Szép Ernő: Szonett
Szép Ernő: Szonett
A vágyakat magamtól elverem,
Már nem tünődöm, mik lehetnek messzi tájon,
Lemondásom végigsétál a nagyvilágon,
Miként a holdsugár a tengeren.
Már nem tünődöm, mik lehetnek messzi tájon,
Lemondásom végigsétál a nagyvilágon,
Miként a holdsugár a tengeren.
Fekete ernyőt nyitok csendesen
Szivem fölé, mint kényes úri dáma nyáron,
Szivem, gyenge szivem ne érje hő, ne fájjon,
Könnyűim én fukar, nem engedem.
Szivem fölé, mint kényes úri dáma nyáron,
Szivem, gyenge szivem ne érje hő, ne fájjon,
Könnyűim én fukar, nem engedem.
Ablakom a zengő tavaszba ki nem tárom,
Nem ízlik rest ínyemnek életem,
Bágyadtan eltolom poharam, ifjuságom.
Nem ízlik rest ínyemnek életem,
Bágyadtan eltolom poharam, ifjuságom.
Magam is siralomházban képzelem,
Fejem két gyertya közt, várom biztos halálom
S elgondolkozom, mi az hogy végtelen…
Fejem két gyertya közt, várom biztos halálom
S elgondolkozom, mi az hogy végtelen…
