Feleky Géza: Sereg a városban
Feleky Géza: Sereg a városban
Az alapvetés: a helyzet és, messziről, kifejlése is nagy reprezentatív drámát ígér. Ellenséges sereg tartja elfoglalva a várost. A város többször görcsösen megvonaglik, hogy kilökje magából a hadsereget, az eleven testébe vésett kést, nagy nekifeszüléssel kissé kijjebb is szorítja, de azután ellankad, a kés pedig súlyánál fogva visszasüpped medrébe; kicsinyre fogottan ez történik a drámában. Kicsinyre fogottan, nem azért, mert négy sor pótolgat kétezret, hanem azért, mert mind a kétezer sorra szüksége van a költőnek. Másképp a nő és a férfi, a polgármesterné és a tábornok, a város és a hadsereg nem növekedhetnének felhőt érően nagyobbá, másképp nem törekednének a hősök lebontani magukról minden mellékest, sőt minden egyéni vonatkozást, hogy az eszmék elvont tisztaságában csaphassanak egymásra. Jules Romains ugyanis az a költő, aki összegez és egyszerűsít, csak éppen fel kell bontania, hogy összetehessen, és sokat kell magyaráznia, hogy egyszerűnek lássék.
…Az első jelenetben egymás után toppannak be a város polgárai a kocsmába, fellélegzenek, hogy nem találják ott a gyűlölt katonákat és mesélni kezdik egymásnak a hadsereget; ki fáradtan, eltörődve, ki meg lihegő sietséggel zökken szóról-szóra. Elmondják, hogy milyen, ha hosszú sorrá nyúlva kúszik az utcán, milyen, ha karéjosan ráollózkodik a városra, milyen ha egyetlen meg nem bontott négyszögbe sűrűsödik és milyen, ha azután egyszerre szétporzik a mezőre. Szavaikból lassanként elfogy minden határozott vonatkozás: egy nehéz, fojtó, fantasztikusan nagy ölelés alól fuldokolnak elő.
De visszatérnek a katonák és most ők beszélik a foglalás napjának függönyös ablakait, a halott utcákat, az egyetlen gyűlöletté fagyott ezer házat. A városbeliek nem tudnak egyes katonákról, hanem csak a hol összébbhúzódó, hol széjjelterpeszkedő hadseregről; a katonák számára nincsenek polgárok, hanem ők csak a várost látják. Két kar áll szemben, a polgárcsoport a város dalával ajkán, a katonacsoport a hadseregével. A kórusok egymásra felelgetése opera, nem operett.
A város sem kisebb tehát a hadseregnél. A visszarettenés, a gyűlölet a magva, amely hosszú üstökösuszályként maga után vonszolja a férfiakat, a nőket, a hazafiakat. Mintha az utak felegyenesednének, magasra, az ég felé és azután dübörögve csapnak le az ellenségre.
A városnak és a hadseregnek tehát össze kell ütköznie. Mindegyiknek iránya van, egy határozott cél, a másik pályája felé törekszik, száguld és éppen a száguldás formálja ilyen határokat széttoló, óriási egységgé. A találkozást nem szabad apróbb-nagyobb intrikákkal előkészíteni, az egymásnak robbanás magas szükségesség nyilvánulása. Romains megérezte anyaga formátöltésének ezt a követelését, de kissé tanácstalan volt vele szemben, Itt mutatkozik meg először a legmélyebben és a leglényegesebb ponton a dráma, a költő legjellemzőbb fogyatkozása, amely természetes, külsőleges részleteken a felületen is megfigyelhető.
A város csapdát állít a hadseregnek. A tábornok átlát a szitán, de az unalom foglya, megundorodott a cselekvéstől. Félreáll és a hadseregre és a városra bízza, hogy intézzék el maguk a kettőjük között felmerült ügyet. Az egyénnek nem lehet szava ott, ahol tömegek indulnak el egymás ellen. Most azonban részletesen felfejlik a tábornok lélekállapota: a tábornok a nagy íróasztal-taktikus, aki papirosra rajzolja a tervet, aki milliméternyi és pillanatnyi pontossággal mozgatja az ezredeket és andalog az ágyúdörgés hallatára, de felszisszen, a valóság kemény öklét érzi fehér homlokán, ha katonái éjjel rátámadnak egy cselédlányra. A tábornok lelohadt idealista, szánta vadászat közben az elejtett prédát, de érzéstelen precízióval szántott végig az emberrendeken. A nagy mozdulatok érdeklik és nem bírja ki, hogy minduntalan apró akadályokkal kell bajlódnia.
Így van a költő is: a nagy mozdulatokat keresi, de az útcsinálásban, az apró gátak elhárításában fogy el energiája. A nagy drámahősök önként adódó egyértelműségének helyét itt a finom lélekrajz, a komplikált megokoltságok foglalják el. a lendület nem természetes kifejezése a költő életlátásának, hanem csak törekvése, valami, amit gondosan kell erősítgetni, hogy elindulhasson. Mintha olykor Romains-nek is volnának kételyei az egyszerű, nagy formák tartalmasságával szemben. Vannak nagy szavak, vannak nagy mondatok, vannak nagy gesztusok, de el-elakad a jelenetek lélegzete és felüti fejét az a veszély, hogy a történés egész élete belefullad az aprólékosság valamelyik posványába.
A német dráma is megélt egy olyan kort, amikor a költőnek problematikusokká váltak saját nagy érzéseik. Csakhogy ott a megosztottság, dadogó dialógusok, ügyetlen fordulatok alakjában jelent meg. Romains minden bizonytalansága pedig egy hatásos jelenetben vagy egy pszichológiai finomságban mutatkozik meg. Ahol a német költőből előbújik a teoretikus, ott Romains leleplezi magában az analitikust vagy a szemérmes Sardou-t. A német drámák hibáik ellenére nagyok, a Romains-drámát hibái teszik színpadképessé. Ez a nagy különbség Romains és a német problematikusok között.
A poétikák kedvelt tragédiahulláma számomra mindig az erős, ügyes kézzel felhajított kő útja volt, amely az emelkedés ívét ismételve bocsátkozik alá. Ha az emelkedés tétova volt és elakadó, akkor a lehullás sem lehet tiszta és növekvően sebes.
A tábornok és a polgármesterné, a két ellenfél nagy záró duettjében nagyon homályosul a reprezentatív jelleg, Brunhild látja a kristállyá tisztult földgömbben a kígyózó aranyereket, hallja a szférák zenéjét, megtelik a halhatatlanság előreérzésével és mégis csak az növekedik előtte nagyszerű hatalomra és fönségre, amit minden lánynak ígér a szüzen maradás. Romainst állandóan az a veszély fenyegeti, hogy finom adalékokkal járul a lélek természetrajzához akkor, amikor a felszabadult elemeket kellene megszólaltatnia és nem az bontakozik elő tisztán, egyszerűen, aminek a város és a hadsereg szoros egymásba ölelkezésétől az összeroppanásig kell történnie.
Vége jó, minden jó. Színházból menet majdnem arra lehet gondolni, hogy Romains rátalált a kellő megoldásra és kellőképp fejezte ki megoldását. De az első hűvös szellő szétfújja – az akusztikai csalódást. Nem a ritmikus sorok, a színes képek, a történés egyedül lehetséges volta a meggyőző, hanem egy sokkal egyszerűbb, sokkal hatalmasabb, egészen lélektelen zaj.
A hadsereg eloszlott: minden családra egy katona jut. Mikor pedig éjfelet kondít a toronyóra, fegyverek roppannak a házakban mindenfelé, percekig tart a kesze-kusza, zavaros lövöldözés. Azután lassan csöndesedni kezd a lárma és egyszerre megszólal a sortűz. Az összegyülekezett, egybesorakozott katonák egyforma időközökben egyforma erővel, a legteljesebb szabályossággal, kommandóra tüzelnek egyszer, kétszer, háromszor, négyszer.
Nem a hadsereg győzelme és a halálok tesznek pontot a dráma végére, hanem a puskaropogás átváltozása, megszabályosodása.
A tábornok szerepét Monsieur Joubé játszotta, nagyon érdekesen. Ez a színész kifelé törekszik a hagyományos francia játékstílus teljes simaságából a színpadszerűsége mellett is konkrét beszéd és mozgás felé. Ezért ennek a szerepnek fontos részeiben nem érte el a kellő szélességet, viszont kitűnő volt. Éles, szikár és mégis fiatalos mozgása, kitűnő volt éles, szikár, szögletekre törött harmincöt éves arca és kitűnő ötlet volt, hogy cvikkert csíptetett az arcára.
