F. Kernách Ilona: Asszonyélet
F. Kernách Ilona: Asszonyélet
– Asszony, alszol?
– Mit akar mán!
– Mintha zörögtek vóna. De hát mit nyernének, ha zörögnének is, begyühetnek, kereshetnek, mint ahogy gyüttek is, kerestek is.
– Haggyon mán békét azokkal a zsandárokkal, rá se hederítnek mán azok ke're. Aluggyon inkább.
– Hát te alunnál, ha vesszőznélek…
– Bolond ke' mán, mikor józan is.
– Te vagy a tyúkeszű.
– Akkor meg haggyon alunni.
– Dögölj hát…
– Azt hiszi én bánnám?
– Hát én bánnám?
– Torkig vagyok úgyis az egésszel.
– Szót se arrul, mert kötelet áztatok.
– Üssön. Az az enyém. Vótam én mán kék is, ződ is, piros is, véres is. Az az én tarka cifraságom. Az én nótám, az én táncom. Ha az ágylábtól a kertlábig ver ki, meg vissza. Selyembe fürdethetne, nekem lehetne a legtöbb fityulám, legtöbb sor kalárisom, legbővebb szál ünneplő szoknyám. Nekem nincs semmim. Föltépi a hétköznaplóm, foltot varrat rá s úgy kerget templomba, szégyenszemre, szegénységcégérnek. Az vagyok én ke'nek, szegénységcégér, arra való, hogy mondogassák, ujjukkal mutogasság: ez a kodis, a Harkányiné Juli, lánynak hetyke faluszépe, asszonynak falu rongyosa, s még aszongyák a bolondok, hogy az ura pénzt csinál most is.
– Majd elhallgatsz, ha rákezdem…
– Kezdje, ha nem ígéri, is betartja. Kemény mán a csontom, megrugdalt, letaposta a szívemről a magzatot.
– Hát minek titkoltad el, hogy teherbe vagy, mikor megmondtam, hogy nekem gyerek nem köll.
– Ha legalább egy kis gyerekem vóna, ha mán így megvert az isten.
– Mindig ezen bőgsz. Mondtam, hogy nem köll. A gyerekszemet nem lehet befogni, a gyerekfület nem lehet bedugni, a gyerekszájat nem lehet betömni. Nekem nem köll, hogy még börtönre vigyen.
– Dógozzon kend, úgy mint régen, mikor még nem szállta meg a rontás. Járjon fuvarba, horgyon homokot, téglát, úgy mint régen, béreljünk fődet a szegénypusztán, mint mikor még nekünk vót a legszebb dobozi dinnyénk az egész soron.
– Mikor meg elverte a jég? Az árendát meg nyögtük?
– Mikor rossz vót, mikor meg jó vót, tülekedtünk, igaz, de mégis jobb vót. Másképp esett az étel, másképp az alvás. A mi gunyhónk körül vót a legszebb napraforgó, mint egy kis erdő. Janika is élt.
– Hát, ha meghalt…
– Meghalt, de gyühetett vóna másik. De gyütt helyette a ritkafogú, az a világcsavargó, az az ördögpofa, ott aludt kenddel a gunyhóba, és virradatra úgy megváltoztatta, mint a cserélt gyereket. Attul fogva, mint a gyehennában, olyan vót az élet…
– Fogd be mán a szádat! alunni se hagysz.
– Nem haggya kendet alunni a rossz. Ha józan, így hányódik hajnalig, csak akkor alszik, ha leitta magát… Mér nem ivott…
– Keserű vót a pálinka, a pipa se köllött, valami szöget vert a fejembe.
– Tán az az úri dáma, tennap.
– Az.
– Szép vót a ruhája.
– Te csak a rongyokkal törődsz. De mi hozta ide? mit akart? ki vót? honnan pedzette az egészet? A ritkafogút! és még többet is. Én meg lágy lettem, mint a kenyér, annyit tört le rólam, amennyit akart. A nyelvembe haraptam és újra elszóltam magam. Hogy nem félt idejönni. Ha itt vóna, rázárnám az ajtót és kitekerném a nyakát. Ki én! Az az úri dáma!! gyütt, mint egy színházba, tán csak úgy tréfábul, én meg, mint a pojáca, bukfencet hánytam neki. Az életemmel. Én. Aki három évet ültem, akit zsandárok vasaltak, vertek, de annál csontabb lett a nyelvem. Most meg! Hogy nem futottam utána! És bicskát a komisz, fehér húsába. Hogy szederkék legyen a szája, amivel beszélt és kérdezett…
– Hát miket mondott ke'nek?
– Mikor kinéz az ablakon és aszongya: ha maguk itt kinéznek, nem látnak mást, mint ott azt a nagy odvas fát. Mint a sima kígyót, úgy tekerte szavát a nyakam köré, hogy egyet fordult velem a szoba. Zsandárok is álltak ott, kinéztek, fölkotorták a cefréskádat, kiverték a hordók fenekét, kirázták a szalmazsákot, a mestergerendát megkopogtatták, ásónyomot is kerestek – de azt a fát az ördög se látta.
– Hát akkor ott van, a fába… Ott tartja ke' a fába. A pénzt is, a gépet is, amivel csinálják a ritkafogúval. Ott vót a pénz a fába, én meg rongyoskodtam; ott vót a gép, és kútba nem löktem… Hát ott van a fába az is, az is.
– Mi van ott a fába! Mi van a fába – semmi sincs a fába! Ki ne ejtsd a szádon, ki ne ejtsd még egyszer, mert beléd fojtom a szót… Megmondtam, vak legyen a szemed, süket a füled, néma a szád, mert csak addig élsz! mert beléd fojtom a lelket… Beléd én…
– Jaj, ne báncson! ne báncson, az istenért… megfúlok… a fába… nincs… én … tudom… hogy… jaj… sem… mi…
