Kaffka Margit: Hiábavaló…
Kaffka Margit: Hiábavaló…
Gondolni akarok az avultszagu, szomoru házra, hol mint gyerek jártam szorongva, idegenül…
Egy vaksárga agátgyürü volt a halott papbácsi nagy, viaszfényü kezén,…
Vagy fullasztó harangzúgásra nyomott és céltalan vasárnapdélutánokon,…
Vagy amikor a nádas égett és pernyét söpört szembe a pusztai szél;…
– Jaj, sírni, – sírni kéne ma valamiér'!
Egy vaksárga agátgyürü volt a halott papbácsi nagy, viaszfényü kezén,…
Vagy fullasztó harangzúgásra nyomott és céltalan vasárnapdélutánokon,…
Vagy amikor a nádas égett és pernyét söpört szembe a pusztai szél;…
– Jaj, sírni, – sírni kéne ma valamiér'!
Egy alagút jutott eszembe, mely messzi, magános és mindentől külön:
Berobogna éltem suta vonatja, s egy ideig setétbe lehetnék,
Szégyentelenül, – egyedül. Mint aki mindenből kiment már; mint a halott.
Ott felszakadna és felfakadna még egyszer ami egyetlen igaz bennem.
– Jaj, könnyítő könnyek után hova kell mennem?
Berobogna éltem suta vonatja, s egy ideig setétbe lehetnék,
Szégyentelenül, – egyedül. Mint aki mindenből kiment már; mint a halott.
Ott felszakadna és felfakadna még egyszer ami egyetlen igaz bennem.
– Jaj, könnyítő könnyek után hova kell mennem?
Jaj, lehorzsolt életfokok, özvegyes évek, konok kikapcsolódás!
És hogy próbálok élni és jó lenni így, mikor nincs kinek és kiér'! –
(Oly súlyos szépségü a világ! – Oly idegen a lomb, víz, egek! – Oly messzi egymásnak az ember!)
– Jaj, ez a dacos kívülről-nézés már halálba, halálba fáraszt!
Csak egy dolog esne jól! Egy kis alázat!
És hogy próbálok élni és jó lenni így, mikor nincs kinek és kiér'! –
(Oly súlyos szépségü a világ! – Oly idegen a lomb, víz, egek! – Oly messzi egymásnak az ember!)
– Jaj, ez a dacos kívülről-nézés már halálba, halálba fáraszt!
Csak egy dolog esne jól! Egy kis alázat!
Mért mondom most: régi halottasház, siket harangszó, gyermeki szorongás?…
Istenem, – hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék!
– Mert felégtek mögöttem a hidak és odaát maradt mindenem nékem! –
Nem, nem! Egyébre gondolni! Ami lesz, ami jöhet még!
Istenem – Istenem!
– Csak most már gyorsan a vég, az öregség!
Istenem, – hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék!
– Mert felégtek mögöttem a hidak és odaát maradt mindenem nékem! –
Nem, nem! Egyébre gondolni! Ami lesz, ami jöhet még!
Istenem – Istenem!
– Csak most már gyorsan a vég, az öregség!
