Laczkó Géza: Az Amu-Darja mellett • (novella)
Laczkó Géza: Az Amu-Darja mellett •
(novella)
(novella)
Haddsi Bilal nem szívesen hagyta ott karavánszeráji vackát, bár piláfját kozmásnak találta és teájába már csak egy csipet só s még kevesebb avas faggyú jutott. Szívesebben feküdt volna a hemzsegő nyűgök között, mint hogy most lóra üljön ebben a dünnyögő szélben, ami csak átvágta magát vattával bélelt condráján is. Az ülepe sebes volt az erőltetett lovaglástól s a két combját úgy érezte szétfeszülni, mintha napokig puszta elefánt-hátat kellett volna velük ollóznia, Kezét behúzta a ruhája ujjaiba, amint a zajos udvarra lépett, itt prémes bundájú, vad afgánok, amott szakállas, méla perzsák, bokharaiak, khivaiak adtak-vettek ordítva, ütlegelve, a sarokban dervisek guggoltak, középen egy európai kereskedő málhás szamarak között dühösen lapozott egy török szótárt.
Haddsi Bilal rá se nézett erre a vinnyogó, dörmögő tömegre, hanem szótlanul nyeregbe szállt és elkocogott, egyenesen neki a pusztának s amióta ráakadt, mindenütt az Oxus mellett. Ha a folyóra nézett, valami álmos mosoly sietett át az arcán, szomjan legalább nem fog veszni. Megtapogatta az iszákját, érezte benne a lisztet: hát éhen se.
Annyira elmeredt, hogy mintha a puszta homokja két oldalról a szemét súrolta volna, amint kocogott sajgó testtel, tompult lélekkel. Két malomkő közé került, a fakó ég, a fakó puszta közé, amik most morzsolják össze lassan a véresen bukdácsoló napot, a szél láthatatlan, de hangos ménesét s a szegény Haddsi nyomorúságos paripáját szomorú magával. Ez az Oxus is milyen szomorúan rángatja hosszú testét medrében, a kiabáló szélnek, ami leteperi, siránkozva zúg fel. A haddsi nézi: Mért nincs mindenütt folyó? Minek ez a homok? Allah, az igazhivő szunniták Allahja tán összejátszott a turkomán hordákkal, s megteremtette búvóhelyükül e homokot!
A Miná völgyében rég elpárolgott az áldozati állatok vérének gőze, az Arafát-hegy mellett hallott szónoklat csak zummogásként él emlékében, a Zú-l-hiddsa hónap szent ünnepeivel már rég elmúlt, hogy hátat fordított Mekkának. Haddsi lett: Mekkát járt. Lelomhult feje most mit se várt, álmos keze lassan a vattába varrt ópiummaradékot tapintotta. Azon az estén ő volt az Arafát, de oldala ragyogott, mint a sötét gyémánt, majd asszony emlőkből állt a mező, aminek süppedő talaján rohanva futott előre dagadó mellel, kebléből áradt az Amu-darja és ezüstpikkelyes hullámaival elöntötte a pusztát, az oázist, lefutott Heratig, el az egész világot.
A haddsi maga elé nézett, porfelhő északon.
Megállt.
Lova tágult orrlikkal szívta az északi szelet és bőre alatt gyors vér finom remegést vitt körül. A haddsi vette lándzsáját, támadóra fogta és északnak fordította a lovat. A porfelhő zajtalanul nőtt és közeledett Haddsi Bilal zarándokruhájára, az ihrámra gondolt, amit kénytelen volt eladni Teherán bazárjában. A porfelhő dobogva nőtt és közeledett. A haddsi előre szegzett lándzsája hegyét nézte és halkan mondta a napi ájtatosság harmadik imáját. Az északi szél fütyülve suhant be a ló véres orrlikain.
Horkantva álltak meg a hátratorpanó lovak, amelyek egyikének irányából turkomán dárda érte a haddsi fejét. A csillogó szemű, büszke rablók csak úgy melléje faroltak a haddsinak, lehúzták róla a ruhát, elvették kamcsiját, kulacsát, sokszíjjú kosbágját, iszákját s miután lepiszkálták lováról meztelenül a homokra, vezetékre fogták lovát s visszairamodtak a pusztába. Dobogva törpült és távolodott a porfelhő, majd elhalt a dobogás, eloszlott a por.
A haddsi félkönyékre támaszkodva nézte a patanyomokat, a küzdelemben elszórt apróbb tárgyakat, amik közt megpillantotta a kis ópium darabot is. Utánanyúlt és kétségbeesett arccal kapta be, homokszemeket recsegtetve rágta áhitatosan.
Tűzre és füstre gondolt. Ha füstölne! Ha meggyújthatná! Elfelejtene mindent, hideget, meztelenséget, a véget. A homloka sajgott s az arca nedves volt: a lándzsaütés. A vérző nyílásra szorította karját s másik oldalára fordult, mert az egyetlen védett pontra gyülemlő tetveket már nem tűrte, de az állatok makacsabbak voltak, ahogy megfordult, megindult rajta a népvándorlás a most védettebb pont felé. Aztán már nem bánta. Maga alá szedte lábait és ujjával a homokba írt …
Eső nap. – Lâ ilâha ill' Alláh, Mohammad raszúl Alláh. A haddsi sebe vért ereszt, a bőre vékony takaró s hasonlatos ő egészben a földi féreghez. A gaz siíták csak leköpték, csak csúfolták, csak rugdalták, de a nemes Amu-darja partján szunnita hívők ütötték le. Bár most is hallanák fülei: Kutya szunnita! Nem fájna neki a perzsa szitok: Szegi szunni! A folyó az égre költözik és forgandóvá lesz, mint a nap. A homok vért izzik. A szél a haddsi bordáit rázza, belül az éhség kutyája marja. Homályosuló szem …
Második nap. – A haddsi egyedül maradt, a tetvek is elmentek, bőre szine pirosat váltott és érdes, mint a kopasztott madáré. Pattog a vér a haddsi nyakán, melegebb a feje, mintha turbán volna rajta. A nyelve megnőtt. Éhes vagyok, szomjas vagyok.
Harmadik nap. – A harmat jó. Ülni nem lehet. Homok a haddsi kenyere. A seb fölszakadt. Most lassan fordul az ég … nem akar megállni … enni … víz … lâ ilâha ill' All …
Egy nagy fekete madár ívelt lebbenéssel pattantotta le felhúzott lábait a mozdulatlan koponyán és belekiabált a szélbe: kárrr!
