Ősz, az van itt. Égő, élő, tüzes-ezerszínű. A magyar kert is csak ősszel mutatja, hogy mit tud. A tavasz helyett kaptuk, melyet lesorvaszt a nehéz nap és megfojt a meleg por.
Hárman állnak az őszi parkban. A festő, az író és a kultúrember, aki nem fest és nem ír.
Megszólal az író: „Olvasta Ady versét: „Nyomorék s cifra napjaim, Úri s őszi nyomába jár”… mit szól hozzá? Milyen finoman kapcsolja a két jelzőt: Úri és őszi. Ezeket az asszociációkat Ady előtt senki se érezte.”
A kultúrember vállvonogatva mondja: „Nem szégyelli magát versről beszélni ilyen táj előtt? Látni se lát anélkül, hogy papírra ne gondolna…”
Mire a festőhöz fordul, aki a táj képszerűségéről tart neki előadást.
Mert a festőnek szabad a világot művészetére vonatkoztatnia. De ha író tesz ilyet, hát ráfogják, hogy vakon született könyvember.
Ezért, csupa szégyenből, hazudnak az írók. És ráfogják önmagukra, hogy csak élnek, látnak, tapasztalnak, élveznek – a könyv nekik semmi.
Valljunk: aki tollat tintába avval a szándékkal mártott, hogy író legyen és azzá is lett, annak élete, sorsa, végzete, a könyv.
Akik tagadják: hazudnak. Vagy szenvednek. Valami hiba van a gép körül, mely az élet fölgyűlt anyagát nem őrli rendesen. És nincs az a széles élet, mely az így sújtott írót kárpótolhatja.
Soha író oly intenzíve nem élt írói életet, mint Flaubert: vidéki városban, négy fal között, süket, öreg anyjával, nő nélkül, de írva, írva, mindig csak írva. És ha nem írt: olvasott.
Könyvek, könyvek, könyvek, megirt és elolvasott könyvek: ez az író sorsa. Napok, nők, barátok, mind csak a könyvekhez adnak vagy belőlük vesznek, de végül mégis csak könyvek lesznek. Minden tapasztalatát beleolvassa az író a más könyvébe vagy beleírja a magáéba. Könyvbe torkoll az élet minden patakja. Az írónak mindegy – mind csak egy: könyvek, könyvek, könyvek – mindég és mindenütt. Nincs más, akármiről szól, mintha csak könyvekről szólana. Ezért írhatom e rovat fölé, melyben könyveken kívül annyi sok egyébről is szeretnék beszélni, a mindent, a sorsokat egybefoglaló szót: Könyvek.