Okt. 14.
Okt. 14.
Ma délután az ebédlőben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló kockázatot kellett készíteni. Először kihúztam az egészet tussal, azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az asztalhoz Károly öcsém és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott, meglökött és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta. Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam és kérlelni és simogatni kezdtem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt nem lehet lesimogatni. A nyakon, amit adtam, meglehetős erős is volt. Egyideig néztem szegény Károlyt, amint a földre fekve bőg. A zöld bőrkötője egészen össze volt gyűrve és csak sírt, sírt. Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem és sírtam én is vagy félórát. Annyira bántam, hogy öcsémet megvertem. Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a dolgot) és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet, mert az nem szép és férfikoromban majd ha elválunk, szétmegyünk a világba és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon igaz és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.
