LESZNAI ANNA: ESTVÉLI ÁLOM
Sülyed már süpped a hegyláncz, a rét
Terjed és tellik a pára – s az est
Nyalja a barnúlt ház fedelét.
Aranyszin mázzal tarkúl a lomb.
Lombtarka alkony teríti szét
Százráncú leplét – s tünik a domb.
Cziprusfa árnyat ringat a fal
Olasz tüzekbe olvad az ég
Káprázott tenger habjaival.
Álomszőtt parton villa lapúl –
Illatos csalfán víg menedék
Bágyadt betegnek szolgál lakúl.
Szerte a székek – üres a hely –
Orosz úrhölgy – ura s szeretője
Itt voltak mostig – most mentek el.
Hisz ugyis mindegy – közel a vég,
A szerető elment – a férj benn a házban
Az asszony még künn vár – langyos a lég.
Róla beszéltek – közel az éj… –
Nem fáj a búcsú – rosszabb a mámor
Élesb a kínnál százszor a kéj.
És minden jól van – közel a vég.
És leszáll az éjjel s oltja taposva
A fáknak a falnak tarka tűzét.
Élesen ver ki érces imát,
Falusi lámpa kislelkű lángja
Hasit a borús árnyakon át.
Nyirkos a harmat a bokrok tövén;
Fejkendős lányok hordják a tálat
Zörren a kancsó tornác kövén.
Cselédek járnak – meggyűlt parázs
Buta rakását rázzák a konyhán,
Vasajtót csapnak – tűnt a varázs.
Serked a kedvem – lobban a vér –
Zsarnok egészség gyötörte testnek
Drága lett újra a kéj s a kenyér.
Búcsúzó béke – nem részem nekem
A kívánás útját kell sírva járnom
S csüggeni szívós életemen.