1910. január hó 20.
1910. január hó 20.
A nem éppen szemérmes, de annál konokabb Henri Matisse – hisz ismeri, szép profilú barátnőm – s a vele egyívású eklektikusok mérgezett forrásából sokat isznak Párizsba gyakran zarándokoló honfitársaink.
S vendégül látják őket Cézanne, van Gogh, Gauguin. Mások is.
De ők a vendégszeretettel csúnyául visszaélnek.
Mit kerteljünk, kedves Selysette?
Külsőségeiket gyöngén utánozzák. Gyötrelmes életük édes gyümölcseinek rothadásnak indult héjával bennünket kínálnak.
Nem kérünk belőle.
*
A művész legnagyobb kincse a becsülete. Csak a nő becsülete egyenértékű vele.
S a szellem prostituáltjai, éppúgy mint a testéi, kezdetben a részvét, később az utálat érzését ébresztik. Élő kadaverek, kik önmagukat teszik a boncasztalra. Csúnya szerencsejátékot űznek a természet adományaival. Önmagukat ámítják.
Biztos, gúnyos, fölényes mosolyuk benső bizonytalanságokat, meghasonlásokat takar. Brutálisak, mert szerencsétlenek. Veszélyesek, mert megbélyegzettek.
*
Önmagunk természetéből merítsünk, önmagunk természetében kutassunk, akkor örökké bukkanunk új értékekre. S ha belépünk mások virágos kertjébe, kérjük alázattal a töviseket. A rózsák virítsanak tovább. Élvezzük szépségüket, illatukat, a tövisekkel oltsuk be magunkat.
Nevet? kedves Selysette, hisz nem moralizálunk.
*
Miért is beszélünk, úgy-e, annyit a már többször említett kiállításról, az annak nyomán támadt vitáról, holott annyi, de annyi ága-boga van a művészet ezerágú prostitúciójának.
Beszélhetnénk – úgy-e – az akadémiák rettenetes művészproletár-tenyésztéséről, az állam és a művészet törvényes házasságából származó torzszülöttekről, az úgynevezett „művészi”. fotográfia undorító humbugjáról s sok-sok egyébről.
De nyilatkozásra késztetett az, hogy a már többször említett vita végén – gúnyos diadalmosolyok közepette – „jobb képeket kértem s azok alapján az esztétizálást” – e leveleimben e kívánságomnak, melyet sajnos nem sikerült az ismeretlenség homályában megtartani, kellett magyarázatát adnom.
A szóban forgó képek formai tendenciái zavarosak voltak, kritikánkat hívták ki s művészi élvezetet nem nyújtottak. A kiállítást követő felolvasás sem világította meg a zavart, az ennek nyomán támadt vita pedig, mely kevés kivétellel – rabulisztikus hozsannája volt az „új” művészetnek, csak növelte a káoszt.
Esztétikai vitát érzésem szerint csupán önálló művészi törekvések és kísérletek, kiforrott művek és kultúrjelenségek provokálhatnak. A kérdésben forgó motívumok csupán pszichopatológiai és kritikai megállapításokra voltak alkalmasak.
Üdvözlöm – Selysette.
