Szini Gyula: Szerelem, semmi több
Szini Gyula: Szerelem, semmi több
Hűvös, sovány, okos leány volt a Sári. A társaságban nem nagyon szerették. Nem vett részt a legártatlanabb flörtben sem. Ha valaki bizalmaskodni kezdett vele vagy kétértelműségre vicskadt el a szája, annak a számára Sárinak egy dermesztő, lesújtó pillantása volt a megvetés negyvenöt fokú szöge alatt.
Alabástrom-hideg kezének szertartásos ujján arany karika ragyogott, és ez mint valami jéggyűrű övezte amúgy sem közlékeny lelkét. Sári menyasszony volt.
– A vőlegénye csak egyszer volt náluk – beszélték gúnyosan a leányok –, amikor megkérték a kezét.
Azontúl pedig csak társaságban találkoztak, tanúk előtt, az illendőség teketóriái között. Sári nem hajlott semmi engedményre, ami hallgatólag kijár a jegyeseknek. Még nappal az utcán is magával vitte az angol nevelőnőt, aki amolyan igazi „watchful chaperon” volt.
Puritán szokás szerint a vőlegény két lépésnyi oldaltávolságban kísérte Sárit és ez nagy feltűnést keltett a Stefánia úton. Mindjárt akadtak utánzók, sőt néhány újság mint valami nagy eseményről, érdekes budapesti reformról emlékezett meg róla.
– Affektál – mondták irigyen, bosszúsan a leányok. A fölvilágosultabbak, akik egyetemre járnak, szociológiai előadást hallgatnak vagy feminista gyűléseken vesznek részt, valósággal lázongtak ellene:
– Igazi pesti liba! – mondták – és ebben a Pestben van valami elmaradt, nyárspolgári vonás, hogy rajong minden kínai etikettért.
Sári, akit az ismerősei gyakran bosszantottak is emiatt, egyre makacsabb lett. Az angol missz nevelte belé azt a valláserkölcsi világnézetet, amely olyan rideg, tiszta, józan, mint egy anglikán templom belseje. Leánykori olvasmányai is – ezek a szemérmes, jóra oktató, kissé korlátolt angol leányregények – merevvé tették a gondolkodását. Missz Egerton gyönyörűséggel látta benne tanításainak példás gyümölcsét.
*
Egy zsúron történt. A házikisasszony nógatta a fiatalembereket, hogy menjenek oda Sárihoz, aki egyedül volt.
– Nem akarok megfagyni – felelte az egyik.
– Én amúgy is megvagyok hűlve – tért ki a másik.
– Az előszobában marad a felöltőm – tréfált a harmadik. A házikisasszony aggódva nézett körül, áldozatot keresett és egyszerre észrevette, hogy egy úr alig tudja levenni a szemét Sáriról. Ez az ember először volt ebben a társaságban, alig ismerték és ő sem ismerkedett. Megvonult egy sarokban és onnan gyönyörködött Sáriban.
– Ez az én emberem – nevetett magában a házikisasszony és odament az idegenhez:
– Bocsánat, uram, van itt egy rendkívül érdekes, kedves hölgy, aki érdeklődik ön iránt. Ha kívánja, bemutatom önt…
– Kádas Géza a nevem…
A következő pillanatban már ott álltak Sári előtt.
Kádas köszörülte a torkát, zavarban volt. Sári csak egy futólagos fejbiccentéssel vett tudomást róla a bemutatáskor. A házikisasszony magukra hagyta őket.
– Engedje meg… – szólt Kádas.
– Nem engedek meg semmit – felelte gőgösen Sári. – Ön hivatalosan ki van vezényelve hozzám, hogy mulattasson engem. Ne fárassza magát, uram.
– Bocsánat, téved!… Amióta itt vagyok, csak magát nézem. A szemem már belémámorosodott, de még mindig szomjas és ellenállhatatlanul epedett az után, hogy magát közelről lássa.
– De cifrán beszél, uram – gúnyolódott a leány keskeny ajka. – Meglehet, hogy igaza van, de én nem vettem észre. (Az ajka elé vitte a karikagyűrűs ujját.) Én a vőlegényemet várom.
– Engem – mondta Kádas – mindig jobban érdekeltek és izgattak a menyasszonyok, mint azok, akik még egészen szabadok.
– Ugyan!… és miért?
– Mert… mert… sokkal nehezebb őket elhódítani.
– A nagyobb akadály, a nagyobb veszedelem izgatja?
– Az igazi hím nem ismer akadályokat – felelte Kádas.
Sári két szemöldöke szigorúan összefutott:
Sári két szemöldöke szigorúan összefutott:
– Kérem, tartózkodjék az erősebb kifejezésektől. Ön nem állat, hanem ember, ön nem hím, hanem férfi. Különben pedig, ahogy parancsolja?…
– Sokkal több jogom van önre, mintsem gondolná – felelte Kádas.
– De uram! ezt nem értem… Miféle beszéd ez?
– Nekünk – felelte Kádas – van egy közös titkunk, amelyről csak én tudok! Ez feljogosít a bizalmasságra.
– Miféle titok? Kikérem magamnak! Összetéveszt valakivel, de nem ajánlom! Azt akarja, hogy itt hagyjam faképnél?
– Hiába! – szólt rejtelmesen Kádas. – Hiába bántanak a szavai, hiába sebez meg a tekintete. Én csak úgy tudom magát látni, ahogy akkor láttam. Életem legszebb, legmaradóbb pillanatában.
– Félrebeszél… Én, uram, most látom önt először életemben.
– És mégis… mi már találkoztunk – suttogta Kádas –, csodálatos körülmények közt, amikor sokkal őszintébbek lehettünk és kellett lennünk egymással szemben.
– Meg van őrülve!
– Ama látomás óta őrülten járok-kelek a világban.
– Uram, egy szavát nem értem! – szólt Sári és idegesen nézett körül.
– Mindjárt kiderül minden – nyugtatta meg Géza csöndes, fölényes mosollyal. – Maga nem tudhat róla, de én tudok róla! És ez a fontos.
– Magyarázatot kérek… – nyugtalankodott Sári.
– Azzal kell kezdenem, hogy késő éjjel szoktam télen hazatérni. A bálok, zsúrok miatt. És egy ilyen éjszakán… február tizenötödikén volt, pontosan emlékezem rá… kissé mámoros fejjel érkeztem haza. Hogy lehűtsem izzó homlokomat, bementem egy kis, sötét kamarába, hol a fotografáló gépemet és egyéb lim-lomot szoktam tartani. Kinyitottam az ablakot, amely a világító udvarra nyílt és belebámultam az éjszakába. A hold magasan járt és kristálytisztán tündökölt.
– Minek ez a hosszú bevezetés? – kérdezte Sári.
– Minden részletre meghatottan emlékezem vissza és ezért talán bővebb beszédű vagyok, mint kellene – felelte Géza. Az ilyen téli éjszakák néha oly fönségesek és annyira elérzékenyítik az embert. A pillantása messze kalandoz a holddal, a csöndes, ezüst bárányfelhős ábrándok szférájában. Az ember oly egyedülvalónak érzi magát, az élete üresnek, céltalannak tetszik, nagyot szeretne gondolni és nagyot cselekedni…
– Talán a pezsgő? – jegyezte meg Sári gúnyosan.
– Az is hatott egy kicsit – felelte Kádas – és talán azért éreztem magam olyan könnyűnek, lebegőnek. A báli zene még a fülemben zsongott és halkan, magamban dúdolni kezdtem a divatos refrént:
Egy ici-pici kis nőre vágyom,
Kit felém sodor a szél…
Kit felém sodor a szél…
És amint így néztem-néztem, egyszerre velem szemben kivilágosodik az ablak, amelyet csak vékony csipkeháló takart el. Odaát nyilván nem sejtettek semmit és én meglapultam, mint a tolvaj, aki fél, hogy megcsípik a zsákmányával együtt.
A szemem lassankint megszokta a fényt. Tisztán láttam a majolika kockákat, amelyek kápráztatóan csillogtak és hallottam a meleg víz bugyborékolását és sistergését, amint a csőből bőségesen ömlött. Egy pillanatig elszomorodtam. A gőzpára fátyollal vonta be az ablakot. De ezen az éjjelen szerencsém volt, az ablak kitisztult és megint csak az áruló csipkehálón át láttam mindent… A majolika kockák csillogását, egy aranyszőke hajkorona sziporkázó tüzét, egy lágy fürdőköpeny pihés, bolyhos ráncait, egy vállat, amelynek fehérsége vakított;… és azután lehullott a köpeny is.
Kádas kíváncsian leste szavainak a hatását. A leány arca hol kigyúlt, hol elsápadt. A szeme haragtól, szörnyülködéstől csillogott és vonagló ajkai közül halkan tört ki a szó:
– Aljasság.
Hirtelen hátat fordított Kádasnak és elment. Kádas látta, hogy a vállai hullámzanak a fölindulástól. Valósággal menekült az emberek elől.
Géza egy percre meg is hökkent attól, amit mondott, és különösen a szavainak a hatásától. De valami kárörvendő diadal mindent elnyomott benne. Örült annak, hogy meg tudta mozgatni ezt a hideg, gőgös leányt, aki nem akart róla tudni, aki fennhéjázva beszélt vele, aki alig vette emberszámba.
A házikisasszony néhány perc múlva odajött hozzá és megkérdezte tőle:
– Mondja, miért sír a Sári?
*
Kádas most már vígan vegyült el a társaságba. Sokfelé szerepelt, sokfelé udvarolt. Úgy tett, mintha többé nem törődné Sárival. Pedig a leány, miután kisírta magát és fölszárította a könnyeit, visszatért az emberek közé.
Szándékosan úgy ült, hogy Kádas észrevegye. Kádas nem vette észre. Egyenesen elkerülte a leány tekintetét. Valósággal kínozta és éreztette vele a fölényét. Végre a gőgös Sári unta meg a játékot. Életében először alázkodott meg egy fiatal ember előtt, de kénytelen volt vele. Odament hozzá és szólt halkan, könyörgően:
– Kérem egy szóra.
Megvonultak egy sarokban. Kádas nyugodt udvariassággal mondta:
– Parancsoljon velem.
Sári harapdálta az ajkát, csaknem könny szökött a szemébe, hogy annyira semmibe sem veszik.
– Uram – szólt –, ön talán tudja, hogy ebben a társaságban nem szeretnek engem. Hidegnek, gőgösnek tartanak és mindenki örülne, ha nevetségessé tehetne engem. Ez azért van, mert különb vagyok, mint a többi.
– A legszebb, a legkülönb, a legcsodálatosabb az egész társaságban! – mondta Géza.
– Nem tudom, hogy őszintén beszél-e – szólt Sári –, de olyasmit érzek, mintha maga az ellenségem volna.
– Én?! – tiltakozott Kádas.
– Mindenki ellensége az embernek, aki árthat neki – magyarázta Sári –, és maga véletlenül abba a helyzetbe került, hogy könnyen nevetségessé tehet engem. Azonkívül még egy nagy szerencséje van…
– Mi az a szerencsém?
– Nincs itt az, akitől tanácsot kérhetnék – felelte Sári. – A vőlegényem. Épp ma maradt el, amikor életemben először volna szükségem rá. Nem is tudom, mi történhetett szegény fiúval.
– A szegény fiú elvesztette a látnoki képességét, ha ugyan volt neki – szólt gúnyosan Géza.
Sári nem védte a vőlegényét.
– A szükség törvényt bont – szólt –, és most épp ahhoz kell fordulnom, aki ellenségem. Magához.
– Rettenetesen téved, Sárika. (Sári össze is rázkódott kissé erre a bizalmasságra, de tűrte.) Én nem vagyok magának az ellensége.
– Hát mit akar? – kérdezte Sári.
– Azt rögtön elárultam, amint megismerkedtünk – felelte fölényesen Géza. – Ki akarom vetni a nyeregből a vőlegényét.
– Ezt maga másképp mondta! „Az igazi hím nem ismer akadályokat.”
– Csakugyan ezt mondtam – szólt hetykén Géza –, de rosszul mondtam. Lehet azt sokkal egyszerűbben megmondani: Akarom magát, érti? Akarom!…
– És nem fél?
– Kitől? – szólt könnyedén Géza.
– Tőlem! Én makacs, hideg leány vagyok. Engem nem lehet könnyen meghódítani. A vőlegényem is csak próbálkozik…
– Mióta jegyesek? – kérdezte Géza.
– Hat hónap óta.
– És ezalatt hányszor csókolóztak?
– Uram!…
– Szóval egyszer! – mosolygott Géza.
– Egyszer sem! – felelte dühösen és határozottan Sári.
– Meg sem fogták egymás kezét… így? – kérdezte Kádas.
– Kérem, a kezemet…
– Most már nem engedem ki, Sárika. Meg sem ölelték magát… így?
– Vigyázzon, meglátnak!
– Akkor súgok magának valamit a fülébe.
– Nem vagyok rá kíváncsi.
– Akkor nem súgom, hanem megmondom. Meg akarom magát csókolni.
– Itt? Lehetetlen…
– Semmi sem lehetetlen. Hajoljon előre, meg fogom csókolni hátul a nyakát. Nem látja meg senki.
– Nem! – szólt elpirulva Sári.
– Akkor elárulom…
És Géza megcsókolt a leány nyakán egy szeszélyes tincset, ami mint valami aranykígyó siklott a Sári lapockái közé. Összeborzadt tőle a nő és megdermedt, mintha elvesztette volna minden csöpp akaratát.
– Szeret? – suttogta a fülébe Kádas.
Sári nem felelt.
– Csak azt mondja meg – sugdosta Géza –, hogy jobban szeret, mint a vőlegényét.
– Sem őt, sem magát nem szeretem.
– Ez nem elég – türelmetlenkedett Kádas. – Ha választania kellene köztünk és nem volna más választása, melyikünket szeretné jobban?
– Erre nem felelek! – tért ki Sári. De az arca oly közel volt a férfiéhoz, hogy egy pillanatra az ajkaik találkoztak.
– Ennyi ember előtt!
– Nem látta senki – felelte Géza –, ahogy magát sem látta senki kívülem azon a mámoros, őrült éjszakán.
– Jöjjön táncolni…
És elvegyültek a keringő párok közé. Sári arca csakhamar kipirult. A szeme kigyulladt. A hidegsége lassankint, de annál mohóbban engedett. Mosolygott, szédült, kacér volt, gyönyörködött és engedte, hogy a táncosa beleforgassa a legmámorosabb keringőbe. Mindenki bámult.
A gőgös, hideg Sári egészen hozzásimult egy idegen férfihoz. És a leányok, akik mindent látnak, észrevették ezt is.
Lihegve, pihegve ült le a helyére Sári. Szeme előtt összefolyt minden. Csak egy hangot hallott, amely a fülét, a nyakát csiklandozta le mélyen a szívéig.
– Szeret?
És a lány minden felelet nélkül sírva fakadt.
Nagysokára valamelyik hajnali órán végre megjelent a vőlegény is. A vőlegény, akin akkor már az egész társaság mulatott titokban. Kereste mindenfelé a menyasszonyát.
Megtalálta pedig egy szobában, ahol a betoppanása kellemetlen hatást tett. Néhány pár, akik hallgatólagosan élvezték egymás kölcsönös diszkrécióját, ijedten rebbent szét.
Kertész Mihály, a vőlegény jámbor fiú volt és még álmában sem mert gyanakodni Sárira.
Szertartásosan, tiszteletteljesen közeledett.
– Egy kissé elkéstem – szólt. – Bocsásson meg, Sárika. Párbajsegéd voltam és ez elhalaszthatatlan kötelesség, tudja jól. Két ember becsületét tárgyaltuk mostanáig. Két emberéletről volt szó.
Nevetségesen és nagyképűen hangzott mindez. Kádas a keze mögé rejtette az arcát, hogy el ne árulja a gúnyos mosolyát.
– Bemutatom önnek – szólt hozzá Sári – Kertész urat.
– Szervusz! – nevetett a vőlegényre Kádas.
– Szervusz. Hát te hogyan kerülsz ide? – álmélkodott a vőlegény.
– Egészen véletlenül – felelte Kádas.
– És hogyan ismerkedtél meg a menyasszonyommal?
– Menyasszonyod?! – csodálkozott Kádas. – Ezt nem is tudtam. (De magában ravaszul mosolygott.)
– Hát nem mondta meg neki? – kérdezte a vőlegény szemrehányóan Sáritól.
– Én nem tudtam, hogy maguk ismerik egymást.
Kínos, töredezett beszélgetés következett. Részletek arról, honnan ismeri a vőlegény Kádast. Végre Sári fagyosan így szólt Kertészhez:
– Missz Egerton már halálra unta magát azóta. Folyton önt várja. Menjen hozzá és vigasztalja meg.
A vőlegény engedelmesen távozott. Ehhez hozzá volt szokva és különben sem sejtett még semmit.
– Mit fog neki mondani? – kérdezte Kádas Sáritól, amikor megint magukra maradtak.
– Beszéljen maga ezzel a nevetséges alakkal – nevetett Sári.
– Nem kell neki semmit sem mondani. Rájut magától is – szólt Géza. – Ne féljen tőle. Én magát, Sárika, többé az egész világért sem bocsátom ki a karom közül.
Kertész ismét aggodalmas arccal jelentkezett:
– Sárika, a missz nagyon dühös. Haza akar menni.
– Majd én beszélek a fejével – nevetett Sári és sietett a szobákon keresztül missz Egertonhoz.
Kertész és Kádas néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással.
– Mondd, nem fecsegtél? – kérdezte Kertész, a vőlegény.
– Miért kérded ezt? – szólt óvatosan Kádas.
– Én neked egyszer elmondtam – mondta a vőlegény –, hogy egy éjjel a kamaránkból, ami szemben volt a Sárikáék fürdőszobájával, láttam őt… a többit tudod. Emlékszel?
– Homályosan – felelte Kádas.
– A világért se mondd el ezt Sárinak, mert ilyen dologban nem ismer tréfát és egyszerűen kidobna, ha megtudná. Én nem mertem neki soha elmondani.
– Kérlek szépen – mondta Kádas –, miért teszel föl ilyet rólam?
– Tudom, hogy barátom vagy – védekezett a vőlegény. – Csak figyelmeztetni akartalak… mert látom, kissé összebarátkoztatok…
