Bálint Aladár: Wagner Siegfried a Vigadóban
Bálint Aladár: Wagner Siegfried a Vigadóban
Barna sziklák homlokát tüzesre sebzi a sűrű ködös levegőben rohanó paripák éles patkója. Dárdás vad asszonyok vijjognak a lovak hátán… A barlangból füst ömlik és lomha testét előre gurítja a pislogó szemű Fafner, az óriás sárkány… Ziháló, gőgös kürtszó harsog ki a bozótból, honnan szőkén, germán darabossággal széles mellű, csodálkozó tekintetű fiú ugrik ki, sárkányvérre szomjasan… Hollók, valkűrök, Wotan, Brünnhilda, Hagen, niebelungok, Rajna.
Vagy: Átlátszó, tiszta színek. Svájc. Reggel, a villa verandáján körülbelül húsz muzsikus ül és egy asszony lép ki a szobából. Wagner Richárd int egyet és feleségének, egy esztendős fia anyjának muzsikaszóval átadja a legszebb születésnapi ajándékot, a Siegfried-idillt. Ebben a muzsikában lecsiszolva, az emlékezés megtisztult nyelvére fordítva, benne van a harcokkal, megpróbáltatásokkal teljes tetralógia tengelyének, Siegfriednek extraktuma, és ki van belőle törölve mindaz, ami a hős bukására, halálára emlékeztet.
A fantomok feltámadtak a könyvekbe szorított mondákból; egy nagy erejű muzsikus akaratából köztünk élnek, és elég egy hangsornak eléneklése vagy eljátszása, egy névnek kiejtése, már velünk vannak: önálló, zárt életüket, sorsukat öntudatunkba ékelik.
Wagner Richárd fia is eljött a Vigadóba. A filharmonikusok segítségével számot akart adni önmagáról. Bizonyságot akart tenni arról, hogy ő is él. Hogy ő is valaki.
Ez volt a tragikuma. Vékony lábszára, sovány teste, mozdulatlan arca, gyengének látszó fizikuma csak kellemetlen előjelek. De a muzsikája. Az is éppen olyan mozdulatlan vagy pedig csigára, csavarra járó zenei alkotás, mint ő maga; egy jól adminisztrált negatívum. A karmesteri pálca fáradtan emelkedett a kezében. Nem volt mögötte az izgalomnak, örömnek nyoma sem. Nem hallottuk, nem láttuk „ezt én így akarom. Ezt én így gondolom. Én”
Az arca, ez a hideg márványtompaságú arc. Mintha Wagner Richárd lárváját tette volna fejére. Hiába, nem marad bosszulatlanul az, ha valaki nagy ember fiának születik. Az apja megcsinált előle mindent. Felhasználta a generációk által felgyülemlett és benne összesűrűsödött energiákat. Pazarlásának itt az eredménye; szegény sovány Siegfriedre (mennyi ellenmondás e névben) nem hagyott semmit.
Úgy állt ott a zenekar előtt, mint egy félénk gyerek, aki retteg az apjától. Mit szól ehhez az apa? Mit szól, ezt éreztük mi is, mikor a nürnbergi mesterdalnokok nyitányára rázendített a zenekar. A hangok összecsaptak a feje fölött. Nem is ő dirigálta ezt a hangörvényt. Nem őt láttuk; a harsogó szólamok elénk rajzolták a másik mestert, a nagy lendületek, monumentális formák mesterét, Kerner Istvánt.
A fafúvók, kürtök, nagybőgők csúfolódva mondogatták, Kerner úr így tanítja, hiába akarja ön három mozdulatra törni, amit azok egy mozdulattal megcsináltak És maguk alá temették azt a vézna embert, aki a kényes pesti hívőknek meg akarta mutatni, hogy ő is él.
De a fantomok tovább élnek. Ködtestük sokkal erősebb, sokkal valóbb valóság, mint a tékozló apa takarékos fia.
