Tóth Wanda: Vázlat
Tóth Wanda: Vázlat
Tehát ma beszélek vele… gondolta, míg a tükörbe nézett. Pedig nem is akart reágondolni, csakhogy alig lehet toilettet csinálni anélkül, hogy gyermekesen ne várjon valami különösen szépet a mai estétől… amig fürdik s öltözik és üde és illatos lesz… valaki kedvéért?
Szerette volna? Mi az: szerelem? … érett kivánságok, vagy elkényeztetett igényteliség… neki: félig kimerültség, félig hiúság, kicsit őszinte vágy támasz után is s hogy ne kellessen egyre valami ujat kutatni, és várni az élet eseményeire. Nem kell… érdekes bár, de oly kimerítő, szörnyűséges lesz a végén a külső változás, belső mozdulatlanság mellett. Vajjon beleszól-e az ember teste is… könnyelmű és enyhén cinikus beszédek s a sok mindenféle olvasmány dacára ennek az elkényeztetett, ápolt, oly kevéssé ellenálló testnek az élet dolgaihoz tudatosan nem lehetett szava – ha nem is tudhatta senki, milyen része lehetett bennük igazán.
Mezitelen vállai még ragyogtak a víztől, míg leült fölhúzni a világos selyemharisnyákat. Egy pillanatra a kezébe vette a rózsástalpú, híres kis fehér lábát, azután hirtelen kihúzta a hajtűit. A haja zizegve és csiklandozva hullott a nyakába, míg elgondolkozva babrált a körmeivel.
Balga várakozás helyett így egyszer maga venné a sorsát a kezébe; meghódítani a férfit, akihez kedve volt. Meg fogja neki mondani…
A tükörbe pillantott s megnézte a fogait.
Különös, hogy gondolatai egyre lesiklanak a legfontosabb kérdésről. Pedig össze kellene szedni az erejét, ragyogó szavakkal maga felé hajlítani a férfi ingadozó akaratát.
Mert valahogy csak be kell fejezni mindezt. Emlékezni a szörnyű üresség mind növekvő óráira, melyek a saját csodálkozása dacára szinte elfödik már a vidám napokat? Sajátságos félelmetes üresség, mikor reggel már teljesen ébren, nyitott szemekkel hevert az ágyában, alig tudva erőt venni magán a fölkelésre, hogy épp oly fáradtan, mint azelőtt ődöngjön a szobáiban, vagy kimerülten sétára menjen. Ilyenkor aztán egészen hirtelen az eszébe jutott néha rövid házasélete.
Annak is már tíz éve lesz. Még a halál sem kell, hogy a végzetes, megrendítő élemény legyen; még ez is elhalványodott az emlékében és a társa is valahogy elmaradt tőle, észrevétlenül, míg egy reggel már semmi sem kötötte többé össze régi életével… semmi, mint az érzés, hogy azóta sem töltötte el valami olyan egészen, mint azok a maradék nélkül felélt órák, miknek semmi nyomasztó ízük nem maradt hátra. Amikor az ember egészen olyan volt, mint a többi… most már tudta, hogy erre kell törekedni, ha nyugodtak akarunk lenni. Igaz lenne, hogy a férfi valóságos korszakokat alkot az asszonyban és teljes élet csak ekkor lehetséges s ezek az idők még az emlékezetben is olyan teljeseknek látszanak; mértföldköveknek, mihez igazodni lehet… amikor, mint minden más vonzalomban, nem egymás mellett állottak, de kiegészülve: beteljesedés, végre, egyszer közeledés…
Milyen simán és természetesen is ment akkor minden. Mílyen könnyen is vette el; hiszen a saját énje volt olyan betegesen fontos előtte… még szinte hűvösen feküdtek egymás mellett a megnyugtató tudatban, hogy még valaki lélegzik a szobában, aki hozzája tartozik… a legtermészetesebb dolog a világon.
De minden akkori tettének és akarásának miértje elhomályosodott már az egészen elmúlt dolgok üres távolában.
Födetlen bőre megborzongott az ablakból jövő fuvallat alatt.
Szinte rajtakapottan elmosolyodott és elkezdte kefélni a haját.
Akkor még szépen hátrasimítva hordta,… az igaz, hogy még nem kellett este annyi mindenfélét az asztalra rakni… jó volt arra az egy órára, de milyen csúnya…
És ha nem fog eljönni… kényelemszeretetből nem teszi ki magát óhatatlan izgalmaknak. Különös… most, hogy komolyan akar, nem sikerül. Hát az életben csak azt lehet elérni, ami úgyse fontos és mindjárt vége a biztosságnak, bátorságnak, ha végre kiván az ember.
Emiatt a férfi miatt már elvesztette az egyensúlyát, és csodálkozón és tanácstalanúl vette észre a kapkodó ügyetlenségeit.
Gondtalan, kényelmes, szinte vegetatív életében úgy el is szokott már ezektől a dolgoktól.
Idegesen ásított kissé, még gondosan, úgyhogy másra nem is gondolhatott közben, befejezte a frizuráját. Még végigsimított egy kis kefével a szemöldökein, mik kecses diadalivekként vékonyak, de magasan iveltek voltak, és fölkelt, hogy kissé törékeny alakjára csatolja a magas fűzőt.
Nos, ma mégis csak elhatározódik. Szinte belerémül az ember.
Mit is várhat tőle egy ilyen férfi?
Nem tudta volna már? Különös, de igazán nem. Elszokott tőle.
Ismét előrehajolt s aggódva vizsgálta a sötét árnyékokat a szeme alatt. Hiába, nem volt gyerek már, gyönge kissé s hamar kimerülő. Pedig hátha, kötelességei is származhatnak az új helyzetből… kemény s kedvetlen szó. Meg tetszeni? Tudatosan és akarva tetszeni… hogyan is kell hozzáfogni? s egyáltalán a napot férfival végigélni, nem egyedül többé…
Zsibbasztó kedvetlenség fogta el. Bár már későre járt az idő, ismét leült és tovább dörzsölte már ékkövekként ragyogó körmeit.
Szinte feszélyezte már, amit az utolsó napokban oly váratlanul álmodott össze.
Csaknem visszariasztotta már, mintha túlérzékeny és finom keze valami tisztátalanhoz, fonnyadóhoz ért volna.
Hiszen még a hervadás alig-alig észrevehető nyomaitól a saját illatos testén is undorodott szinte… mint annyi mástól… talán férfiérintéstől is. Kivánságos volt-e egyáltalán a számára? Melyikben vannak meg a tulajdonságok, miket titkosan keres és óhajt az asszony… melyikben bár a szerény bizonyság: az ilyen ember boldoggá tudna tenni.
Pedig nem muszáj-e az asszonynak válogatósnak lennie?
A férfi, az összeállhat akárkivel, a lealacsonyodás csak a nőt éri, akinek gyereket kell tőle várnia. De ő … már nem is akar többé gyereket… annak késő már, vége…
Akkor hát minek keresni a férfit olyanul, amilyen, mikor megvan az önállósága s a férjes asszony összes előnyei.
Az ölébe ejtette a kezét. Már voltaképen semmire sem gondolt; minden üressé és némává vált a „nem akarom“ kelletlen érzésében.
Kinn alkonyodott már… szinte félálomba ringatta el. Pedig el kellene készülnöm rá, – gondolta zavarosan. Beszélni… úgyis mindig intimebben mint a férfi, hiszen a lehetséges témák úgyis mindig többet árulnak el az asszony lényéből, mint tán akarná… ámbár lehet, nem ártana melegebb s őszintébbnek lennie. Mosolygott. „Meleg“ leszek, gondolta, de hogyan fogjak hozzá?
Finom ujakkal egy kis halvány rizsport dörzsölt az arcára s a nyakára. Karjai s vállaira még egyszer Eau de Colognet.
Igy készen volna. Jöhet a szobaleány s ráadhatja a ruháit, meg az ékszereit.
Ilyenkor már mindig nagyon örült az estének. És érezte, hogy ott lesz.
Kicsit megdörzsölte a füleit, hogy rózsásabbak legyenek, míg a nagy brilliánsokat felrakta, és sietve mártotta az ujjait még egyszer az illatos vízbe.
Már izgatta, milyen soká bajlódik a lány a ruhakapcsolásán.
– A zsebkendőmet… és a gyűrűim… Már késő lehet. Rendben vagyok?
Nem nézett végig magán a tükörben, mert megakadt a tekintete a szellemes, kissé élesedő vonásain.
– Hogyne, nagyságos asszony, – mondta a leány a kistáskát már harmadszor nyújtva feléje.
– Ah igen… – pedig valahogy mintha nem készült volna el. De már nem volt ideje töprenkedni; ráért volna s mégis mintha elmulasztott, elhagyogatott volna valamit… de mit? Kissé felhúzta a szűk szoknyáját s átment, a pár lépést, az anyja lakásába, míg szokásszerűen az ajkába harapott, hogy pirosabbá tegye.
Úgy látszott, a társaság együtt van már. Igen, a férfi magas, nagyon is karcsú alakja ott támaszkodott a balkonajtónak.
Egyszerre nem tetszett neki… betegesen sovány, hideg és üres így… igazi szalon-nagyság. Hüvösen érezte ezt így most, s nem is esett jól, hogy láthatóan örül a jöttének. Hiszen úgyis gondolhatta, hogy az anyjánál találkozni fognak, ha nem talált semmi föltünőt a zeneestélyre szóló, kissé erőltetett meghívásban. Talán ő is úgy érzi, hogy ma valahogy ki kell magyarázkodni, megérttetni egymással a helyzetüket, melynek folytatódása csak kínos lehet már. Csodálkozott, hogy láttára nem érez semmi emóciót, heves örömet, amire pedíg egész nap várt, sőt még a férfi közvetlen nyiltsága, amivel ugyan nem szokott pazar lenni, sem esett jól, szinte elsietettnek, tapintatlannak érezte a viselkedését… nagyon is biztosra látszott venni mindent. Pedig, ha úgy tetszene, mi gátolná magamagát és őt még kissé a bizonytalanság kellemes izgalmában tartani… oh, főleg őt, drágábbá tenni, amit oly sokáig kelletett… tel est mon bon plaisir, és ki tudja, tán nem is fogom kivánni többé.
Sajátságos… vajjon a másik is úgy érez-e, ennyit egy pillanat alatt, amióta bejött?
De azért hadd jöjjön közelebb… sietve végzett pár vendéggel, hogy szabad legyen; kicsit soká tartott mégis, mert úgy rémlett, észrevennék különben. Mire végre megszabadult, meg a férfi beszélt meglehetősen élénken egy hölggyel. Hogyan?… nos, ő nem fogja bevárni. Megzavarodva s máris meglehetősen rosszkedvűen kiment az erkélyre. Senki se követte. Egy karosszékbe ereszkedett, míg valami fizikai hidegség kúszott végig a hátán.
Végre lépések közeledtek. A férfi valami banális mondattal foglalt helyet, míg a lágy, elérzékenyedett tekintete az övét kereste. Hirtelen érezte, hogyan változik meg és megütődve, kijózanodva bámul az elsötétedett arcába.
A frázisra, amivel felelt, ismét csak valami általános csevegés következhetett. Ijedten harapott az ajkába, alighogy kimondta… nem, nem tud, röstellne szentimentális lenni. Nagyon eléje menni, de micsoda ostobaság éppen ezt mondani! Szinte muszáj folytatnia a másiknak, különben udvariatlanság, s akkor, mint már annyiszor, belemerülnek a banális szó vitába, ami elkoptatta a sensibilitásukat, mint a túlsokat használt váltópénzt. Mi kényszeríti egyre balgán a saját titkos akarata ellen tenni? Vagy már nem tud eléggé akarni, hogy sikerüljön. Persze a másik fölkapja, visszaröpíti a mondatát a nagyon is kész causeur ügyességével. Éles, szellemes szavak… csak szavak, semmi értelmük e pillanatban… ámbár úgyse a szó határozott volna, a legtriviálisabb dadogást is elértené minden asszony, ha tele van remegő érzéssel. Most egyszerre más nyelvet beszélnek és soha többé meg nem fogják érteni egymást… amíg az elébb még a mosolyát is magyarázni tudta.
Úgy hitte, felelnie kell, de elakadt a tekintete alatt, és mert szinte kézzelfoghatóan érezett a levegőben valami jeges, ellenséges fuvallatot.
Hiszen, ha csak annyit mondott volna: mi leli… olyan különös ma…: talán megtörik a varázs, és közeledhetnek még egyszer. De így… éreznie kell, hogy lassan összes érzékei bezárulnak előtte, kemény és üveges lesz a tekintete; a karosszékben nyugvó egész test elveszti rugékonyságát és szinte ellenállásban feszül meg; még a kezei is, mint idegen, fából való holmik, kellemetlenül terpeszkednek az ölében s a bőre nem érzi már a tavaszi levegő csókolását. Az orrcimpái kitágultak s fölhúzódtak kissé az ellenszenvtől.
A férfi előrehajolt kissé, mintha jobban akarna látni. Hallgatott… ő is, érezve, hogy még a hangja is meg kellett, hogy változzon, alig hallható… pedig elég közel volt, suttoghatott volna. De olyan idegen volt egyszerre, a legidegenebb ember a világon.
Hová lettek a szavak, amiket ma összegyűjtögetett a számára. Céltudatos, okos…, lágy gyengéd szavak…
– Olyan ritkán látom most… mondta végre hirtelen, összefüggés nélkül, váratlan hangosan és egészen ügyetlenül. A hangja riadtan, magasan hangzott el, kérdőn… a férfi nem szólt, az arca megrándúlt kissé… gúnyosan? …megvetőn? hogy ily áruló ügyetlenül viselkedik. És ő is felszabadult már, hogy így meglátja? nem tudta már. Látta, hogy lesüti a szemét, hová nézett? a pici, világos cipőre. Gyorsan, szinte dacosan húzta vissza a lábát.
Teljesen egyedül voltak odakinn. Benn a társaságot édes alt hang fogta körül, senki se ügyelt a távollétükre. Lassan, álmatagon hullott alá az est, puha, illatos fátyolokba, burkolva mindent. Alattuk lámpák remegtek. A pihenő város, mint szép asszony, minden ékszerét fölrakta már. Rejtelmes óra, édes óra…
Csak ők itt… némán… süketen…
Tehát visszautasít – érezte az asszony. Eltávolodik, hidegen, ellenségesen. Mit tettem volna? alig egy pillanat lehetett és mégis vége. Hiszen már egészen nyugodt. Milyen hamar is tud a férfi magán uralkodni… máris érezné, hogy úgyse veszít sokat?
A csend ismét eltakarta őket jeges kendőivel.
– Fázik, nagyságos asszonyom? – mondta végre egy teljesen biztos, alig udvarias hang.
Tehát még látta is, milyen sápadt lehetett?
Erőlködve fordúlt kissé feléje… most vette észre, hogy akaratlanul egyre elnézett tőle, a nyaka szinte merev volt az idegességtől.
– Nem… – suttogta nehezen, csaknem könyörögve.
– Nos, ha nincsen semmibaja – hangsúlyozta a férfi, szinte irónikusan.
– Én…
Csak menne már! Hiszen a húrt a szakadásig feszítették már.
Persze, nem hagyhatja itt, tehát ülve maradt udvariasan, hűvösen. Benn elhangzott már a dal, még egy, aztán még egy. Tapsoltak. Az asszony nem mozdult, tehát a másik sem, alig leplezett csodálkozással.
Mi történhetett? Nem, most már nincs több szó, több lehetőség a világon. Nincs segítség… pedig, az isten szerelméért, még egyszer megpróbálni.
Kissé kinyújtotta a kezét, mintha utána akarna kapni. A férfi nem nézett oda. Benn csörömpöltek a csészékkel. Édesanyja, házikisasszonya is jön kínálni. Kénytelenek lesznek utána menni.
Már csak egy pillanat van hátra.
De semmi…
A férfi keskeny alakja szinte elveszett már a homályban. Csak a fehér ingmelle világított.
Most fölkelt és feltárta előtte az ajtót.
– Búcsúznom kell, mielőtt teáztam volna… – mondta látható megkönnyebbüléssel.
Most meghajtja magát az anyja előtt. Most emelkedik az ajtófüggöny.
Hiszen szerette… hiszen szerette…
