KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI
Míg zugva kattog a forró kerék,
Cikázva lobban soksok ferde kép
És lát, ahogy nem látott sose még.
A végtelent, a távol életet
Búcsúztatom, mert messze mese lett.
Mint aki a sinek közé esett.
Bús panoráma, rémes élvezet –
Sinek között és kerekek között,
A bús idő robog fejem fölött.
És a halál távolba menydörög,
Egy percre megfogom, ami örök,
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.
Aki fehérlő ingbe lépdel.
Még lopvalopva rám tekint
És integet szőke fejével.
És este félve ül le mellém.
Hallom kacagni csendesen
S látom alvó fejét a mellén.
Bámulom, mint egy ismeretlent.
Gyónok neki és áldozok
És megsiratom Őt, ki elment.
Áldott, aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
Szemébe nézek és cseppet se félek.
Borzongva érzem biztos ujjait,
Ha kis sovány bordáimon kopog.
Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,
Hideg kezén arany gyűrű-sorok.
Oly tiszta és jó. Ő ír medicinát,
Keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
Az ő kezéből hull kis paplanomra
Nagynéha egy halvány, szelid virág
Rágondolok, ha szörnyű éjszakákon
Párnáimon oly egyedül sirok.
Ő az egészség és bizonyosság
Titkok tudója és csupa titok.
Gazdag s nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
Prémét szeliden prémezi homály.
De elmegy innen és itthagy magamra.
Szinházba tér, vagy csendbe vacsorál…
Amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül
S rám gondol, mit csinál a kis beteg?
A béke ő, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
Míg ájuló álomba lengve, árván,
Kis ágyamon, mint egy bús barna bárkán
Ködös habok közt ringatóztam.
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll
S könnyes, pityergő szájunk megremeg.
Ó a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll –
Ő a fogó – és jaj, jaj, jaj nekünk.
Tépázza gallérunk, ijedve forgunk.
És kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
Sötét szobákba kuksol reszketeg
Lepedőben – így mondta épp a dajka –
Kasza van a kezében, csúf az ajka
És fondoran vigyáz,
Mikor rohan az esti láz
S a hőmérőn, ha ugrik a higany
Csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Ő a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
De kis szobánkban fekete az ablak
Az éjbe kint
Ő ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küzködünk vele
S játékpuskánkat fogjuk ellene.
Az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
Holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
Kocsik robogtak a kapunk alatt
Azon az éjjel
Könyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
Égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
Féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
Arcunk ijedt volt s halavány.
Azon az éjjel
Halt meg szegény, ősz nagyapám.
Csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
Sürögtek az öreg mosónék,
Azon a reggel
Kendővel kötötték fel gyenge állát
Azon a reggel
Búsan vezettek a feldult szobán át
Azon a reggel
Rozsdás pénzt tettek kék szemére,
Azon a reggel
Riadva bámultam feléje
Azon a reggel
Csak hallgatott makacs ajakkal
Azon a reggel
Olyan volt, mint egy néma angyal.
Milyen lehet – én istenem – milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
Valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek
Virágokat hoz a bús kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó.
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csendes.
Csak széttekint és a szobánkba csend lesz…
Árnyak inganak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre.
Egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
Künn a csengő.
A divány elbújik félve
Szundit a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók
A szegény tűkör is hallgatag lóg.
Ó a néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek.
Fel ne keltsük – piszt – e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
S alszanak a fáradt, barna ajtók.
Az este bús cselédje
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos ernyőre nézve
Sercegésit búsan hallgatom.
A szobánk kis napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon
És a fény folyó arany
Szerteömlő, szótalan.
És a tülke csodapalota.
Távol árnyak lengenek tova.
Csendesen vetik az ágyat
És a párna
Barna árnya
A fehér ajtóra bágyadt.
Félszeg árnyék-figurák.
Mind kevélyek és furák
Egyik a felhőkbe nyargal,
Másik hadonáz a karddal
És a párnát egyre rakjuk,
Ferdül, fordul az alakjuk,
Mit a szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti szinház.
Hordjuk a fehér petrencét
S nő a vánkos furcsa tornya
A kis ajtón – messze emlék –
Hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
A kevély vár
Száz alak omol le s újra felkel
És mi szivdobogva nézzük,
Félve sanditunk feléjük
Az éjben rubinpiros fülekkel.
Szűz Mária,
Mi ez, mi ez?
Isten fia.
Védd meg szegény kis gyermeked.
Alázatos szivem remeg.
Fehérlő orgonák közt jártam.
És egy leány a mély homályban
Haragoszöld lombok között
Vetkőzködött, öltözködött.
Olyan volt, mint egy kis cukorbaba.
Fehér hátára hullt sötét haja,
Cikáztak az aranyoszöld legyek
A fekete földön s ő nevetett.
Mondd mit akarhat tőlem Ő,
Miért fél igy remegő
Bús kisgyerek?
Azóta folyton erre gondolok csak,
A tárgyak álmosan forognak,
Jaj, jaj nincs semmi szó,
Lélegzetállító
Gyönyör
Gyötör.
Kiszárad tikkadt ajakam
És sirok, szégyelem magam
És lángvörös a bús világ
Az arcom ég pirulva forrón
És délután vérzik az orrom
Látok ezer tűzpántlikát
És látom Őt – oly szenvedő és halvány –
A padlásunk derengő rejtekén,
A zöldszinű homályon, sárga szalmán
És minden este korán fekszem én
És bárhova megyek mindig felém jön,
A zongoraszobában, az ebédlőn
És lihegek és ég szemem
S álmatlanul dadogok Néki, Néki
És a szemem a szoknyáját letépi
És látom Őt, Őt meztelen.
Nézd kis karom minő sovány.
Milyen zavaros a szobám.
Mi lesz velem?
Az élettől és sötéttől,
Mely mindenütt kegyetlenül elér,
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj,
A végtelen és ismeretlen éj.
Egy tenger – vészesen és feketén –
Csendes sírásom benne elmerül,
Mint holt madár a tenger fenekén.
A kisgyerek magába sir szegény.
És senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág
S olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban.
Az éjszakában annyi a vonat,
Mely összevág és széttöri gerincem
S vigan megőrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés.
Golyó, kötél, bitófa, kard remeg
S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
Leskelnek rám a gonosz emberek,
Kik vascipőben jönnek egyszer értem,
Bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
Ecetet adnak, hogyha inni kérek
S felráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelődik egy-egy,
Nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak
S olyan sok a halál s a temetés.
Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel
S szegény anyám az ablakunkra rogyva
Bámul utánam könnyes, kék szemével.
Fekete az apám és szigorú.
Nem csókol meg és sose nevet ö,
A homlokán titokzatos ború.
Mért nem beszél? Mi szótalan eszünk
S ő felkel és a csillagokba turkál
Egy hosszú csővel e temetőútnál
És sose mutat csillagot nekünk.
Csak nézem őt. Körötte száz csoda.
Korongok, mérgek, kémszerek pora.
Olyan tudós, erős, akár az isten.
Ha nála aluszom és a homályon
Bús rémeket idézek, szinte várom,
Mikor zörget rablókéz a kilincsen,
Hogy összetörje és vadul lelőjje…
És félek, hogy egyszer a fegyverével
Saját koponyáját locscsantja széjjel,
Vagy elmegy innen s nem jő sose vissza
S vérben, halálban omlik el a titka.
Az udvar alján
Kel az újhold – oly vézna, furcsa, halvány –
Olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag.
Akár apám kemény és sárga arca
Egy fekete keménykalap alatt.
Messze-messze
A piacunkon szines árnyak.
Vörös napernyők. Lila foltok.
Kisvárosi arany-vasárnap.
Ugy lengenek sután repülve
A nyári aszfalt szürke csikján
A 36° Reaumure-be.
Lankadt lelkem halálra ernyedt,
Mégis sietnek. Hova szállnak?
Uri, szagos misére mennek.
Szagosan és aranyba fogva –
Öreg, naiv vidéki isten –
Ugy ül, mint egy pipereboltba.
A hűvös templom bűvös öblén
És muzsikál és orgonázik
A zene, ima és a tömjén.
Egy kis fürdőhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Erdő. Liget. A levegője friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
És ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
S hajnalba már – csiklandozós nagyon –
Új zene veri furcs ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.
Repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
Messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolypor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.
Az erdő fúj. Ledobja koszorúit
S üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is őszi ködbe búvik
S döng a szúnyog az ablakszitán –
Picike, véres, cincogó cigány –
A nyár kisért. Munkálkodik a pók,
A kikötőbe szállnak a hajók,
S a fürdőházba kikukucskál árván
A rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti erdőn kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál…
Itt nyaral a szegénység és betegség
Alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
S tengő raja a vénkisasszonyoknak
Az árva nyártól bucsuzik talán.
Az őszi vendéglőn szegény idillek.
Egy álmos ur. Előtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
S a kutya nem győz a falatra várni.
Késői szezon. A szobák is olcsók.
A part körül és megmeri a korsót
S a tóból télre gyógyulást merit.
Fölötte az ég – s összefoly a két viz –
Egymásbaolvad – s tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó!
A messzeségbe elvisz egy hajó
Ó álom, áldás, szivdobogtató
Tündéri titkok tükre tiszta tó.
Tündéri tó! Az ég is, mint a tó
Kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Továbblibegő, lenge ladikot.
Egy délután rikoltó trombitákkal
Viszik a döbbent bús útcákon által
S egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen
A pap, a pluviále és a szolgák,
Vörösre sirt orrokkal a rokonság,
A gyászszegélyes kendők a szemen
S később a hanton, ha az este jön,
Magányos sirás künn a temetőn,
Egy anya, aki gyászruhába sirva
Kis pléhkoszorut igazít a sirra…
Valami mondja, hogy ez az egyetlen,
Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el
És bánatomra harsogón felel
A trombiták kővér aranyló torkán
Egekbe zengő beethoveni orkán
S a hangszerek a ködös égbe nőnek
És este, este a felhő-mezőnek
Szélén gyakorta látom,
Hogy gázol a homályon
Csupa köd, zene s fellegek
Egy óriási gyászmenet.
S hirt hoznak városunkba messzirűl
És markaikba sok-sok pénz forog,
Különösek, tarkák és rikitók,
Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók
És síp fütyöl és zene a rossz zene,
Varázsitalt iszunk és dob pörög
Megváltozik mindnyájunk élete.
Itt vannak a szakállas bűvölök
A fülledt bódéban ezernyi nép,
Halott királyok, kertek, régi kép,
Hercegleányok, messze tengerek,
Szemem káprázva megremeg
S ijedve, égve látja,
Hogy tolja fel lélegző, néma arcát
Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
A sárga délutánba.
Ó bús macskazene.
Sipitozó, fejetlen áriák.
Egymástölő, kietlen hangvilág.
Nagybögő-hangok mafla röheje.
Malacbandák fortissimója. Solo.
Vérmes, bibor kürthangok kacaja.
Csupa fonák zaj és hangmaskara.
Részeg citera. Sápitozva szóló.
Üstdob. Cintányér. Őrült, kába lárma.
Bősz trombiták. Meggárgyult oboák.
Mind oly titokzatos, siró, fonák,
Hogy lelkem, ez a néma zongora
Valami fájdalomtól rezdül által
S mig hahotáz az öröm mámora,
Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.
Poros akácsor, vakolatos utcák,
Petróleumlámpák és nyugalom.
Üveggolyók a kicsi udvaron,
Olykor a hárs alatt egy bús sarokba
Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
Míg bánatommal egymagamba járok
A lányok, a buta vidéki lányok
Magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
Aztán a tiszta kisszobába hátul
Borozgató barátok jönnek össze
És kártya járja s nevetnek dörögve
S kiküldenek a füstös, bús szobábul.
S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.
Hol kanyarog a vonatok sine,
S piros, zöld lámpa lángol biztatón,
Oda a sin felé tárom karom.
És nézem a mozdonyt, a póznadrótot,
Ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s topogok, vívódok,
Mint a rabok a börtön udvarán.