Szép Ernő: Egy szűz után való bánkódás
Siratlak csendességben szép szűz, te édes-kedves,
Ki engemet szerettél, kit magamtól elküldtem.
Karjaid és szemembe néztél félőn s epedve,
És eljöttél ágyamhoz, melyen lustán feküdtem.
Szótlan, beteg szobámban most egy keserves légy dong,
Istenem, hogy lehettem olyan rest, olyan gyáva?
Ki hírt hozzon felőled, hol, merre jársz madárkám,
Sírsz, mint az árva gerle, vagy sétálsz, mint a páva?
Testvéred szégyenét se, magad se szántalak vón
Mégis tűrtem s engedtem s kívántam hogy eredj el.
Vagy szebbet, remekebbet kívántam, mint te voltál?
Vagy azért tettem, hogy több bánatom legyen eggyel?
Hintálom magamat most lankasztó fájdalomban.
Szép szűz ugy-e utálsz, vagy nem jutok már eszedbe?
Dugdosni, mint a gyermek a fia-verebecskét,
Kit boldog délutánon a toronyból szedett le.
Becézni lágy hajad, szép tejes szemedbe nézni,
Babrálni nyakláncoddal, beszélni csacsiságot.
És ifju hős örömmel magamnak elvennélek
Egy élet-halál órán, mit tested-lelked vágyott.
Szép ártatlan tanítni szerelmes játékokra,
Víg szívemmel taposni ifju korom szüretjét.
Felkúsznék ablakodhoz hágcsón lehozni téged,
Lóháton, hopp, az erdőn, nyomunkat hadd keressék!
Kis csónakon tevéled, ájuldozó gyöngével,
Vinnélek lázálomból díszített tartományba.
És életem fölött, mely mindennap elmegy tőlem
És pityergek magamban, sok mindent szánva-bánva.