Hatvany Lajos: Irodalompolitika
Hatvany Lajos: Irodalompolitika
Két évig, épp abban a válságos időben voltam a Nyugat kiadója, amíg a magyar írófiatalságnak ügye volt. Ügye tudvalevőleg annak az írónak van, akinek nincsen talentumához mért közönsége.
Ily helyzetben voltak két év előtt a Nyugat íróinak egy része – még az ismertebbek s elismertebbek is. A mai magyar irodalom érdekességéről és izgalmas újságáról csak az írók tudtak s azok se mind. S ezzel szemben úgy éreztem s érezték, akik a Nyugat kiadására felkértek, hogy nem elég az írókat fölfedezni s létezésük hírét néhány amatőr felé szállingóztatni – hanem szeretni kell gyorsan, az új irodalomhoz méltó, lehetőleg nagy közönséget. Mert csak a publikum visszhangos érdeklődése mentheti meg az új írói nemzedéket a magyar tehetségek krónikussá vált elkedvetlenedésétől. Ezért nem volt a Nyugat új kiadója abban a kellemes helyzetben, hogy várjon, amíg a közönség hozzászokik az új írók új törekvéseihez, hanem valami úton-módon siettetnie kellett a népszerűsítési processzust!
Hogyan? nem kell rá kitérnem. Ami két év alatt történt, az nem történt titokban. Sőt! a kiadó működésének, épp a lehető legnagyobb látható és hallható nyilvánosság volt a kimondott célja. Természetes, hogy mindenfelé felhangzottak a vádak. Egyfelől: hogy a Nyugat kegyeletlen és léha zajjal veri a nagy dobot – másfelől: hogy ez a zenebona sérti a finomul vájt esztéta fülét és főleg céltalan.
S e zaj közben, tán épp e zaj segítségével megtörtént, ami Magyarországon még talán sohse történt meg: „halál utáni dicsőségre hivatottak” két rövid év alatt tekintélyes közönségre tettek szert.
Ez az örvendetes fejlemény, mely az én felfogásomnak adott igazat, egyszersmind véget vetett kiadói működésemnek. Megvallom, hogy engem leginkább az irodalmi hangváltás érdekelt s az a félszázad óta először jelentős írói nemzedék, melyhez e felszabadító hangváltás ténye fűződött. Ez írók művészi, sőt egzisztenciális jogai ellen tiltakozott annak idején a magyar publikum szokatlan eréllyel. Ez az ellentét sok év múlva, bizonyára elsimult volna magától is – de a közlés szabad lehetőségétől megfosztott írókat épp a fejlődés kritikus éveiben veszélyeztette az ellenszegülő közhangulat. Erre a hangulatra kellett hatni – ezért volt szükség az erőszakos beavatkozásra.
Volt – ma már nincs. Ma már nem fenyegeti az írót a közönség közönyének gyilkos veszedelme. A ma fellépők, bár ki-ki a maga hangján szól, nem keltenek többé általános megütközést és minden küzdelem nélkül találnak, viszonyaikhoz képest, igen nagy közönségre. A legfiatalabb nemzedék, hála a közvetlenül előttük járóknak, nem kénytelen ötven év előtti formákon keresztül maga felé tapogatni, hanem önmagához és a publikumhoz közel született.
Ami most folyik, az nem művészi – ahogy az újságok mondták – „forradalom” (ilyenszerű mozgalomnak nem igen hiszem, hogy húsz-harminc évig helye volna), hanem az adott lökés természetszerű továbblengése. Ma már nincs az íróságnak közös ügye, ki-ki a maga ügyét intézi. A publikumban pedig „la vérité est en marche” nem szorul terjesztőkre, mert semmi se fogja megállíthatni. Bízvást vehették át a Nyugat kiadói részét kitűnő üzleti szakemberek. Magyarországon, legalább egyelőre még, ez a dolog természetes rendje. Számomra pedig csak az marad hátra, hogy amint induláskor kitűztem kiadói programom körvonalait (a Nyugat Ady-számában „Indulás” című cikkben) – most, annyi tapasztalat után, mintegy végső beszámolásul egybefoglaljam, egész általánosan és anélkül, hogy rég elhangzott vádakra felelnék, író- és közönségpszichológiai tapasztalataimtól is megtámogatva azokat az elveket, melyeket eddig mint a Nyugat kiadója követtem, s ezután is mint a Nyugat egyik szerkesztője a magam szerény hatáskörében követni fogok.
*
Irodalompolitika. Úgy hangzik, mintha a világ két végletét, mintha Bismarck nevét gyúrnám össze Goethe nevével. Csúnya szó – valóságos szörnyeteg.
De ez a monstrum meg ne ijesszen senkit, a fogalom friss és új és a mai életből elevenül elő.
Irodalompolitika, nem a politikusnak kívülről való beavatkozása az irodalomba – ez az, aminek még sohse volt eredménye –, hanem az írónak, kritikusnak s általában az irodalom megértőjének vagy értékesítőjének (a lapszerkesztőnek és a könyvkiadónak!) az a természetes vágya, hogy ne bízza az irodalom sorsát a könyvből lassan kiható erőkre, de a könyveken kívül is tudatos és tervszerű beavatkozással irányítsa és siettesse a maga ízlése felé a közízlést. Nemcsak az irodalomnak – a festészetnek, a zenének s általában a művészet minden ágának vannak politikusai. Ma már bízvást beszélhetni művészetpolitikáról, melynek gyakorlatát sokan nagy virtuozitással űzik, melynek elméletéről azonban valami megmagyarázhatatlan álszeméremből nemigen esett szó.
Az irodalompolitika a 19. század szülötte s az arisztokrata művészetnek a demokráciával, a tömeggel való szembekerüléséből származott. Az ókori és reneszánsz művész munkája a legválasztékosabb publikum számára készült s így a művész politikája sem lehetett egyéb, mint a mecénásokhoz, fejedelmekhez való egyszerű alkalmazkodás. Még Goethe is csak félig fordul a közönség felé – félig a weimari udvar magánköltője. A modern művész majdnem egy századon át, ijedten nézi a tömeget és gőgjével csak rosszul leplezi tehetetlenségét.
Pedig a közönséggel bánni kell tudni, nem ugyan a művészi munkán esett engedménnyel, hanem épp ellenkezőleg, a tiszta, engedmény nélküli munka produkciója céljából, melyet minden eszköz felhasználásával el kell fogadtatni, és ha nem megy másképp, rá kell kényszeríteni a közönségre.
Egy kritikus, a múltkor Pucciniről szóltában, megvető sajnálkozását fejezte ki azon művészek fölött, kiket a közönség rajongva követ s kik művészi munkájukon főleg azért dolgoznak, hogy e rajongást szítsák és annak lefölözzék erkölcsi és anyagi hasznát.
Én úgy érzem, hogy ennek a kritikus kollégámnak megvető sajnálkozása rendkívül igazságtalan. Természetes, hogy nem Puccinit védem, hanem igenis a művészi tetszvágyat, illetve a művészi hódító törekvést, sőt azt a diadalmas önzést is, mellyel maga számára minden földi jókat követel.
Rettenetes, hogy a mai művészek mennyit össze-vissza hazudnak a művészi alkotásról. A művész, úgy mondják, csak önmaga számára dolgozik – a közönséget megveti –, munka közben nem is gondol rá stb. stb. Az ókor ezt az álszemérmet nem ismerte. A régi írók és a reneszánsz művészeit azt is bevallják, hogy rendelésre dolgoztak. De ezek a régi, őszinte atelier-vallomások úgy elhangzottak, hogy ma már nyílt fejű kritikusokat is látni, akik hisznek az önmaga számára dolgozó művész életre képtelen fantomjában.
Pedig a művészt megszólalásra leginkább az bírja, hogy a maga gondolatát vagy elképzelését kitűnőnek, fontosnak, jelentősnek s ennél fogva közlendőnek véli. Ezért él minden művészben folyton eleven vággyal a közönség meghódításának gyönyörű vágya.
Azok a művészek, akik nem akadnak közönségre, száz eset közül kilencvenben olyan specialisták, kikben csak egy szűk kör beavatottjai láttak nagyságot. Az igazán nagyok, a legnagyobbak, akármit mond a finnyáskodó esztéta, mégis a nagy népszerűek voltak: Goethe és Balzac, Petőfi és Arany rögtön megtalálták a közönséggel való egészséges kontaktust.
Természetes, hogy vannak kivételek – szerencsétlen lángelmék, akik sohasem érvényesülhettek. Nemzedékről-nemzedékre szálló művészettörténeti babona azt tartja, hogy „megelőzték korukat”. Művészietlen művész volna, aki olyat akar kifejezni, ami tapasztalata körén kívül esik. Az igazi művészek megelégedtek avval, hogy a maguk korát fejezzék ki. A közönségnek önmaga mögött maradása, egy-egy régebbi művész formáihoz való ragaszkodása kelti azt az optikai csalódást, mintha a művész meghaladta volna a saját idejét. A közönség e restsége azonban leküzdhető – minden nemzedékkel el lehet fogadtatni a maga művészi kifejezőit, föltéve hogy a művész művészetpolitikai ügyességgel lát hozzá. A haláluk után méltányolt zsenik balsorsa rendesen ügyetlenségüknek és erélytelenségüknek tulajdonítható. S ha akadt is egy-egy erélyes, munkája érdekében mindent elkövető nagy művész, aki még sem érvényesülhetett, evvel még nem dőlt meg a tételem. Hiszen a legnagyobb népszerűségre és rögtöni megértésre termett munka, a Carmen is bukhatott. Annyi bizonyos, hogy nem volt még olyan művész, aki a félreismertetését rémesen meg ne sínylette volna. A sikertől vagy balsikertől függetlenül, pusztán a műben való teljes kielégültség hatását csak a rég halott művész élete teheti. Az utókorra büszkén fellebbezők, Stendhal, Nietzsche, Manet stb. – amíg éltek, bizony szerencsétlen, helyüket sehol sem lelő emberek voltak, akik gyerekesen, azaz művészien örültek a legkisebb elismerő szónak. Milyen szomorú látvány a beteg Manet, aki halála előtt egy évvel kis érmét jár ki maga számára, s azt még meg is köszöni a kitsfestő zsüritagoknak. Nietzsche pedig, aki megtiltotta, hogy könyveit ismertetés céljából szerteküldjék, izgatottan bizalmatlanul, felhorzsolt lélekkel lesi a róla szóló kritikákat.
Amily szánalmasak a megnyomorított hiúság játékai, oly szép a nyílt homlokú, egészségesen kifejlett és erélyesen cselekvő önérzet. A tehetség és az érvényesülési ügyesség nem zárják ki egymást. Az élhetetlenség gőgjét csak az esztéta-meddők kiáltották ki művésziességnek. Mintha nem volnának élhetetlen kontárok is?! A művész önmagáért küzdő hadjáratában, sőt önmaga felkínálásában is, több artisztikumot, mert több életet látok, mint az elefántcsonttoronyba (mely rendesen csak papírvár) zárkózó elkülönülésben.
Balsac, a mai művész első típusa tanít rá, hogy a modern művésznek jogában áll érvényesülési harcát oly eréllyel megharcolni, mint a politikusnak vagy üzletembernek. Minél kevesebb engedményre hajlandó, annál keményebb harcot kell kiállnia. Ily küzdelmek időnként csoportokba egyesítik a művészeket – valóságos érdekkörök, pártok alakulnak ki. Amit ma a magyar irodalom aranykorának hívunk, az a 40-es években Vachot Imre lapja közüli írók zajos klikkjének tűnt, mely különösen a leghangosabb és legkihívóbb fiatalembernek, ama Petőfi nevűnek verseit kívánta mások elibe tolni. Egy-egy új művészi iskola kifelé mindig úgy hat, mint fiatalemberek kölcsönös siker- és hírviszont-biztosító társasága, vagy mint egy kiadó spekulációja. S tényleg, bizonyos oldalról tekintve az is! Az eszmék érintkezésének ez az összeverődés, ez a klikk a szükségszerű, testi, emberi formája. világos, hogy egy-egy ilyen körön belül nem virul csupa egyetértés. Van huza-vona, versengés, szétválás. mindez megtévesztheti a kortársat a művész értékére vonatkozólag. A megalkuvó művész értékes, korrekt úriembernek, a meg nem alkuvó értéktelen, társadalmin kívüli lénynek látszik.
(A Magyar Figyelő szerkesztőségének és egyéb úri kluboknak szempontja szerint Sudermann „finomabb” úr, mint Wedekind, László Fülöp, mint a „Nyolcak” közül akárki és Herczeg Ferenc, mint… mondjuk maga Petőfi, akinek modorát, módját, akarását, sőt nyers tehetségét se bírta volna ki, ha elevenül ráront, a kezelhető irodalmi epigonok simaságához szokott Tisza István.)
Pedig nincs szebb és szentebb, mint a műve szűzi épségéért küzdő művész. Mindegy, akármit tesz, akár taszít, akár vonz – akár támad, akár véd –, csak jót tehet. Az ő ravaszsága, erőszaka, igazságtalansága is produktív s végeredményében áldásos hatású. Amint gyönyörű egocentrizmusában maga körül forgatja a világot, tulajdonképpen az ellene lázadó társadalmat védi, mely benne akadt művészi, teljes kifejezőjére. A művésznek ez a tudata önmagáról és a társadalomnak ellene való szegülése csak szítja a művész örök hatni-vágyát. Szóval, akárhogy forgassuk is, a művészi munkának mindenképen az a lényege, hogy hasson. Addig nem is művészi munka, amíg nem a közönségé, amíg az asztalfiókból ki nem került s másokra ható szuggesztív volta be nem bizonyosodik. Ez a hatás a művésziség próbaköve. Ezért kell a művésznek a hallgató, a néző, az olvasó. A közönség a művész életeleme – jobban szorul rá, mint a publikum a művészre. A demokráciától visszariadt művész száz éves fennhéjázó l'art pour l'art kérkedései után végre megérdemli a mai nagykorú közönség, hogy ezt a kulisszatitkot eláruljuk neki.
Mit jelent Wagner vagy Zola lázas önérvényesítő munkája? Sem a művészi elégtétel boldogsága, sem az életbiztonság, sem a fokozott termékenység nem szolgálnak ennyi önző, kíméletlen munka kellő igazolásául. És mit jelent Nietzsche vagy Manet, a nagy nem-érvényesültek folytonos kínja? Mi szenved bennük? Csak a bántott hiúság? Vajon nem-e több is, más is – az egész földúlt művészi organizmus.
Úgy látszik, hogy akinek életéből a siker kiesett, annak élete is mintha megcsonkult volna. Az érvényesülés annyira hozzátartozik a művészi pálya egészségéhez, hogy okvetlenül vannak a művész személyén kívüli kapcsok is, melyek összetartják az érvényesülési törekvést és az alkotói vágyat.
A művész, aki el akarja magával tölteni a világ köztudatát, azt teszi, amit a lány, aki szerelemben fonnyasztja teste üdeségét. Az alkotó erő, mely a műben él, a mű sikerében kilobog, érvényesülésében felszívódik. Minél általánosabb a siker, annál gyorsabban váltja ki az ellenhatást. A teremtő ösztön itt is rokon a haláléval és itt is, mint mindenütt, aki szül, egyszersmind öl is. A művész, amint magát elfogadtatja, bizonyos tekintetben önmagát pusztítja el s így minden létezés, a halál felé siető minden élet nagy törvényének hódol. Aki ennek az ösztönnek ellenáll, vagy akiből a farizeus-nevelés úgy kipusztította, hogy nem tud magán segíteni, annak nemcsak művészi élete romlik el, hanem hatásában is van valami beteges, romlasztó, bomlasztó. A nem-érvényesült talentum a világ művészi köztudatát valami titokzatos ingerrel tölti el. Mikor ez az inger tűrhetetlenné válik, akkor egyszerre csak megjelenik a felfedező, legtöbbnyire zsurnaliszta, néha műtörténész, műkereskedő vagy könyvkiadó, világba kiált egy nevet, mely ható erejét vesztvén, rendesen nem egyéb, csak név már. (Rákosi Jenő, aki Komjáthyt, Meier Graefe, aki Maréest hirdeti.) Az ilyen művész, aki csak művészi kötelességének tett eleget s művészetpolitikai kötelességét emberi gyöngeségek miatt elmulasztotta, súlyosan vétkezik a saját tehetsége ellen, melynek termékenyítő hatását törüli ki a művészet történetéből. Egy megtört élet és megfeszült munka, melynek minden eredménye pár kései műbarátnak csemegéül szolgálni – van-e ennél szomorúbb sors?
Ha a mellőzött művész, ugyan halála után, de még ható ereje épségében kerül a nyilvánosság elé, akkor is csúnya dolog Nietzsche–Försternéket és Vollard-okat látni, ha beleépülnek Nietzschék és Cézanne-ok ölébe.
S ki tudja, hogy a balsiker hány elkedvetlenedésnek oka – hány munkát fojt el a művészben (Szinyei Merse)? Mert a mellőzés nem edzi a lelket és nem válik a művészi munkásság előnyére, mint a közhelybiográfusok írják. Sőt épp ellenkezőleg – valósággal kiforgatja az embert s éppenséggel azt a kétszeresen emberi embert, akinek művész a neve, a maga eredeti mivoltából. Még oly tiszta lélek is, mint Hauptmann, nehezen tartja a bukások közt lelke egyensúlyát. Akit a siker amerikai ízű kihasználása rontott meg (Munkácsy, Reinhardt), az mégis csak a sikernek köszönheti, hogy annyit, amennyit megmentett magából. Sikertelenül, jóval előbb és jóval teljesebben adta volna el önmagát. Mert a művészi öneladásra született fürge alkalmazkodót, a közönség mulattató Lehárokat, Ohnet-kat, Herceg Ferenceket, László Fülöpöket egy-egy balsiker csak ügyesebb alkalmazkodásra tanítja.
A Werther példátlan ifjúkori sikere kihatott Goethe egész pályájára – ha csak tíz évvel később válik híressé, nem őrizhette volna meg oly forrón a hivatástudatát s evvel aláomlott volna a goethe-i élet büszke íve.
Flaubert két grandiózus nyárspolgára, Bouvard és Pecuchet kívánnak a tudományért vértanúhalált. S valóban a mellőztetés nyomorát gyönyörrel tűrő művész elképzelése csak nyárspolgári agyban születhetett meg. Ez a képzet ugyanis egyszerre két lehetőséget ád a filiszternek: a művészet nagy élhetetleneinek küzdelmén kényelmesen kielégítheti a reggeli kávéhoz való ideálszükségletét (a nyárspolgár a legnagyobb ideálfogyasztó!) és ugyanakkor jogcímet talál a szellemi munka kényelmetlen méltánylásának és pártolásának megtagadására. (Pl. Tisza István, aki kedélyes Petőfi-életrajzírók elanekdotizált biográfiáiból vett hamis felfogással, szokta igazolni, sőt dicsfénnyel övezni a szellemi munkás lénye és a szellemi munka értéke iránt való teljes érzéketlenségét.)
Azonban nem a filiszter a legveszélyesebb ellenség. Őnála is rosszabb a dilettáns, a zavaros fejű lelkesedő, a meddőség holdkóros profétája, aki a maga kénytelen önzetlenségét önfeláldozásnak hiszi s megbotránkozik a művésznek, jót és rosszat, múltat és jövőt, mindent, ami útjában áll, félrelökő előretörésén.
Szerencsére vannak már modern művészek, kiket sem a nyárspolgár, sem a dilettáns meg nem félemlít, akik tudják és vallják, hogy a siker éltet, termékenyít, boldogít, s akik a művészetükért való fölösleges mártírium mellőzésével, művük lelkes és lelkiismeretes kidolgozása után, a műhöz méltó miseh en scéne-hez látnak. Renan mondta, hogy az önfeláldozás csak akkor kezd el hatni, ha a mártír szenvedéseinek hirdetője akad. Még a Megváltó is rászorult szent Pálra, az első zsurnalistára.
Előttünk egy új s főleg korszerű művésztípus fejlik; a művész, aki ugyan nem az újságnak, de az újsággal, a sajtó egész hatalmával dolgozik. Balsac és Richard Wagner voltak az ősök – az ő nyomukon jártak és járnak, kezükben a sajtó, azóta tízszeresen megnagyobbodott hatalmával: Zola, D'Annunzio, Richard Strauss, Max Liebermann, Sarah Bernard, Duse, Rodin, Shaw, Wilde, Kipling, Jensen, Gorkij, sőt maga Tolsztoj is, aki ugyancsak ki tudta használni a művész személye körül szenzációkra éhes világ kíváncsiságának szolgáját: a zsurnalistát. A művész és újságíró e szövetkezése oly hasznos és természetes fejlemény, hogy nem szabad többé a reklám után járó művészet frázisával elintézni. A rapsodok ideje óta mindig volt egy közvetítő a művész és publikum közt. Ki alkalmasabb erre, mint a zsurnaliszta? Külföldön, különösen Németországban ma már a könyvkiadást és műkereskedést sem oly egyszerű könyv- és műtárgyszatócsok űzik, mint valahol, jobb, ha nem mondom, hol, hanem művészi hajlamú emberek, a műízlés nyugtalan és ravasz vállalkozói, a lélek Kaliforniáinak merész, fantáziás és jószimatú aranyásói. Félig kalmárok, félig apostolok; semmit se tesznek ingyen, de semmit lelkesedés nélkül; van kitűnő kritikájuk, de épp annyi alkalmazkodó képességük; ők érzik meg először a maguk korának „művészi forradalmát” s a közönség pszichéjének szemmeltartásával óvatosan egyengetik annak útját. Csak így lehet, hogy bár anyagi haszonra dolgoznak, az nyereségük egyszersmind a kultúra nyeresége.
Természetes, hogy a művészeti vállalkozó elzárkózik a legkitűnőbb művésztől is, ha nem neki való művészi „árut” (nem kell félni a szótól) produkál. És ezt jól teszi! Mert csak így kapnak a könyvkiadó, szerkesztő, képkereskedő egyéni szint, eredetiséget, sőt oly művésziséget, mint a körülhatárolt egyéniségű művészcsoport, melynek ügyeit intézik. És csakis így fejlődhetik, amire szükség van*: az elavulók és újonnan fölkerülők, sőt az egymás mellett haladók állandó versenye. A feudális ízű mecénáskodás vagy a minden szépért-jóért való esztéta-meddő lelkesedés épp a versengés forrását szárítja ki, melyből a mai művészet táplálkozik. Aki folyton forrong, az lejáratja a forradalmat. A megmerevülés néha a fejlődés jele, a hosszúra megnyúlt „Sturm und Drang” visszamaradásé. Az a színigazgató, aki mindig csak kezdők darabjait adja, tönkreteszi színházát és nem használ vele sem a művészetnek, sem a kezdőknek, akiket pártolni vélt. A „homo novust”, ha bízom benne, visszhangosan kell felléptetni – a sok új név egymást öli. A faiskola kertésze, akinek csemetéit minduntalan átültetik, azt hiheti, hogy becsapta a halált. De ez a jó kertész téved, s mivelhogy meghalni muszáj, erre mindenek közt az érelmeszesedés a legtermészetesebb mód s a mellett a legtekintélyesebb és a legőszintébb is.
* Tudom, hogy kivált ezen és ideszolgáló felfogásaimmal meglehetősen magamban álltam és állok a Nyugat szerkesztőségében. De meggyőződésem, hogy bárkinek legyen igaza, a jóhiszeműen elmondott és követelt különvélemény inkább megerősíti, mint gyöngíti az együttműködést.
Ha produktív ember ezt a szót használja: jövő – természetes, hogy a saját jövőjére gondol. A természet zegzugos útjait nyílegyenesen áthasító megértésnek nincs helye a fejlődésben. Ezért éli a művész a jelent, az áldott, jó meleg mát, melynek napja melegen süt s nem néz se jobbra, se balra. Pártolni nem lehet a jövőt (eljön az magától is) – épp oly kevéssé, mint a múltat (mely sohse múlik el). A jövőbe leső esztéta és a múltba merült történész hiába erőlködnek – mégis csak a művész intenzívül átélt jelenében, mely pillanatonként a múlt ellen rugaszkodásnak vagy jövő ellen feszülésnek látszik –, folytatódik a múlt és fogamzik meg a jövő.
Ugyancsak a jelenben dolgozik, egyszerű érdekeit szolgálva, a művészeti vállalkozó is. A törekvések e párhuzamossága szorosabban fűzi a művészt menedzseréhez, mint egykor a mecénáshoz. Ez nem a rendelő és kiszolgáló kínos viszonya többé – hanem valóságos érdekközösség. A francia impresszionizmus elképzelhetetlen Durand Rule, a német szecesszió Cassirer és a Freie Bünhne mozgalom S. Fischer és Brahm nélkül.
Úgy érzem, hogy ez az újságírói és vállalkozói félművész-kör, melyben még az ügyetlen művészetpolitikus tehetségének is gyorsan akad maga helyett hirdetője, felére csökkenti a nemérvényesülők számát. Természetes, hogy a siker tiszta hasznát maguk számára kihívó művészek mindig szaporodnak a verseny sarkaló kényszerében. Remélhető, hogy a postum dicsőség nemsokára oly ritka lesz, mint a fekete himlő, mióta az oltást kitalálták.
Most csak az hiányzik, hogy a köztudat, mely az élet megértőjétől, a művésztől még mindig hisztériás életidegenséget, alkotó erejű és szenvedélyű emberektől a terméketlenek aggszűzi szemérmét követeli, hogy ez a csírafojtó közfelfogás is megváltozzék s a közönség a műve tisztaságáért küzdő művész művészetpolitikai ügyességét tisztelni és méltányolni tanulja. Örülni kell, hogy a hivatott nem áll többé fegyvertelenül a stréberekkel szemben. Attól pedig nem kell félni, hogy a hivatottságot a stréberektől ezentúl semmi se fogja megkülönböztetni. Mily különbség van Zola és Tolsztoj művészi önérvényesítése, Rostand, Reinhardt, Puccini vásári zaja s éppenséggel a szánalmas kis „csak-ügyes-Pálok” apró hirdetései közt! A hivatott művész még művészetpolitikai fogásaiba is beleviszi egyéniségét – eredetisége ezen a téren is megkülönbözteti őt mindenki mástól. A hír, melyet a művész maga elé küld, olyan, mint a diadalmenetben rohanó futárok, kik az arannyal vert hintók előtt nagy hangon kiáltják, ki-ki a maga fejedelmének címeit, rangját és győzelmes csatáit.
