KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HÚGOM
És most csak ül, szelíden, csendben ül
Virágai közt, mindig egyedül.
Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
A húgomat a bánat eljegyezte.
A szenvedés hajol szíve fölé
S ha rózsa nyílik ki, nem az övé.
Szegényesen búsong – fakulva s árván –
Mint holt leányé a koporsópárnán.
Zokogni nem tud és nevetni nem mer.
És elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,
Siratja bús, koszorútlan fejét
És hogyha rája ömlik a setét
A könnye vén csipkék közt hulldogál
S a szíve jaj, mint megrepedt pohár –
Gyémántpohár – babonásan csilingel,
Mert valaki játszott e tiszta szívvel,
Széttörte s most olyan a sóhaja,
Hogy néha, ha az én szobámba téved,
Rémült imákat suttogok az éjnek
S nem alszom el az éjszaka.
Hogy éled újra szüntelen a nap, –
Bús, sárga nap – s hogy száll a lomha este