2.
2.
Szeretem az ünnepeket és az év nekem nem egyéb, mint utazás ünneptől ünnepig. Irigylem a szemlélődő szerzetest, akinek minden nap ünnep, mert minden napnak megvan a maga szentje, a maga emléke, minden nap újra hoz vissza valami régen elmúltat és soha el nem múlhatót, mint ahogy a Nietzsche óriási világesztendeje mindig újra gurítja vissza az egész világot. Az ünnep ez emberiség nagy lírája, melybe nagy vallásos élményeit sűrítette. És látod, olvasó, arra a nagy bajra, hogy élünk, csak az lehet orvosság, hogy kitágítjuk életünket és még jobban élünk és elkábulunk a nagy életben – az életet, amely oly csodaszép nagyban és olyan rettenetes gyötrő néha kicsiben, hogy a legnagyobb nemeslelkűség az Úristennek megbocsátani, csak úgy tudom elviselhetővé tenni, hogy a magamé fölött még az emberiség forgó életét is megélem, az örök esztendőt, lírájával. Azért, olvasó, jere, utazzunk át az éven, ünneptől-ünnepig, a versnek robogó szekerén, ütemre forduljon a kerék és minden fordulás végén mindig csörrenjen egyet és ez a csörrenés olyan legyen néha, mint egy hejehuja, néha mint egy sikítás.
