Lengyel Menyhért: Wedekind • Die Zensur – Der Liebestrank
Lengyel Menyhért: Wedekind •
Die Zensur – Der Liebestrank
Die Zensur – Der Liebestrank
Túl vagyunk azon, hogy az ítéleteinket – mit, az ítéleteinket –, az impresszióinkat! – kúriai döntvényeknek tartsuk, sőt egypár meglepő, tegnapról mára történt ráeszmélés úgy fejbe ütött bennünket, hogy jó lélekkel csak ennyit mondhatunk: – ma így gondolkozom a dologról. – Ezelőtt néhány évvel láttam Wedekindet Münchenben, ahol a „Hőstenor”-ban játszott és rögtön megfogalmaztam s kihirdettem az ítéletet: borzasztó rossz színész, pássz! Hányszor harsogtam azóta ezt el a meggyőződés némi hevületében, kávéházi rögtönítélő bíróságok, lélekanalizálók s a világ összes ügyeiben szóbeszéd útján rendet teremtő szigorú – kedves – lények társaságában! S a minap bemegyek a berlini Wedekind premierre (igaz, hogy kis színház, egy nagyobbacska terem az egész) s mit kell tapasztalnom –, Wedekind nagyszerű színész vagy talán: színész, ez nem is kifejezés már rá, mert a színpadról ezen az estén olyan kísértetiesen és megdöbbentően hatott, amihez semmi színházi élményemet nem tudom hasonlítani. Felizgató volt – rettenetes –, egy véres ember –, ahogy belevág egy késsel a saját szívébe s előttünk szökik ki a sűrű fekete vére s torzul el a komikus, vagy hősi feje (az egyik percben egy szatírhoz, a másikban Napóleonhoz hasonlított a tömzsi ember)…
Egészen különös ugrással azt csinálta meg, amire voltaképpen minden író –, de miért csak az író –, minden ember veszettül vágyakozik („Szeretném magam megmutatni,hogy látva lássanak”): – megmutatta magát. Ez nem olyan egyszerű, mint első pillanatra gondoljuk –, borzasztó nehéz és körülményes –, hiszen minden írói munka értéke azon a ponton csattan ki, mikor az író megmutathatja magát ha csak egy felvillanásban. S milyen ritkák ezek a valódi felvillanások. Néha öt felvonáson keresztül játszik a dráma zenekara, sípok, dobok és klarinétok, felbukkanó és összefolyó hangok különös zenéje s egyszer egy csendes jelenetben felsír egy hegedűszó s az az érzésünk van, hogy most, no most, a húr másik vége a költő szívén feszül: – az író megmutatta magát. Néha sok kötetes munkában hiába keressük ezt a megmutatást, de néha benne van egy újságcikkben – néha egy éjszakai beszélgetésben van benne s néha nincs benne direkt titkos és őszintének látszó fontos magán tárgyalásokban. Néha egy verssorban van benne, néha csak abban, ahogy egyik ember ránéz a másikra – no és most tessék elképzelni, hogy a teremben felszáll a vörös függöny és ott a költő meg a felesége egy felette hosszú párbeszédbe kezd, hogy miről beszélnek, az talán nem is nagyon fontos, nem is túlságosan elmés – de a teremtését, olyan őszinte s ennek folytán olyan izgalmasan érdekes, mintha a szoba egyik fala hirtelen kidőlt volna s láthatatlan tanúi lehetnénk egy házaspár beszélgetésének, ami marcangoló –, mert igaz. Borzasztóan igaz s ennek folytán, noha a háromnegyed óráig tartó darabnak (Die Zensur) semmi drámai beállítása és szerkesztése nincs visszafojtott lélekzettel kell hallgatnunk, mert csak az emberi párbeszéd két húrján annyi gazdagság és változatosság hangzik a színpadról felénk, amennyi gazdagság és változatosság valóban megvan a legegyszerűbb emberi párbeszédben is (csak ritkán vesszük észre).
Wedekind a magánügyeiről beszélt, arról kesergett, hogy miért nem veszik őt komolyan s a cenzúra miért tiltotta be a Pandora szelencéjét –, mi a nézete a vallásról s a művészetről s nekünk ezekhez a magándolgokhoz semmi közünk, írta az egyik német kritikus. De hát nem példátlan művészi munka volt-e az, hogy ez a magánbeszélgetés mindent elsöprő zord erővel hatott s a költő megtudta magát mutatni úgy, ahogy van, ahogy áll, ahogy abban a félórában gondolkozik és érez. Ebben a kis darabban utána nem csinálja, nem is lehet utána csinálnia, mert – ugyebár – éppen az volt a végtelen fontos és érdekes, hogy mindezt ő mondta el. De ahogy betanulta és úgy mondta el, mintha éppen most jutott volna az eszébe, a közvetlenség hallatlan erejével: – ez volt a nagy színészi munka s ezért maradt meg az egész úgy, mint egy feledhetetlen és soha nem ismétlődhető élmény, mint egy vakmerő kísérlet, amely – sikerült.
Evvel a költő el is lépett a színpadról s azután előadatta a Kleines Theater társulatával a „Liebestrank” című bohózatát, amely már jó tíz éve íródott s amelynek mégis ez volt az első előadása. Evvel azt hiszem kimerítően jellemeztük a darabot – tessék elképzelni, milyen groteszk és különös lehet, hogy Németországban, ahol sok mindent mernek, sokfelé kísérleteznek s ahol a Wedekind értékével régóta tisztában vannak – ezt a darabját egyszerűen nem merték előadni, pedig még a cenzúrával sem lehetett baja, mert nincs benne semmi cenzúra-ellenes. De olyan vadállati formája van a dolognak, hogy hozzá sem mertek nyúlni. Pedig borzasztóan mulatságos. Olyan, mint egy torzképrajzolónak a pokoli szénvázlata. Hogy miről van benne szó, hogy milyen az alakok beállítása, a színdarab felépítése –, az alapeszme – és mind amit úgy egy normális színdarabnál számon szokott kérni egy normális bírálat – az itt mind nem fontos. Nem normális színdarab. Abnormisan mulatságos, fantasztikus, furcsa és különös – egy bohózat, amelynek sohasem fogjuk elfelejteni a figuráit (ez a fontos: hogy milyen alakokat állított benne az író talpra). A pálinkától elbutult s egy fiatal lány után kétségbeesetten bomló Rogoschin herceget –, a feleségét, az ünnepélyes öreg cirkuszi nőt Lisawetta Nikolajevnát, Schwigerlinget, a varázsiót – és amit ez a társaság a színpadon véghezvisz – a legmulatságosabb őrültség. Nincs benne semmi rendszer –, de azon a ponton vagyunk, hogy álmélkodva a világ tüneményein, szelíd utálat gerjed bennük az írók iránt, akik pont este 8-tól 10-ig olyan törékeny és gyönge keretben, mint egy színdarab, mindent rendszeresen el akarnak intézni: Hiábavaló küzdelem. Akkor már inkább így bátran, vakmerőn és szemtelenül, mint Wedekind. Már tíz évvel ezelőtt rájött. Vagy nem is tudta volna másképpen csinálni?
(Berlin.)
