6.
6.
Egy hölgy, nagy dáma, akinek teste minden kéjben fürdött, lelke ismerős minden finomsággal, így szólna, így szólna:
– Vinnék Neki alabástrom edényben nárduskenetet s szent, fehér lábára tékozlanám. Ó e szent, fehér lábak, melyek aranyfényt párolognak! Kitárt szent kezeinek fehér ujjaiból arany sugarak nyúlnak, nyúlnak a végtelenbe. Sebeinek vérébe mártanám ajkamat, lennék az ő jegyese, hadd vonna be, szorítana fehér palástja alá. Mindent szeretek, ami nincs; hadd áztassam ki elégületlen testem az ő lelkének vizeiben. Ágyamba fektetem, holtan és fehéren, piros párnák közé és melléje fekszem örökre. Sohasem akarok felkelni többé, a palástját magamra húzom és örök kéjben mozdulatlanul fogok alatta feküdni örökké. És a gyönyörűm nem marad meg a palást alatt, hanem lassan-lassan kiárad és elborítja az egész világot, mint forró aranyfolyó, és semmi más nem lesz a világon, mint ez az én egyetlen, örökös, egyforma gyönyöröm.
