Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusai • Első közlemény
Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusai •
Első közlemény
Első közlemény
Tolsztojt, a költőt, a művészt nem lehet kritizálni; fölötte áll minden csodálatnak. A gondolkozót igen; világfelfogása hosszú életének során rengeteg átalakuláson ment keresztül: semmi sem természetesebb, mint hogy műveiben temérdek az apró ellentmondás, s vannak nagyobbak, legnagyobbak is. Az apostolt, az új vallás vagy új filozófia hirdetőjét is könnyű bírálgatni; és mindenfelé bírálgatják is, sok helyütt epésen. Hogyne! Tolsztoj nem a vallásalapítók vagy a porladó bölcsek hozzáférhető tételeit vitatta; az élő filozófia ellen kelt ki, az ellen, amelynek nem a papok vagy a bölcselők csinálnak propagandát, több-kevesebb eredménnyel, hanem akár szerzetten, akár már az ősöktől beoltottan, benne él a gondolkodni tudó tömegek életfelfogásában, a mai ember elméjében és még inkább a szívében, a véralkatában, mondhatni: az egész mai világ lelkében. És ellenfeleivé tette úgy a hívőket, mint a hitetleneket.
Nem csoda tehát, hogy a Tolsztojt sirató magatartások, amelyek közül sok úgy gyászolta Tolsztojt, mint az élet igazi tanítómesterét, olyan erővel váltották ki a százezrek és százezrek lelkében régóta lappangó ellentmondást, hogy ez valóságos felzúdulásban tört ki Tolsztoj sírja körül. Ebben a felzúdulásban, amelyben talán az volt a leginkább meglepő, hogy Tolsztoj haláláig váratott magára, kétféle hangot lehetett megkülönböztetni: az értetlenség, a felületesség piaci zsivajgását és a komolyabb kritika szavát.
E helyütt, természetesen, inkább az utóbbival óhajtok foglalkozni, mint azzal a lármával, amelyből a komolyabb kritika kihangzik De a kettőt nem lehet teljesen különválasztani. Nemcsak azért nem, mert azonos lelki áramlatból vagy lelki diszpozícióból eredtek, hanem azért sem, mert a Tolsztojról most felhangzó komolyabb kritikának is van egy eredendő hibája. Az, hogy az alkalom szülte, tehát hevenyészett.
Tolsztojban pedig a prófétát nem lehet így, ex abrupto bírálgatni vagy éppen statarialiter elítélni. Azért ne, mert aki néhány maga szövegezte tételbe foglalja össze Tolsztoj tanítását, az nem Tolsztojjal, hanem csak önmagával vitatkozik. Először is: Tolsztoj hosszú időn át hirdette új világfelfogását, de ez a világfelfogás e hosszú időn át egyre változott, legalábbis nagyon átalakult. Egyes ideái mindinkább elmélyültek, gazdagodtak jelentősében, bővültek kiterjedésükben, vonatkozásaikban, általánosításukban; más ideáit ellenben későbbi nyilatkozatai restringálják, olyan klauzulákkal látják el, amelyek cautelák, vonatkozásaikban szűkebb körre szorítják vagy más térre telepítik; vannak ideái, amelyeket később ő maga cáfolgatott a legnagyobb buzgalommal. A rendkívül nagy s ma még sok titkot rejtegető lelki élet, amelyet hosszú időn át élt, új és új rejtelmek kibetűzhetetlen abrakadabráit írta, rótta bele tanításának az egyiptomi templomok belsejére emlékeztető homályosságába; s hatalmas szubjektivitása olyan titokzatos erővel működött benne, mint a tenger életereje, mely örökös dagályában és apályában folytonosan sok mindenfélét fogad be magába és vet ki magából. Sok évi tanításában tehát sok ellentmondás van és nagyon lényeges ellentmondások Aztán meg Tolsztoj, mikor apostolkodott, tanítgatott és térítgetett a régi próféták módjára – és bizonyára a maga hatalmas impulzusaihoz híven, ezeknek megfelelően – rapszodikusan beszélt. Bátran el lehet mondani, hogy még a legnagyobb ideáit se fejtette ki egy angol vagy francia bölcselő világosságával vagy mondjuk: még legismeretesebb ideáit sem, azokat sem, amelyekkel mostanában csak ő foglalkoztatta a világot, s amelyeket róla neveztek el, kapcsolatban azzal az „izmus” végződéssel, melynek köpönyege alá oly sok minden belefér. Olyan kevéssé világosak, olyan szellemi zűrzavart keltők tanításának egyes, szembeállítható mondásai, hogy egyik-másik sokat hangoztatott gondolatát csak költői munkái világítják meg kellőképpen. De itt aztán kolosszális meglepetésekre akadunk Egyik-másik gondolata, amelyeket tanítgató munkáiban gyermekes ötleteknek találhatunk, itt egyszerre csak gigászi arányokat ölt, s olyan perspektívákat nyit meg előttünk, amelyek szinte megborzongatnak, mintha a szaiszi leplet lebbentették volna meg előttünk. Sok gyönyörű kis novellájában mint a természet rejtelmeit nyitogató, szellőztető, vakító jelenséget látjuk viszont, meghökkenve, megdöbbenve, ugyanazt az ideát, amely valamelyik tanítgató munkájában megmosolyogtatott bennünket a látszólagos naivitásával; mint az arab rege szelleme, mely a tengerből kivetett ócska kis ládából bújik ki s aztán az égig nyúlik a megrémült halász szeme előtt, a beláthatatlanságig megnövekszik előttünk. Hasonlóan a régi prófétákhoz, csak rapszodikusan, misztikusan vagy csak példázatokban tud beszélni, de a példázatai nem annyira magyaráznak, mint inkább világítanak s néha megvilágítják előttünk azt is, hogy milyen szűk látókörűek voltunk, amikor csalódottan fordultunk el tőle, mert a legmélyebbre rejtett dolgokról szólván, a pusztába kiáltva, a vátesz szólt belőle – aki természeti törvények eddig észre nem vett összefüggéseit vagy messze jövő szellemét látja –, ahelyett, hogy elegáns, fehér kesztyűs előadót találtunk volna benne, aki logikusan, kerek mondatokban, simára fésült szavakkal fejtegeti ki a maga kis rációit.
Azért már az se helyes álláspont, ha valaki meg akarva bírálni Tolsztoj tanítását, mindenekelőtt külön választja Tolsztojban a költőtől a prófétát. Tolsztojban a költő is tanító s talán éppen a legjobb tanító: mindenesetre apostolmása, prédikátora, legjobb kommentálója, illusztrátora a tanítónak, annyira, hogy csak költői munkái világíthatják meg teljesen a tanítását. Az tehát, amit Tolsztoj kritikusai Tolsztoj költői munkásságának félretolásával bírálgatnak, Tolsztoj tanításának csupán egyik része. De föltéve, hogy ez az erőszakolt különválasztás nem volna igazságtalanság Tolsztoj zsenijével szemben, ahhoz, hogy egy tanítást a maga komplexumában alaposan lehessen megbírálni, okvetetlenül szükséges a tanítás kritikai összefoglalása. Tolsztoj nem állított fel filozófiai rendszert, nem igyekezett kitölteni az elméletei közt levő hézagokat, még csak azokat az ellentmondásokat se igyekezett kimagyarázni, kiegyengetni, amelyek hosszú idő során világfelfogása folytonos hullámzása következtében munkáiban meglehetősen felhalmozódtak. Ő maga soha se tisztázta, mi az, amit tanításából az ellentmondások szembeállítása, a nyilvánvaló ellentétek lesimítása, elismert, de ki nem gyomlált tévedéseinek s ezek logikai következményeinek kigyomlálása, tévesen kifejezett és tévesen értelmezett részletezéseinek helyesbítése, a tanítása lényegével össze nem férő elmélet-részek kiküszöbölése, vagy a csak látszólagos ellentétek összeegyeztetése, kimagyarázása után ő maga fenntartana: nem adott tiszta képet világfelfogása változásairól. De ő maga nem is tisztázhatta, hogy mit kell tanításából egyéninek, lényegesnek és egybefüggőnek, tehát fenntartottnak tekinteni, és hogy miben lehet tanítását összegezni, valamelyes egységbe foglalni. Ez a feladat a kritikára hárul; a kritikának kell Tolsztoj egész szellemi munkásságának analízise után s ennek az analízisnek az alapján összefoglalnia Tolsztoj tanítását. A kritikának kell megállapítania, mi az Tolsztoj tanításában, amit Tolsztoj már maga is megcáfolt, vagy ha nem is cáfolt meg kifejezetten, munkásságának egésze leront; mi az, ami írásaiban nyilvánvalóan téves vagy a lényeggel össze nem férő, tehát eleső; ennek kell különválasztania Tolsztoj prédikációiból az esetlegest, a mellékest, a nem fontost, a meg nem állót, a nem logikust és azt, ami nem következetes, az egységbe foglalhatótól; ennek kell kihámoznia Tolsztoj tanításából a lényegest, megállapítania, melyek élete munkásságának uralkodó ideái s miképpen függenek ezek egybe; ennek kell meghatároznia, mely tételekben foglalható össze Tolsztoj tanítása.
Ezt a munkát a kritika még nem végezte el. Tolsztojról már sokat írtak; nagyobb, gondos és lelkiismeretes munkákat is, de ezek bőszavú ismertetéseknél többnek nemigen tekinthetők. Arra a kritikára, amely eliminálja Tolsztojból a „tévedni emberi”-t s kiemelve gyönyörű munkásságának egészéből az egységes világfelfogást, alappal, joggal foglalja tételekbe Tolsztoj tanítását, erre a kritikára még várnunk kell.
A Tolsztoj ravatala körül rögtönítéletet tartó kritikusok, azután az első tévedés után, hogy – alighanem puszta kényelmességből – a második tévedésbe is beleestek, hogy olyan biztonsággal, mintha Tolsztoj valami Tízparancsolat-szerű lapidáris szövegezésbe foglalta volna össze az egész élete munkásságában rejlő valamennyi tanítást, igen önkényesen, Tolsztoj tételeiként – mint megannyi formulázott dogmát – bírálgattak meg olyan tételeket is, amelyeket ők maguk szövegeztek, s amelyek egyikének-másikának a tartalma vagy az ehhez hasonló tartalom kiolvasható ugyan, talán idézhető is Tolsztoj egyik vagy másik írásából, de amely tételek, ebben a merevségben, s kivált alapelvekké kiélezetten, Tolsztoj munkásságának egészéből nem mutathatók ki. Hiszen akadt közöttük, aki odáig ment el, hogy Tolsztoj a tudást nevezi sötétségnek, tehát az állatiságba való visszatérést prédikálja!
Ezzel az önkényességgel persze könnyű Tolsztoj egész tanítása fölött pálcát törni. De az efféle rögtönzött ítéleteket olvasva alighanem igen sok embernek eszébe jutott, hogy a világfelfogásoknak az a különbözősége, mely Tolsztoj és az őt sommásan elítélő kritikusok között van, olyan ezer és ezer évek óta tartó nagy pör, amelyben nem a jelen fogja kimondani az utolsó szót.
