Turcsányi Elek: Bánffy
Turcsányi Elek: Bánffy
Ki hitte volna, hogy a kiegyezés utáni Magyarországnak a mi napjainkra már befejezett neoromantikája lesz – hogy mint a negyvenes évek függetlenségi tendenciákon fegyveres önvédelmi harccá kiélesedett politikájának a békés hatvanhetes politikának is meglesznek a maga legendás hősei, a maga mítosza? Ki hitte volna, hogy Andrássy Gyulából, Tisza Kálmánból alig egy-két évtized alatt piros, fehér, zöld glóriával övezett nemzetiszínű nagyságok lesznek, és hogy csak a közvetlen, kortársi szemléletben színtelen, politikai ténykedésük – szinte veszélyeztetve a szabadsághősök és a vértanúk romantikáját – népmesei motívumokat szolgáltató legendákban fog kibontakozni?
És ki tagadná, hogy a legmúlt esztendők politikusai és publicistái egyforma készséggel siettek – a tömeg kegyeletes hajlandóságát elismerve – minél több mitikus ködöt lehelni a nagy halottak köré? – úgyannyira, hogy a hatvanhetes politikának tett e ködfújó szolgálatuk talán még jobban sikerült, mint ők maguk óhajtották.
Mert a hatvanhetes politikának ma már csak úgy megvannak a köztudatban élő és sajnos igen nehezen másolható ideáljai, mint a függetlenséginek s az ideálokkal való összehasonlítgatás fog még olyan galibát csinálni a jövő és talán már a jelen hatvanhetes, kormányon levő politikusainak, mint amilyet a közelmúltban okozott a koalíciós rezsimnek az, hogy szomszéd érdekektől motivált gyakorlati politikáját egy ideális függetlenségi politikával összevetették.
Ezt a romantika-problémát Bánffy halála tette aktuálissá, ki már ma is sok soviniszta magyar kebelben a hatvanhetes imperialista politikus ideálja és – nem adok neki két esztendőt – szintén legendás alakja lesz a kiegyezés után rövid időre felvillant magyar imperializmusnak. Akkor már csak imponáló, erőszakos eseményekben gazdag kormánysikereire fog visszaemlékezni a legendaszülő tömegpsziché és el fogja felejteni az utolsó években nyilvánvalóvá lett nézetváltozását Bánffynak, mely régi politikájának nem egy sarkalatos és éppen soviniszta szemekben tetszetős tételét is megtagadtatta vele. A régi Bánffy-politika történetében pedig, amely ennek a legendaszülő tömegpszichének forrásmunkája lesz, egy majdan terebélyes Bánffy-legenda magvai vannak elszórva és a kíméletlen magyar imperializmus ma is nagyszámú hívei nemsokára múlt-visszakövetelő áhítattal fogják olvasni a Bánffy által inaugurált kormánypolitika rövid pár esztendejének annaleseit.
A magyar soviniszták különösen a Bánffyét követő kabinetek nemzetiségi politikájával nincsenek megelégedve – s hogy a burkolt szeparációs törekvések a trializmus nyílt ideájáig merészkedtek, azt ennek a koncessziós nemzetiségi politikának tulajdonítják elsősorban. Ez a politika ma még gyermekkorát éli s eddig hiú koalíciós egyezkedések meg Tisza István–Mangra Vazul-féle nem sok kilátással kecsegtető ölelkezés a legnagyobb eredményei. Ezek az eredmények pedig vajmi kevéssé alkalmasak arra, hogy a közvélemény nehezen váró túlsovén árnyalatát e ma már egyetlen lehetséges nemzetiségi engedménypolitikával szemben a megfelelő türelemre hangolják.
Érje meg ez a politika az első válságosabb pillanatait egy valamire való, például magyar-horvát érdekösszekoccanásban és tartok tőle, hogy már a Khuen-kabinet is meg fogja érezni a hirtelen legendaképződés kormánybuktató hatását – hogy mit tesz az, ha Bánffy már nem eleven ellenzék, hanem fojtogató legenda.
