Szabó Dezső: Jules Laforgue
Szabó Dezső: Jules Laforgue
Lassanként minden múlttá züllik, amiben fontosnak érezhettük magunkat. Milyen jó volt körülhemzsegni a nagy teremtők őseit, ízekre boncolni apjukat, anyjukat és minden megelőzőiket, napfényre exhumálni egy-egy „hasonló lelki vonást”. Ez az eruditiósdi kötetekre termékenyítette a legimpotensebb irodalmárt, mert minden zseni csak meglehetős sok egyénen át juthatott az Ős sejttől önmagáig. Azután jött a másik feladat: kimutatni, hogyan determinálta a faj az író lelkét, népszerűen: keresni a nemzeti elemet. Hálás feladat, mely egy speciális nemzetiszínű esztétikai skolasztikát eredményezett. Sok ennivalót adott a szorgalomnak a miliő is. Bámulatos pontossággal tudtuk megállapítni, hogy egy sápadt anya, egy hátbaütés, egy zsarnok apa vagy egy zokszó milyen ható ok volt „lelki fejlődésben”. Soha egyén még olyan minden ízében kész lelki fejlődésben nem látta magát, mint amilyen ezekben a tanulmányokban konfekcionáltatott.
Az új irodalom sokszor komikussá, sokszor lehetetlenné teszi ezt az omnibusz módszert. A mai irodalmi és művészeti sokféleségben az egyén mind jobban elkülönbözik előzőitől és látszólagos miliőjétől. Maga keres szellemi elődöket s belső életében majdnem kikutathatatlan miliőt teremt magának. Hallja a világkultúra harmóniáját és saját fajának hangja harmadlagos tényezővé szelídül. Így az író tanulmányozásánál mindjobban előtérbe lép a sokszor nagyonis elfelejtett mű. Sőt igen sokszor műve az egyetlen dokumentum. Így végre kényszerülünk az író művével foglalkozni, ahelyett hogy keresnők, hogy a tizenharmadik században kit és miért bicskázott fel egyik őse.
Laforgue rövid, szomorú külső élete egyszerű és eseménytelen.* Rengeteg sokat olvas. Különösen szereti az angol és a német irodalmat. Nagy hatással vannak rá Shakespeare, a buddhizmus, Hartman és Nietzsche. Élete mindennapiságát csak a művészet tudja eltűrhetővé csillapítani s a Louvre része életének.
* 1860–1887. Iskoláit Párizsban végzi. Nagyon szegény. Egy darabig P.-ban tengődik. Bourget közvetítésével II. Vilmos császár nagyanyjának: Augusta császárnőnek lesz a fölolvasója. Így az 1881–86. éveket Németországban tölti. Beleszeret egy angol tanítónőbe: Miss Leah Lee-be és elveszi. Nyolc hónappal házassága után meghal tüdősorvadásban. Életében kiadott művei: Les compiaintes 1885. Imitation de Notre-Dame la Lune 1886. – Paul Bourget. – Le Concile féerique 1886. – Derniers vers cím alatt megjelentek: Deus fleurs de bonne volonté, le Concile féerique, Derniers vers. – Más műve: Moralités légendaire 1887. Mélanges posthumes. Itt csak verseiről lesz szó.
Ennél a szelíd, majdnem feltűnően udvarias fiatalembernél minden belül történik. Ez a kissé mutatott udvariasság is csak arra való, hogy körülzárja magát a bizalmasságok között. Ezt a belső életet belerögzíteni az örökkévalóba egy speciálisan egyéni művészettel: ez volt életének célja, egyetlen eseménye, minden vergődése.
