Hatvany Lajos: Előjáték+
Hatvany Lajos: Előjáték+
* A színmű még címtelen - s ami még szomorúbb, megíratlan.
(Turánc-füreden a régi Turrancium helyén. Római lupanar átriumának romjai. Faun szobrok, egy Venus Kallipyge szobor tört márványa, középen vízzel telt márvány medence, szökőkút – az átrium kétoldalán 3-3 cella nyílik, a hátsó falon jobbra-balra 2-2, s köztük romba dőlt régi ív kapu, melybe új fakaput helyeztek. A kapu melletti jobb cella egészen ép, a többiek romba dőltek, úgy, hogy a bennük lévő kőnyugágyak kimagaslanak az egészen letört falak közül. A falakon és szobrok talapzatán latin bekarcolt írások, erotikus karikatúrák, régi bemetszések, jelvények stb.
Mikor a függöny felgördül, a színpad üres. Reggeli napsütés, erős tücsőkcirpelés és rigófütty az egyik cellából kinövő jegenyén – fütty-válasz egy akácfáról, melynek ágai kívülről behajlanak. Most messziről tördelt bokrok nesze hallatszik, mire a madár átröpül a színen – a nesz felújul, előretörtetés, kacaj, kacajba fojtott segélykiáltás, futó lépések zaja.
Mira nagy fülbevalós, barna arcbőrű, fekete hajú olasz munkáslány beront a kapun, mint üldözött őz körülnéz s az átriumon végigfutva a nézőtér felől az első jobboldali cellába menekül. Alig, hogy benn van, jő Tibor Endre, igen csinos tenorarcú legény, ugyancsak lihegve, kipirulva körülnéz, meglátja Mirát, utána iramlik, amint a cellába ér, Mira a cellák közti alacsony romfalon átugrik a másikba, a másodikból a harmadikba, Tibor utána és így tovább az egész jobb falon végig, majd a hátsó fal első cellájába menekül a leány, honnét a kapu előtti ép cellába kerül, ahol az ép fal miatt nem lehet tovább. Az egész kergetődzés játszi változatossággal történik, folytonos sikongás, nevetés közben, Tibor néha már-már eléri a leányt, ki ismét ügyesen kibújt, néha a leány ugrik a falakon át, néha mászik, van úgy, hogy szoknyája fennakad. Most az utolsó cellában Tibor derékon ragadja, kis birokra kerül a sor, Tibor ott csókolja, ahol éri. A leány kiugrik az átrium közepére, hol mezítláb. amint van, beugrik a sekély vizű medencébe. – A medence előtt ásó, kapa fekszik, Mira a kapát megragadja és a feléje futó Tibor felé emeli, ki meghökkenve hátrál.)
Mira: Most jöjjön signore! Egy lépés, signore és leütöm, signore. (A leány egyik kezében a kapával hadonász, Tibor körüle kereng, előrehajolva remegő orrcimpával, ökölbe szorított kézzel, mindketten profilban állva a közönség felé. Kis csönd – a leány egyik kezével felkapja szoknyáját, úgy, hogy térde kilátszik, de a kapát nem szűnik meg forgatni a másikkal.)
Endre (fitymálón): Nem félek én tőled, te kicsike! (feléje megy előre hajolva) Eszem a szép térded. (Alig, hogy ezt kimondta, a lány elereszti szoknyáját és vizet loccsant Endre arcába, úgy, hogy az végig csurog rajta, Mira azalatt kiugrik a medencéből s elől a baloldali cella elé áll.)
Endre: No megállj! Ezért lakolsz. (Még egyszer a lány felé rohan, ölelésre tárt karral, de Mira kapával a karjára csap, mialatt lecsap, haja kibomlik.)
Mira: Fáj?
Endre: (Karját fájlalva felszisszen) Hogyne fájna!
Mira: (Még mindig tartja a kapát és a haját igazítja másik kézzel. Fejét a fésülködő nők mozdulatával hátraszegve és rázva). Úgy kell neki, signore!
Endre: Ne bántsd a hajad, te kis bestia. Így vagy szép, gyönyörű, azzal a hosszú, fekete hajaddal. (Mira fogát elővillantva nevet.) Fehér a fogad, te kis mókus, te kis vadállat.
Mira: Tudom én, hogy mit akar a signore. Fecseg, hogy ne figyeljek, aztán kicseni a kapát a kezemből. Abból nem eszik. Van nekem sütni valóm – csapjon be mást, de ne engem. (Nevet, jó, friss állati nevetéssel.)
Endre: Ebben a házban az a törvény, hogy csókolni kell. – Tudod, hova menekültél?
Mira: Hogyne tudnám! Ez a régi rossz asszonyok háza.
Endre: (közben hátrál s a jobboldali cellába vonult vissza.) Dehogyis rosszaké! (Végigsimít a kőnyugágyon) Jó nők voltak, derék, kis latin lányok – adtak csókot, nem is egyet, százat. (A követ tapogatja.) Itt feküdtek, itt csókoltak ezen a meleg kövein…
Mira: Ők, de nem én. Én nem vagyok olyan lány.
Endre: Milyen lány?
Mira: Hát olyan lány, latin lány, rossz lány?
Endre: Tán jóság, hogy rám ütöttél. Teszed le azt a kapát?
Mira: Letegyem?
Endre: Tedd le, Mira, tedd le.
Mira: Mit akar a signore?
Endre: Mit? – Még kérded is?
Mira: (Fejét rázza) Minek az?
Endre: Szeretlek. (Fölül a cellabeli kőágyra.)
Mira: (A szemben levő cellában szintén a kőágyra ül.) Ezt mondta signore tegnap annak a signorának is.
Endre: (Tettetett csodálkozással) Én? Mikor? Kinek?
Mira: Hát a tudós úr nejének, akik itt régi házakat ásnak, most is miatta jött ide signore.
Endre: Nem igaz!
Mira: (Lábát lóbálva, ujjal mutat Endre kezében tartott íráscsomagra) Azt az írást is tőle kapta.
Endre: Honnét tudod?
Mira: Paulo mondta nekem.
Endre: Ki az a Paulo? (Mira a kezében tartott kapára mutat) Ő ásott itt tegnap és ez az ő kapája!
Mira: Ő a vőlegényem és én nem teszem azt, amit az a magyar signora.
Endre: Nem fogod be a szád.
Mira: Micsoda kedves, szép férje van és mégis…
Endre: Bolondokat beszélsz.
Mira: Látom, amit látok.
Endre: Mit látsz?
Mira: Előbb egy magas úr jött Pestről, mindig a signorával bújtak, aztán elment – aztán maga jött signore…tegnap megint jött egy udvarló, az a nagykalapú ember – pedig a tudós úr nem érti a tréfát. Úgy szereti a nejét, hogy úgy már nem is szabad szeretni. Még nekünk is beszél róla. És akkor olyan szép a szeme, olyan tüzes, ha beszél…
Endre: Tán szerelmes vagy belé?
Mira: Mi mind szeretjük. Muszáj őt szeretni. Olyan jó ember. Olyan szép ember. Olyan kedves ember. Csak ő tudott minket rávenni, hogy Florenzből ide jöjjünk a magyarokhoz. Nélküle nem is maradnánk itt egy napig sem. De ő olyan jó velünk, mintha testvérei volnánk. A múltkor éjszaka itt jártunk Paoloval és ő ott ült, ahol a signore most. Felénk jött és a római császárokról beszélt. Mint a pap a templomban. Olyan gyönyörűen. Itt jár minden éjszaka, köveket simogat, árkokba bújik –, néha hajnalig. Paulo azt mondja. hogy beszél a kövekkel.
Endre: Meg tán veled is. És a szeretőd mit szól hozzá?
Mira: (Sértődötten) Paolo nem szeretőm.
Endre: Hát mi?
Mira: (büszkén) A vőlegényem.
Endre: Mindegy a. Ilyen szép lány és olyan csúnya a szeretője.
Mira: Csúnya, de legalább szeret.
Endre: (hirtelen leugrik a kőről s átszalad Mira felé. Futás közben) Én is… (Mira egy percre rajta feledi szemét, Endre ügyes mozdulattal kihasználja a pillanatot, kiragadja a kapát a lány kezéből és csókkal a cella kövére dönti.) Én is szeretlek!
Mira: (remegve) Ne, ne, Paolo haragszik. Nekem ez nincs megengedve.
Endre: Ördög vigye Paolot, mit bánom én Paolot?
Mira: (Gyöngülő ellenkezéssel) Ne itt, ne itt, a rossz asszonyok kövén!
Endre: Azért is.
(A szín mögött távoli beszélgetés.)
Endre: (fölrezzen és fülel.)
Mira: (fölocsúdva) Most jön a tudós úr meg a signora – most félsz, ugye félsz?
Endre: (Szórakozottan) Gyere hozzám este, várj a lakásom előtt. Pont hétkor. De pontosan!
Mira: (Kacagva végigfekszik a kövön és Endre fejét magához szorítja két ölelő karral.) Most már én nem eresztlek el! Azért se! Lásson minket az a magyar signora.
(A szín mögötti beszélgetés egyre hangosabb lesz.)
Endre: Ne tréfálj! – Rossz tréfa! Eressz el! Eressz el!
Mira: Mit ad érte a signore, ha most eleresztem. Ideadja (Endre mellénye felé nyúl) az óráját? (Kihúzza az órát, láncostul és azon lógatja.) Paolonak nincs órája.
Endre: (idegesen) Vidd az órát, csak eressz. (A kinti beszélgetés hangja egész közeli.)
Mira: (halkan kérve) Nekem is valamit, signore. (Erősen átöleli.) Egy aranyat, signore.
Endre: (a zsebéből aranyat vesz elő) De most hordd el magad!
Mira: (méltatlankodva) Illik velem így beszélni, signore? Velem szépen szokás beszélni. (Még mindig erősen magához ölelve tartja Endre fejét, aki hiába igyekezik tőle szabadulni.) Teli van a zsebe, no adjon még!
Endre: (aranyakat ád, csörgésük hallszik, Mira elereszti és a cella hátsó falán kiperdül a szín mögé; Endre utána néz.) Kis tolvaj, kis aranyos, kis bestia! (a hangok közvetlenül a kapu mellett hallatszanak, Endre gyorsan végignéz magán; csupa por, ha így látnak. (Kiugrik Mira után.)
