Ady Endre: Fanyargok görbe szájjal
Fanyargok én, aki a szitkot
Fohásszá avattam s a titkok
Bősz száju harsonája valék.
Multamat a Multba kavartam,
Akaratom mind elakartam
S unom a rest, döcögő Jövőt.
S a bánást bűneim fölötte,
Sok fogadkozásom: „örökre”,
Sok, pazarolt, régi csókomat.
S énemben bámulom a régit,
Mint egy öreg mesét: „beszélik”:
Óperencián is tul talán.
Mint amit rőt mező védelmez:
Ma már a Halál sem félelmes
S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.
S én, a szegény, megcsalt borissza,
Mint egy Isten úgy nézek vissza,
Által, eldobott életemen.
Ami józanság, az se késett,
Se barátot, se feleséget
Utamra nem ráncigáltam én.
Felejtek, jaj és megbocsátok,
Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok,
De nem várok már magamra sem.