4.
4.
Erről a kényelemről is lehetne egyet-mást mondani Vajon a kényelem ad időt, alkalmat kultúrára? Művelt ember-e, lelkileg művelt, a kényelmes ember, a küzdéstelen? Ez volna Nietzsche utolsó embere; ezt a dolgot megírta már Nietzsche. De én képzelek egy orvost, aki így gondolkozik:
– Egész életemet a testi szenvedések enyhítésének szenteltem és most kérdem, tettem-e valami hasznosat? A haláltól senkit sem menthettem meg; legfeljebb néhány keserves órával nyújtottam életét; a minden szenvedésnél nagyobb szenvedést, a lelki szenvedést nem enyhítettem soha. Jó keresztény létemre nem tettem az evangélium szerint, mert csak a test baját néztem és a lélekét megvetettem. Pedig a században, amelyben éltem, azok voltak a legnagyobb betegségek, amelyekre azt mondtam: „Semmi! csak idegesség.”
Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyerné, lelkének pedig kárát vallaná?
„Csak rögtön orvoshoz menni!” – azt mondtam mindig – „Őszintének lenni az orvoshoz, mint a gyóntatóhoz!” De adhatta-e az orvos azt a megnyugvást, amit a gyóntató ad annak, aki hisz? Nem nyugtalanságot adott-e gyakran, kétségbeesést vagy gyanút és új képzelődéseket? És aki vétkezett a test ellen, bűnének tudatát az orvos még terhesíté önnön büntető szemeiben, az orvos, aki naponkint vétkezett a lélek ellen, mondván:
„A fő a testi egészség és ettől függ a lélek. Mens sana in corpore sano.”
Holott, ami a testnek egészség, a léleknek szegénység.
