TÓTH ÁRPÁD: BODOR ALADÁR: ZÁTONYON
TÓTH ÁRPÁD: BODOR ALADÁR: ZÁTONYON
Bodor Aladár három évi verstermését foglalta össze „Zátonyon” című könyvébe. Csupa vergődő és mégis merev vers. Sok szó esik bennük mordan markoló kezekről s ezek a versek maguk is úgy nyúlnak felénk, mint bütykös, csontos kezek: sajogtatón a szívünkbe ütnek s aztán mereven és durván eltaszítanak maguktól. Azt hiszem, a mai többi magyar verselők dolgaitól megkülönböztetően valami sivár szépség a közös tulajdonságuk. S ez az érdekessége is ennek a könyvnek, ez a furcsa elegyessége a sivárságnak és a szépségnek, ez a – mondjuk így – egyiptomias monumentalitás. Valóban: a homokos és ormótlan piramisok fájdalmas és mégis merev égbefúródása kelthet a lélekben olyan impressziókat, mint ezek a versek.
S furcsa nem furcsa: valami intuíció-féle Bodort gyakran külsőségekben is egyiptomi témákhoz vezeti. Megírja a nílusi régi hajóvontatást, a szfinxet s egyik legérdekesebb versében az egyiptomi rabszolga sorsához hasonlítja az önnön vergődését. A „Vallomás”-ban írja:
Szökött rabszolga vagyok, gyötrött, éhes,
A sivatagban gulát építettünk,
A kőragaszték; agyvelőnk a véres…
A sivatagban gulát építettünk,
A kőragaszték; agyvelőnk a véres…
Igen, ez a megható, ez a szívhez szóló ezekben a versekben. Látom, mint gördít, illeszt, farag szögletes, dübörgő szavakat véreztető és agypattantó erőfeszítéssel ez a furcsa, szenvedő embertestvérem, mint próbál új meg új fogásokat a szavain, a témáin, akárcsak a nehéz munkájú kőmunkás új meg új markolásokat súlyos kalapácsa nyelén s látom, mint merevül és szürkül el kemény és izzadó keze alatt a vers, mint a kőfal, mely annál fakóbb és vigasztalanabb, minél magasabbra rakják.
Úgy gondolom, ebből az érdekességéből ered aztán a Bodor verseinek sok kellemetlen sora is. Nagy erőfeszítései végletességekbe viszik, mindent kiír, verseit agyonépíti, fáraszt, untat. „Tavasz ünnepe” című versében a vad és rontó tavaszok minden részletesen megírt freneziáját át akarja tomboltatni a lelkén, a halmozás aztán elbágyasztja s így esik meg, hogy pl. az „Irigység”-ben a végletes szólamok után ilyeneket mond a nőnek: „Minden lelket kicsókolok belőled.” „Odüsszeusz”-a a Kalypszó ajkának „tűzmáglyáján” bizarr fokozással akar minden lehetőt elégetni. Képei többnyire túlzott fantasztikumúak: víz alá merített tenyerében a víz az egész sötét égnek torz tükre, aki homályos könnytül és vértül; máskor a fantasztikumot túlságos részletezése groteszkké törpíti: egyik versében a „Szférák” daloló ezüst húrt feszítenek egyik csillagtól a másikig s a lezuhanó csillagok elszakadt ezüst húrja sikolt s „belém sújt”. „Üzenet a szívednek” című versében a költő szívétől a nő szívéig „minden üdvöt és kárhozatot” a vérerek pontosan megírt telegráfhálózata közvetít. Ezek a hibák azonban Bodor érdekes lírikus tulajdonságainak természetes vetett árnyékai s nem valamely kevés lélegzeti nagyotakarónak a zsenialiskodásai. „Boldogok, akik sírnak” című versét, melyben komor merevségét nála szokatlan finomságok remegtetik meg, kedves verseim közé számítom.
