Lengyel Menyhért: Toto
Lengyel Menyhért: Toto
Irodalomkedvelők számtalanszor felvetették a kérdést, hogy abban a fantasztikus esetben, ha a világirodalom összes művei elpusztulnának, melyek volnának azok a könyvek, (mondjuk az az öt könyv) amelyeket Ön, tisztelt karácsonyi körkérdezett, hajlandó volna megmenteni. Ha a kérdést csak egy műfajra alkalmazva úgy fogalmazzuk, hogy: az összes francia bohózatok végpusztulásának volnának alávetve (úgy is van) s csak egy szindarabot lehetne megmenteni, mely az egész műfajt legjobb tulajdonságaiban representálja – akkor melyiket mentené meg Ön? – e sarok írója habozás nélkül azt mondaná: Totót.
Toto szerintem a legjobb francia bohózat – majdnem hibátlan szindarab. Ez a legnagyobb feldicsérése egy szinpadi műnek, mert én például tökéletes szindarabot nem ismerek (talán csak az egy Biberpelzet merném annak nevezni) – a többi, még a legsúlyosabb s legnagyobb remekmű is tele van hibával, szakadékokkal, homályokkal, rosz pillanatokkal s esetlenséggel. Csakhogy hibásak és csorbák, mint maga az ember. Csak ha a műfajt igen kis körre szükitjük s az élet-távlatokat oly ügyesen állitjuk be, hogy meg tudjuk fogni s éreztetni birjuk egy-egy pillanat egész belső életét –mondom, ha az egy jelentéktelen esetnél s rapid munkával történik, (egy felvonás!) akkor egy arravaló író kis formában tud valami olyat produkálni, ami úgy néz ki, mint egy jó színdarab.
Mit mondjak önöknek, ez a Toto, ez akis Feydeau-féle egyfelvonásos ilyen valódi jó színdarab. Mikor elröpült előttünk – negyven perc alatt – úgy nézünk utána, mint a bravuros lovas után, aki vakmerő akadályokon szökött keresztül. Pedig nem olyan bonyodalom játék ez, mint a szokott bohózat, hogy: hiszen ez az én feleségem, aki Önnek nagynénje, tehát Amelie kisasszony a szeretőm volna, ha én volnék az a bizonyos lámpagyujtogató, de ez tévedés, mert a lámpagyujtogató az én alteregóm tehát tessék csak kimászni az ágy alól, főbiztos úr. Nem, az nem igen badar s fejtetőre állított dolog, hanem csak arról szól, hogy… – én nem szeretem a nyers témákat a színpadon, az olyakat különösen nem, amelyek elemi testi funkciókat céloznak, elpirulok és rosszul érzem magam az illetlenség láttára és hallására (a sexuális kapcsolatok s ezen alapuló emberi indulatok, ha művész láttatja s érezteti, az más!) ismétlem, a direkt illetlenségeket nem szeretem – de meg kell nézni, hogy Feydeau abból az esetből kiindulva, hogy a kis Toto nem akar keserűvizet bevenni, milyen színdarabot csinál, milyen mulatságos eleven emberekkel, micsoda filozifiával s az ötletek milyen kedvességével és gondosságával. A kis darab több mint egy bohózat, molieri kacagás hangzik belőle. A házaspárt, a Toto szüleit Góth és Góthné kitünően játszották, de az egész előadásnak talán mégis frappánsabbnak kellett volna lenni.
