Lengyel Menyhért: Laodameia
Lengyel Menyhért: Laodameia
– Tragédia, írta Babits Mihály. Megjelent a „Herceg, hátha megjön a tél is” című kötetben. A „Nyugat” kiadása. –
Mikor a Nyugatban megjelent, inkább láttam, mint olvastam a Laodameiát. Nem volt olvasásra való idő, s ahogy a lapokat forgattam, egy-egy oldalba inkább csak azért kaptam bele, mert szeretem ennek a költőnek a muzsikáját, nagyszerű sorait, a verseinek érverését, s ahogy megpendül és megcseng kezében finom hangszere. Maga a költemény mint dráma, nem tudott érdekelni. Azt gondoltam: azért választotta a görög tragédia kötött formáját – a klasszikus témát, hogy kipróbálja rajta a versírói erejét. Egy magános ember erőpróbája ez, nehéz és súlyos munka, amilyenhez nem nyúl az, akinek köre, társasága, még ennél is több: rettenthetetlen belső bizodalma van mindenhez, amit csinál. Ezt a tragédiát – mint egy feladatot – a maga szigorú és merev formájában és hidegségében saját magának csinálta a költő, hogy ő maga is megbizonyosodjék felőle, mennyire ura a művészetének, mint tud a nyelvvel bánni, mennyit tud belémenteni e versekbe szinte szokatlan készültségéből, melynek kedves mindaz, aminek egyúttal valamilyen filológiai zamata is van. Azt hittem, ennyi az egész.
Most már, alaposan és többször végigolvasva a Laodameiát tudom, hogy sokkal több. Kitűnő és megrendítő tragédia és – engem ez a szempont érdekelt a legjobban – nagyszerű színpadi feladat, amelynek megvalósításához el kell érkeznie a magyar színjátszásnak. Az újabb magyar literatúrában, amely az effajta kísérletekben különben sem igen gazdag, nem is tudom párját. Nehéz is volna párját találni, mert Arany óta kevés olyan művésze akadt a versnek, mint Babits, aki azonban ezt a tragédiát nemcsak mint formaművész alkotta meg nagyszerűen, hanem egészen különös módon és módszerrel olyan alattomos drámai áradást rejtett el benne, mely valóban az eget ostromolja.
Alattomos drámai áradást említettem – a legjobb értelemben. Mert a tragédia látszatra egészen epikus szélességű, a vészhírt hozó hírnök festői, de hosszadalmas elbeszélésétől a fiúk és lányok karának s ellenkarának minduntalan közbeszóló s a drámai kifejlést látszólag széttörő s megakasztó énekéig. De íme, e széles építés és hangszerelés mögött maga a drámai folyamat lépésről-lépésre és ellenállhatatlanul halad előre, oly szigorú következetességgel és elkerülhetetlenül, amilyenre csak a klasszikus görög tragédiákban találhatunk példát. Mily plasztikusan adja elő Babits Protesilaos végzetét és halálát, s aztán hogy festi meg Laodameia rettenetes elhatározását, mellyel hatalmas szerelme a Végzet ellen lázad s néhány órára visszahívja férjét, Protesialost a Hades sötétségéből – a halott árnyával szeretkezik –, és elhull ő is a végzet alatt.
„Nem özvegyi ágyban
hamvadt tüze el
nem is árva vágyban
égett e kebel:
úgy gyúlt el a kéj viharában,
mint fiatal fa, ha villám égeti fel”,
hamvadt tüze el
nem is árva vágyban
égett e kebel:
úgy gyúlt el a kéj viharában,
mint fiatal fa, ha villám égeti fel”,
mondja gyönyörűen a sirató kórus, s a darab elolvasása után valóban az az érzésünk volt, mintha egy villám fényénél láttuk volna a rettenetes tragédiát. A kiomlott vér fanyar ízét érezzük.
Nincs kellemetlenebb jelenség annál, mikor a tehetségtelenség ölti magára a klasszikus tógát, s valaki Szophoklész vagy Shakespeare ruhájában ordít, utánozva a formát, melybe nem tud lelket önteni. De ha igazi tehetség veszi kezébe a régi hangszert, tud rajta játszani, s ha ez az előkelő forma, melyhez az ízlése, tudása s hajlandósága vonzza, csak olyan kifejezési eszköz neki, mint másnak a költészet más, mai formája – melyen belül a saját érzései kapnak hangot s –, mint Babits esetében – ezenfelül egy nagyszerű drámaiasság és érvényesül benne –, az, amilyen ritka, épp oly megbecsülni való jelenség. Ilyen a Laodameia, amelynek méltatása bizonnyal nem merült ki e hevenyészett sorokkal, amelyekben inkább arra szerettem volna rámutatni, hogy e becses és tiszta költemény – az új irodalom egyik dísze – egyszersmint nagyszerű színpadi feladat is.
Mert a versek nyomán csupa színpadi kép bukkan elém. Tesszália ragyogó ege alatt a görög templom előtt játszódik le a darab, s a hősnője, Laodameia alakjában egy kitűnő színésznő egészen kivételes módon érvényesítheti a művészetét. De a tragédia többi alakja, a jós, a hírnök, az öreg Iphiklos is plasztikus – amint pedig a tragédia sötétedik és mélyül, s a hirtelen beállott alkonyatban, az áldozat füstjében megjelenik a halott Protesilaos véres árnya – megdöbbentő hatásoknak kell kiváltódni. El vagyok ragadtatva a sokszavú kórustól, mely úgy kíséri a tragédiát, mint a legszebb zene – remeg, vágyakozik, jajgat, gyászol és kiengesztel. Az előadásban úgy kellene érvényesíteni a kart, hogy azt a hatást keltse, mintha citerát pengetnének, mely csak akkor ad erősebb hangokat, mikor a vihar, a végzet suhog rajta keresztül. A Laodameia – mint minden igazi dráma – ki fog lépni a könyvből és a színpadon gazdag és hosszú élet várakozik rá.
