JÁSZ DEZSŐ: BARTÓK BÉLA ÉS KERPELY JENÖ
JÁSZ DEZSŐ: BARTÓK BÉLA ÉS KERPELY JENÖ
Bartók Béla és Kerpely Jenő sokat muzsikáltak, sokat éltek a zene külön világában. Sőt azt hiszem, az életük javarészét hangszereik mellett, hangok közt töltik. Fiatalemberek, de tenger tapasztalatuk van. A muzsika nem csak mesterségük, hanem egyetlen passziójuk, vallásuk, első és utolsó szerelmük. És halálosan komolyan veszik a muzsikát, ami nyilván sok gyönyörűséget szerzett nekik. Értik a hangokat, érzik a ritmust, a dinamikát és a zeneszerző lelkét, ami ezek mögött van. Az interpretáló munkájuk friss, öntudatos, biztos. A meggyőződésük leszűrt, egyszerű. – Az volt az impressziónk a hangversenyükön, hogy minden más interpretáció helytelen, hamis, ami t. i. Beethoven: C-dúr, Reger F-dúr és Brahms E-moll cello-zongoraszonátákat illeti. – A műalkotást hidegen kutató szemmel nézik és egyszersmint meleg, érző szívvel élik át. Előadásukban bizonyos tartózkodó nyugati előkelőség van, – semmi bravúroskodás, semmi hatásvadászat. Nyilván közönyösek a tapsok iránt. Uralkodnak magukon és a mondanivalójukon.
Az interpretálásukból mind a ketten kikapcsolják a maguk primär emberi tulajdonságaik érvényesítését. Nem kerülnek a zeneszerző elé, nem takarják el egy pillanatra se, s a művészet, amelyet adnak, ment a személyességtől és az ötletességtől.
A múlt hónap végén rendezett hangversenyük első társulásuk volt. Nagyon szerencsés, véletlenszerűen szerencsés találkozása két vérbeli muzsikusnak, két hasonló okos zenei fejnek, négy kiképzett biztos, energikus kéznek.
Beethovent Bartók úgy zongorázza le és Kerpely úgy játssza cellon, ahogy a kottában áll. Röviden szólva: úgy olvassák a kottát, ahogy azt olvasni kell. Azt mondhatná erre valaki, hogy hiszen ez természetes, ezt minden nagy művésztől el lehet várni. Ez a legkevesebb!… – Nem igaz! Ez igen ritka képesség abban az alakban, ahogy Bartóknál és Kerpelynél látjuk. Ők t. i. csalhatatlanok és tökéletesek a dolgukban. Innen van, hogy a kielégülés, amit nekünk okoztak, ritka, zavartalan, intenzív volt. Olyan zavartalan és intenzív, hogy már nem is a tetszés, hanem szinte a hála érzetét váltotta ki.
