Laczkó Géza: Mester az kohnyán
Laczkó Géza: Mester az kohnyán
Vala egykoron egy kalastrom némi völgykatlan szűkülő mélysége iránt. Az kalastromban mi szent atyánk Ferenc csudálatos édességű rendeleti szerint élő frátorok lakozának az úr Istennek, ő szent Magzatjának, az szent Lélöknek s az tisztasságos Szűznek örökkön folyó dicséretiben.
Az időben vala ez kalastrom feje Amborus atya, kinek, mikoron láták vala az frátorok, hogy híre-neve kihíresedett volna, igen kezdék ott őt tisztelni. Isteni dicséretnek idején mindnyájan az frátorok imádságra adák ennen magokat; ottan végezvén kedég az áhítatosságot, ki-ki cellájában vonulván avagy édességös cilíciom-termő sül-disznait eteté vala vagy az szent elmélködés mélységében bocsájtván magát, nyugton ül vala.
Történék némi időn, hogy az kalastrom szakács-mestere meghalálozván, Amborus atya meglátta volna ezen szomorúságos esetnek nagyártó voltát. Mert miképpen kedég jó ez világi nyavalyás gyarlóságtól megszabadulni, azonképpen haszonnal való sok lelki jószágoknak tökéletességével lakozni az földön, mi kedég nincsen, csak az esendő test tápláltatása miatt.
Mondá azért Amborus atya az refektóriombeli barátoknak: „Szerelmes atyámfiai, mi szegény szakácsmesterünk, hogy ez büdös, dohos világból elköltözött volna, immáron gondoljunk, hogy az kohnya üresen ne álljon…” Az tisztelendő páter végét nem bocsájthatá szavának, merthogy valaki az kapun kül nagy verést tőn rajta. „Ki légyen az ember?” kérdezé az szent atya
Hamarmenésű fiatal frátor kifordulván az ajtón, csak megest visszatére: „Néminemű ember, atyám, ki bébocsájtást kér.”
Tüstént megmoccan az ajtó s ékes faragásokkal rakott két szárnyai nagy pattanással ki is nyílnak rögtönösen. Az küszöbön áll vala néminemű kámzsás ember, magát szakácsmesternek valló.
„Atyámfia, tudsz-e az főzéshez?” kérdezé Amborus atya, „s akarsz-e minket szolgálnod?”
Az idegen férfiú sok nagy hajlásokat teszen vala s igennel erősíté vala tudományát.
Az atya, nagy magas székben ülvén, mondá neki: „Hiszed-e, jótét lélek, miket mi szent Urunk hirdetett s az apostolok vallottak s mi is szájukkal valljuk, szívünkkel tartjuk?”
Az idegen férfiú testében remegés futkorászása láttatott, azonközben nagy hajladozásokat tőn: „Megehültem, szomjúhozom, hosszú út törte testemet, bocsáss, atyám!”
„Menj az kohnyára!” mondá Amborus atya, az dolog hirtelenségén tanakodván.
Az II.-sadik
részben csudálatos praktikáknak írása leszen.
Másod napon az új szakácsmester veve csöbör vizet, tevé tűzre, mígnem az víz bugybogni nem kezde. Azonközben csecsszopó borjaknak hátulsó térgyük csomóit igen nagy számban négyele hosszuk iránt, hinte rájuk szeletes hagymát, kútfők mellől zsázsát s tevé pirítózni az egészet az parazson haránt, ottan megest vevé s leönté tálba az igen forró vízzel. Ada hozzá borsot és sót. Veve közben tizenkét vén galambokat, száz sárban lakozó rákokat, töreté mindöszve mozsárban olymiként porrá, tevé megest az tűzre. Látván az pörkölődés sustorgását, önté az borjaknak lábok levével le. Adá be aztán az frátoroknak enniök.
Mondának kedég az barátok, hogy igen jó volna.
Az csillagok felpislantása ideje tájt némi Mauros nevű barát, test szerént gyenge, de lélök szerént igazsággal ékeskedő, ki ez időig cilíciomo tenni nem mer vala, évei kevés számának okából, nagy hirtelenséggel elragadá az fráter Bernáld sül-disznait, üté őket agyon, készíte ágyékára hamarost cilíciomot.
Mind az frátorok igön csudálkozának az gyöngeségnek erősségre hirtelen való fordulásán. Beszélének, örülének mind egyetemben s szívbéli vidámsággal áhítatos énekeket zöngének az Magasságbeli lakozók nagyobb dücsőségére.
Menvén ki-ki ennen cellájába, romaságbeli fráter Jacopo az folyosón nagy kemény fapadot hamarsággal az magasba emelni kezde, hogy bikányi erejével virtuskodnék.
Sűrű köröszthányás közben ennen cellájába siet ki-ki.
Holval kelve mesélének sok rémségös istóriákat az frátorok egyik az másiknak, ki-ki maga álma szerént. Vala az egyik mintha levegő éggel töltözött volna s repüle olymint szárnyas állat. Vala, ki álmában, karja békája feszülvén, petrencét hánya az mezőn. Vala oly, ki álmodá szüvét ketreces erdei állatnak lenni, ki nagy ugrásokkal és ordításokkal dörömböle bordáin.
Reggelidő folyásában az mester sem restelkedett semmittevésben. Metél vala ördöngös igyeközettel halomra vereshagymát, sárgarépát, petrosílomot, s pirítá tűzön vaj aljában. Idő telésén vete hozzá mézet, zúzott ámbrát, roppanó kenyér dúccát, vizet ölégségöst. Forgatá, kanalazá s meg-megönté vala le vízzel. Hagyá ott s veve meg vén kokast, mozsárban zúzá csontos hússal öszve s keveré némi vagdalék ökör húshoz; borsozá, sózá, hogy íze lenne közös száj szerént való. Veté az húsokat egy nagy lábas edényben, ereszte rája ottan vajat, forgatá esmeg vajat ada bele, keveré meg újfent. Azonban végezvén önté le aprózva amaz lével. Hagyá bugybogni s adá be az frátoroknak enniök.
Mondának kedég az barátok, hogy igön jó volna.
Az ebédnek utánna fráter Bernáld mene az kertben, szagola természetjével ellen verágokat, hagyá az zsolozsmát s kezdé rözzentő hangjával az ördögi ének mondása szerént:
„Hupprá! aggnő, szökj fel, kabla,
Hazajött férjed, tombj Kató
Az te szép palástodban
Gombos sarudban,
haja, haja, verágom!”
Hazajött férjed, tombj Kató
Az te szép palástodban
Gombos sarudban,
haja, haja, verágom!”
Mitől is védj Urunk meg minket!
Páter Amborust nyomá el az álom az székben, holott ül vala. Ébredözvén hát csak megösmeré, hogy veternyére hajola az idő. Elkisiete az folyosón s találá magát szemben nyilván ördögi csalárdságnak miatta szolgáló leány Dingával. Amborus atya nevetésre húzván száját, csípe kettőt az leányzónak az bujálkodó vérnek miatta vereslő pofáján, s üte laposakat az leányzó rengő farán, kit az mikor látván s megösmervén, hogy az ördöng incselkednék vele, nagy sikoltásokat tőn és elfuta. Amborus atya iramoda utánna s megéré az pajtának mögötte.
Az estvéli áhítatosság alatt szomorúsággal lakozának az frátorok szűvei. Ki-ki bocsájtván fejét lógásra küzködének ennen mellyükben az ördöng ellen.
Hogy jöve az Sátán ágyasa, az Éjnek szaka, fráter Dónáld sikamla be az fráter Mauros cellájába, apolá őt két orcáján nagy lágysággal, s testének hosszat simogatásokat tőn. De fráter Mauros meg nem ébrede.
Azomban fráter Joános erede éjnek évadján az setétnek, mene az faluban, sövényeknek hosszukban ténferge sok időn. Láták az pórok s vetének körösztöt.
Az éjjel az mezőn az ördöng bűnnel fertezé az marokverő leányzók egyikét kámzsás frátornak ő képében.
Hasadó hajnalnak óráján jöve Amborus atya harmatnak vizével áztatva az pajta megől, húzá az harangnak kötelét s jövének sietvén az frátorok. Mondának az éjjel sok-nagy rettenetes csudákat történtnek lenni. Az barátoknak eggyük mezejtelen asszonyi állatok karjokban fekünni tetszék. Olyik látá gyermeki játszadó társát házas asszonynak lenni. vala, ki csudálatos erőnek feszítésével emeltetni érezé ennen testét. Nagy vala az ijedelem, mikoron az Ördöng mindezeknek szerzőjéül elsősorban Amborus atyától, aztán nagy sokaktól vádoltatnék. Szólásra szájokat megnyitni alig meré az frátoroknak soka, szégyenben fejöket az földnek csüggeszték.
Amborus atya, hogy az kalastromot az őket ellenző ellenségnek csalárdságos késértetiből megszabadíjtaná, mene az kohnyába körösztvetéssel, kezében az szentelt víz hányóval. Megálla az küszöbön, nagysűrű hányással veté az kohnyába az vizet. Esék ottan nagy dördülés, füst és tűznek szikrázása. Az füstnek oszoltán nézék az frátorok az kohnya mesterét, nem vala ott. Helyén találának csúnyaságot, kinek szaga az természet rendje ellen kénköves vala.
Az frátorok kedég megösmerék, hogy az szakácsmester vala az Sátán.
Az frátorok kedég megösmerék, hogy az szakácsmester vala az Sátán.
