Füst Milán: Párbeszéd Gulácsiról
Füst Milán: Párbeszéd Gulácsiról
Én: Ma megnéztem Gulácsit. Meleg, kedves intimus, egészen a szívem szerint való ez a művészet: ez a kevés, egytől-egyig fontos kép, egytől-egyig mélységes probléma, ez az egyetlen gondolat: szubtilis, érzelmes, középkori lírizmus, ez a hangulat fenekére való és nagy idegerőt követelő, öngyötrő lehatolás… És nem is egészen piktúra ez az övé, mert hiszen félig irodalmi szemlélet eredményei a nehéz, homályos középkori zárdahangulatok, a középkori mézédes szentimentalizmusú és finomkodó és mégis brutális szerelmek, a megérzések Shakespeare Itáliájáról, a barbár zsoldos-lovagok, a gonosz olasz vitézek, a bizarr fejformájú szerzetesek portréi: ezek az édes és borzalmas sötét dolgok, ezek a képek szürke, barnás-fekete kedves rózsaszín és elmosódó-kék foltjaikkal, erősen olajozva. És impressziók középkori mesterekből… kérem, ne szóljon most… hadd mondom tovább… És van egy kicsiny képe, gyönyörű kis regény: nehéz, sivár délután van a mezőn, egy hosszú köpenyű, görbe vállú fiatal filozófus ballag, sétál… (a mozdulata briliáns) és a szemei sóvárogva magukba isszák a rózsaszínű lány édes, nyílt tekintetét, a lány mellett a rózsaszínű nővére mindent tud és a földre néz, hátul még két nem fontos ember jön: kísérők. Uram, ha ezt a képet megvehetném!
Aztán a tisztán festői problémái, a tér érzéke, a színei, sokszor a rajzai, a vonalai is (bár ezek nem mindig) kedves, finom dolgok: hátul hosszú fák, közelebb hosszú emberek, aztán egy melankolikus üres liget-részlet bal oldalán két bús ember és egy szökőkút, másutt hosszú, szomorú párok üres fák között, …óriás-magas, ablaktalan zárdafalak tövében kicsiny emberek, …barna alkonyatban egy toron, harangszó, hosszú barátok misézni mennek …Nagyon szeretem Gulácsit, ha ezt a sok édes, édeskés középkort nem is ő találta ki egészen…
Egy festő: Én is kedvelem ezt a Gulácsit. Nem tudom, látta-e egy képét: a fák közt füst gyűrűzik, él, aztán élő levegő, egy füstkarikában pedig egy szobor… Vagy egy másikat: egy völgy, egy világ, hosszú fák és minden a magasba emelkedik, fölszállni akar… Nem látta? …Kár. De sokszor rajzban is kitűnő. Graciőz, zengő líra az övé, valódi kis hárfaművész…
Én: Kitűnően fejezte ki: hárfaművész. De az antiquitás művésze is, és én azt mondom: legyen ilyenné a mai történelmi festés: én ilyennek szeretném látni a festett történelmet. Tehát nem történelemnek, de művészetnek. Gulácsi félig irodalmi ember: de csak olyan mértékben, amennyire a történelmi festőknek azoknak lenni illik. Kedves uram, ez volna az igazi: ne csak kosztümöket és fegyverzetet tanulmányozzunk, hanem olvassunk irodalmi remekeket a korról… És a festő ne kopizáljon, híven másolván a kort, hanem lelket adjon, és érzést, az impresszióját, ahogyan megérezte a régi életet és embert… És más-más művész a szíve szerint más-más kort adna nekünk… Egyik a görögöket, – gondoljon Böcklinre, – másik az egyiptomiakat, harmadik a honfoglaló magyarokat… Álom!… Kár… Mondja, hány éves ez a Gulácsi?…
A festő: Gondolom, huszonhét lehet…
Én: Csak?…
