Füst Milán: Aladdin atyja sírjánál
Füst Milán: Aladdin atyja sírjánál
Atyám emlékének
„Ülsz most a Paradicsom délibb vidékén, egy folyónak a partján, egy szikomorfa árnyékában és fügét eszel. Árnyék hűti homlokodat s a reggeli, gyengéd napfény hosszú szakálladat éri. S mint áttetsző függöny mögé tűnnek a hölgyek előlünk: nemrég tűntek el a csillagok is, s a nedves eget kék folyó tükrözi vissza. Ülsz a nedves, szép füveken, fügét eszel s a vörös agyag-partok szakadékait nézed s túlnan a sárga homokot. S a Paradicsom halai is érzik a reggelt s fölvetődnek a kék folyó fodraiból, s elnézed őket is, játékaikat, s nézed a sápadt kínai férfit, ki narancsot eszik és egy pálmafa mellett tűnődve megállott. – Béke veled atyám és szomszédaiddal a Paradicsomban!
Atyám, rég elmúlt a Ramazan s itt lenn barna mezőkre nagy köd ereszkedék. Bukdácsolva jöttem idáig a nedves fűzek közt (– a temetőőrök hangos pulykái már ágaikon régen elültek –), s a temető kék sírkövei közt, besüppedt sírodig, melynek kövén sok évek esője lemosta a barna írást. Mert tudd meg, alkonyodik már e vidéken. Még süt a nap, de a levegő finomabb, sötét áramlatai nyugatról halkan közelednek. Magam vagyok itten, s csupán az őrök gyújtják a síri boltozatok kék mécseseit s a gazdagok boltozataiból e békés fény is derengeni kezd már. – Mert tudd meg, atyám, a múltkor is, hogy igen elkeseredtem, egy éjjel nagy veszéllyel küzdve átmásztam a dárdavégű, aranyozott kerítéseken. Éjszaka volt s csak egy kék, távoli csillag figyelte a csendben merész munkálatomat. Úgy volt, hogy anyám ismét igen szidott engem s ekkor igen búsan elhatározám, hogy megnemesedem s megtisztulok végképp: fölkereslek atyám éjjel és melléd temetkezvén, csak csontjaiddal s szegény szakálladdal barátkozom ezentúl. S már a hamvas, éjjeli sírkerten közeledtem feléd, már elértem sírodig, már éppen kikapartam a felső, nyirkos homokot, mikor a szomszéd fűzfa ágán egy gonosz pulyka felrebben és hangos kurrogásával felveri a temető durva őreit. Jöttek ők dárdákkal s mint sírrablót vittek a bíró elébe. De a jó bíró szomorú szemeimnek elhitte szavam s eleresztett. –
Mert tudd meg, atyám, nagyon elhagyott vagyok és senki sem csókol meg engemet. Anyám szigorú velem, s hibáimért, melyek tőled valók, korhol: hogy lusta vagyok, álmos, szeretek heverészni s képzelgésekkel töltöm napjaim. Így a múltkor is, hogy a város fölött a sziklákon heverésztem, hogy hogy nem, elvesztettem gyűrűdet, a gyűrű ujjamról elgurult. (Aznap reggel nem említém Isten nevét.)
Nagyon kínozott akkor engemet anyám, de te megelégelted szenvedéseimet. A mély álom mindig elkerült: akkor éjjel megjelentél nekem s mutattad a sziklák közt a gyűrű helyét, s a lélek a sziklák közt keresé a gyűrűt s egy repedésben meglelte – s reggel ottan megtaláltam. –
De jaj, örömöt nem érez, ki vesztett kincsét megleli: csak szomorú maradtam továbbra is. –
Félig halottak, félig őrültek az álom alakjai: s ez éjszakán sírtam álmomban, sírt a lélek s megdermedt könnye a homályban. Álmomban, akkor éreztem, anyám halkan hozzámjött és simogatott engem. S reggel anyám sápadt volt és szomorú. „Miért vagy oly sápadt”, kérdeztem tőle. „Nagyon sajnállak téged, fiam”, felelte könnyező szemmel. – Ó atyám! Vajha Isten is megelégelné szenvedéseimet, mint ti, s egy reggelen jó-hírhozókkal felköltetne engem!
Rég nem látlak már s szemeid fényére alig emlékezem. Ha látnál: csöndesebb vagyok most, kedved szerint való, nem oly hangos többé, mint mikor térdeiden ültem. – Atyám, igaz volt, hogy éltél, mégis, ki tudja, ki látja, hiszen hol van már a gyermek is, akit ringattál. – Városunkban halála előtt egy szegény, perzsa lelkész (már mámoros volt lelke a közelgő haláltól), a halódó aggastyán így szólt fiaihoz: „Míg éltem, senki sem hitte el beszédemet, hogy valaha gazdag ember voltam, hogy negyven év előtt Afrikában virágzó üzletem volt. – Ki tudja, ki látja, tán ti sem hiszitek már, amit mondok. Meghalok most: s kérlek, holtom után higgyétek és őrizzétek igazamat!” – Így én is őrzöm, hogy itt voltál e földön s nyolc évig szerettél, míg kicsi voltam.
Egy varázsló hí most engemet. Ígéri, hogy megkeni szemeimet csoda-írral s szépek lesznek látomásaim ezentúl. Azt mondja: kiválóan alkalmasak szomorú szemeim e célra. S hogy azért továbbra is heverészhetek kedvem szerint. Ki tudja, igaz-e, amit mond? – Egyszer próbaképp egy kis kenőcsöt tett a bal szememre s akkor láttam egy szép tornyot a hold alatt. Aztán egy madárkát, nedves volt szegény az esőtől s didergett és én igen megszántam. Aztán egy virágot, mely finom volt, mint a sóhajtás s a kis madárka lehelete rajta. Végül egy szép, kék szobát, melyben egy szép hölgy ébenfa bútorokat törülgetett. S mindezt egy pillanat alatt. S még gyönyörű csodakerteket ígér. – Még nem tudom, higgyek-e a varázsló csábító szereinek és elfogadjam-e tanításait!
Fuvolahangon sóhajtva kelt a szél. Már itt az éjszaka! A durva őrök a ködben fáklyákkal járnak, intenek nekem s az aranyozott kapukat sorra bezárják. Isten veled, apám!”
