérke fehér gilice. Gili-madár, mért lapulsz meg így a tenyeremben? Gyere, majd felmelegítlek a szívem lehelletével.
Gigia keze fején érezve a meleg ajkat, sírába tört ki.
– Ki fogja majd pártomat, ha uram Parpaille-nak, ne adj’ isten, valami baja esnék?
– Rómából hozott magának rektor uram gilicét, kalitba zárta.
Gigia hagyta az ölelő kar szorítását.
– Már csak nem engedhetem, hogy vörösre szárítsa szemét a könnye folyása.
Gigia engedelmesen összegombolyodva süppent a leülő Garganello ölébe.
– Nem hagyunk elveszni egy ilyen pihés galambot. Térdünkre ültetjük, karunkba zárjuk, csók-marcipánnal etetjük.
Gigia hagyta az olasz ajkát az övére tapadni. Jól esett neki a nemzeti csók. Perrinet öreg is, francia is, fizeti is, Garganello fiatal, földije, ingyért veszi. Perrinet-csók, Garganello-csók: kihült cibere, égő chianti. Először tűrte, aztán nem bánta, aztán visszaadta. Garganello merészebb lett. Gigia felugrott.
– Teremtőm, most nem…!
– Quando, m’amore?
– Sta sera!
– Dove?
– Nel nostro giardino.
Alighogy Gigia szoknyájának utolsó fodra is ellebbent a sóvárgó Marco-Tullio elől, ura pengő, kopogó léptei hangzottak a feje fölött.
– Dühös. Még a csizmát se vetette le. Miféle mérget csöpögtethetett a fülébe az Universitas tudós rektora? Majd reggel könnyűszerrel megfojtom a tréfiám hurkában a keblében pusztitó harag farkasát. Most nem jó lenne ellenkezni gondolata rohamos árjával.
Gigiára gondolt és ajkával együtt mosolygott a lelke.
Gigia félve lépett be pártját fogó ura házába.
– Vártalak, Gigia. Végy tűt és fonalat.
Parpaille az asztalra mutatott: két kupak arany és két öv.
– Utazunk, fojtotta le ezzel az egy szóval Gigia kérdéseit.
A lány dolgozott remegő combbal, elködlő lélekkel.
Perrinet papirosokat rakosgatott a pulpitusán.
– Én indulok el előbb. Északnak megyünk. Pérussis uram gyümölcsöse alatt foglak várni. Te én utánam egy óra mulva indulsz el kocsin, magadhoz veszed ezt az övet, hogyha baj esnék, hát legyen pénzed. Várok, míg az éj egészen beáll, addig te fényesen kivilágítod a házat. A háznépet dolognak állítod, mondván, hogy lakoma lesz ma este. Te pedig kiosonsz a kertbe, onnan látni fogsz engem elügetni. Vársz egy jó órát, aztán befogatsz és azt mondod otthon, hogy Caderousse-ékért mégy, kik délnek laknak. A szekeres már tudni fogja, hogy Pérrussis kertje alá hozzon.
Gigia dolgozott ködös lélekkel, meggörbedt testtel.
Perrinet felkötötte az övet, elsimított ezüstös szálakkal fonott fekete szakállán és térdére vonta a leányt.
Gigia hagyta. Elhülő cibere… égő chianti. Lelkéből keserű lé szállott fel az ajkára.
– Tedd fel te is az övet, Gigi!
A lány örült, hogy fölállhatott.
Az öreg utána lépett, elébe kerülte, nézte, aztán két tenyere közé fogta a leányzó dundus arcát és csak nézte. A bajuszáról a szakállára csintalankodott egy könnycsepp, elbújt a sodorodó szálak közt és onnan nevetett ki Gigiára.
Megcsókolta.
Lassan kiment és hátra se nézett.
Az Este már ráült a fák koronájára s onnan nyujtogatta le lábait a kert gyöpére. A virágok megértették az intést, összekapták szétterigetett szoknyácskáikat s igyekeztek elbújni a magas fűben, ahol a rétek troubadourja harcias cirpelésbe kezdett.
Gigia úgy érezte, mintha a feje fájna. Rómában jobb volt… mezitláb járt… nevetett, ha lila papok és bámész angolok szeme rajta felejtődött… Perrinet Parpaille uram feketében járt és keveset szólt… Sok volt az igért pénz és Gigia fiatal testében valami megremegett… jött vele… Avignon unalmas… első nap büszkén sétált ki az uccára: az Unvierzitás tudós rektorának ágyasa! … szép helyzet, … irigylik is … de Rómában jobb volt … lábacskája barnapiros szine már odaveszett … Perrinet Parpaille uram feketében jár …
Gigia szíve úgy dobogott, mint a kerítésen túl az a négy pata: az Úr üreg arra, Pérussis uram kertjének irányában. Mintha csak a szél sodorta volna ott sűrűbbre a sötétséget. Elsuhant.
Garganello soha senkiben nem talált szerelmesebb párra, mint az összetörten zokogó leányban.
Az Éjszaka dereka feküdt már a földre, amikor Gigia lobogó vére csöndesedni kezdett a dörmögő szekeres fogatán.
Pérussis uram kertje alatt csak a sivító szél s a kétsébeesés várta. A hűvös szél karonfogta a hallgatag kétségbeesést s betolakodott vele a lány tüdejébe, onnan a szivébe.
Mit tegyen? Perrinet Parpaille északnak ment, ő is arra megy. Belecsuklott a puha ülésbe és nem bánta, hogy elül fölötte az idő és megáll mellette az élet.
… egyszer csak újra érezte karján a Garganello kezeszorítását. Felmosolyodott. A szorítás nem hagyta el, lassan a csontjába vágott.
– A leányasszony Perrinet Parpille uram ágyasa?
– Gigia.
A darabont megtapintotta a finom ujjast, a szines derékfűzőt, a suhogó szoknyát, a vastag övet. Azután lecsatolta a súlyos övet, leemelte a könnyecske ujjast, lerántotta a selyem derékfűzőt s leszakitotta a ráncos szoknyát.
– Jó lesz a leányasszonynak csak így pendelyben is.
Osztozkodtak, aztán megindították a menetet. Elől négy darabont fogta körül a leányt, utánuk döcögött a szekér már négy őrizete alatt.
Gigia ép úgy nem bánta az út köveit, Avignon lakóinak reggeli kiváncsiságát, mint a székében toporzékoló Lorenzo di Lenzi-nek dühét.
– Parpaille hát elsiklott?
– A leányzót Orange útján leltük pendelyre vetkeztetve.
– Titkos ördögi sáfárságot űztél a vén gonosszal leányzó! Mit cselekedtél neki?
– Csókoltam.
– Hány embert küldtetek tovább?
– Huszat, nagyuram. Tiz lovas megy innen a parton, tiz a Rhône-on túl. Vallá a szekeres, hogy északnak ment P. P. uram Az emberek is északnak siettek.
– Helyezzed, leányzó, a bűnbánó vallomás párnájára a lelkedet nyomó bűnös súlyt.
– …
– Könnyíts magadon, gyermekem.
– …
– Kényszerítlek!
– …
– Vigyétek!
Gigia ép úgy nem bánta a poroszlók taszigálódását, a tömlöc nyirkát, sötétjét, mint az éjjel tréfás kergetőzését a nappallal.
Bár örökké így kergetőztek volna, de egyszer egy fényes nappal nagyon is hosszúra nyúlt, amikor hajnalban a nagy téren egy kosárban valami halvány-halvány arcot és ezüsttel fonott fekete szakállt mutattak neki a véres fűrészporban.
