Lengyel Menyhért: Lantelme
Lengyel Menyhért: Lantelme
Lantelme kisasszony a „Renaissance”-ban játszik és olyan nő, akibe hosszú távról – a nézőtér közepéről – beleszeret az ember. Kísértésbe jövünk, hogy ne próbáljuk-e leírni e fölötte kedves tünemény testi megjelenését, de – hogy is mondaná a Petőfi Társaság valamelyik tagja – itt a toll valóban felmondja a szolgálatot. Hát inkább nehány leltári részletre szorítkozzunk; – Lantelme középmagas, termetre egy kicsit fiús, mégis tele az asszonyiság izgató és megejtő bájával. Néha minden különösebb ok nélkül át szokott sétálni a színpadon – semmi rengés-ringás, semmi tűzről pattant mozdulat –, mégis e néhány lépés meglepően hasonlít egy verssor ritmusához. A hangja első hallásra inkább kellemetlen, mint kellemes, egy picit rikácsol – de egy negyedóra múlva már ez a legszebb hangszer –, hihetetlenül finoman, tompítva s mégis kiélezve tud általa szinte észrevétlenül elmondani néhány impertinenciákat. Az arcocskája sovány – pikáns –, kedves – mozgékony –, mit részletezzük tovább, ez a nő forradalmat csinált, újra megalkotta a naiva szerepkört, felrúgta azt az édeskés, gyomrot émelyítő formát, amelyen nehány évtizedig csacsogtak és csicseregtek a süldő lányokat játszó anyaszínésznők. Lantelme duzzadásig tele van temperamentummal – de ezt alig vesszük észre, ebben is előnyösen különbözik az áltemperamentumosaktól, akik szeles mozdulatokkal s belől halálosan fáradt lélekkel játsszák a fiatalságot. Lantelme érzelmes – hirtelen elhalkul és elsápad –, de nem szentimentális, nem csurog az ajkairól a szó, mint a méz, és nem nyafog, mint ama nevezettek, akik művelt és jóízlésű emberekben néha azt a szinte leküzdhetetlen vágyat keltik, hogy a nyers erő alkalmazásával hallgattassák el őket. Lantelme önmagában is tehetséges, finom és kedves – de az elődjeihez, a naivákhoz képest egyenesen istennő.
A darab, amelyben játszik, Veber és Gorsse komédiája: A Gamine jelentéktelen, de nagyon kedves. A rakoncátlan süldő lányról szól, aki esetlen falusi kérője elől megszökik s Párizsba menekül Delannoy barátjához, az ötvenéves festőhöz. Ott lappang és rejtőzködik nála, s azt hiszi, hogy halálosan beleszeretett az öregedő festőbe, akit végre is rávesz arra, hogy elvegye feleségül. De persze a végén kiderül, hogy csak a fiatalság szerelmi vágya és ösztöne tört ki belőle s keresett tárgyat, mikor az öreg festő felé fordult, mert tulajdonképpen a fiatal Pierre Sernin kell neki, akihez a jóságos s mindent megértő Delannoy kézenfogva el is vezeti a kis Colette-et. Ennyi az egész – ártalmatlan és kedves játék –, de Lantelme jelentőséget ad neki, mert pontosan megrajzolja a fiatal lány karakterét a gyerekes bolondozásoktól a holdvilágos vágyakozásokon át az első komoly megdöbbenésig és elsápadásig. A 17–19 éves kornak, a lánylélek változásainak ő éppen olyan kimerítő – tehát teljes művészi elismerésre méltó rajzát adja –, mint például egy nagy színész Hamlet vagy Othello belső világának, s nem látom át, miért ne lehetne az egyiket épp olyan mértékkel mérni, mint a másikat. Hogy e komoly művészi munkán kívül az egyéni szeretetreméltóság s kimondhatatlan kedvesség milyen adományaival ékes, arra már rámutattunk.
(Párizs)
