Tóth Árpád: Este a temetőn
Itt-ott, ferdén, egyedűl
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a fűves, ó siron
Hol gazdája rég pihen…
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog
S kézi kis lámpást viszen…
Vén feszűlet feketűl,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetűl:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelid
Ívű fáradt gesztusa…
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Útbafáradt vén legény
Estimája… dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot, hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál…”
Ó mikor még, kis legyén,
Próbálgattam fiatal
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, vig tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily busan s némán figyel…
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában űl anyám
És az estbe kivigyáz…
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvűség
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?…