GELLÉRT OSZKÁR: SZEMÉREM-SZERETŐM
Ülök ágyad szélén
Nyakig betakart szeretőm, szemérem,
Most, érzem, föllázad szolga-vérem:
Alszol. Most nem tart vissza szavad,
Most szabad lehetek végre, szabad.
S nem lelsz már magadnál
Elárvult, szegény szeretőm, szemérem.
Most mind, amit adtam, visszakérem.
Reggelre kelve légy csak erős:
Ujjal mutat rád minden ismerős.
Kiírom, kisírom.
Most válni fogunk. Kitárva az ablak.
Világ csúfjára most megtagadlak:
Repüljetek, míg egy se marad,
Kifelé, mid-mind, titok-madarak.
És minden hiába.
Hajnali napfény – s takaród lecsúszott,
Szememmel vánkosaidra kúszok
S szomjas, parazsas tekintetem
Hamvas husodba belétemetem.
És minden hiába.
Bodrozza kabátkád, míg ki-kibomlott,
Lágy hajjal takaródzik a homlok,
Sodródik térdig a csipke-ing –
S ah, hajnali hős szél hüségre int.
Vagyok ujra gyáva,
Bús, gyáva rabod, szeretőm, szemérem -
S maradunk újra közös kenyéren.
Fussak? Úgy jövök vissza szüzen,
Ha este a lelked értemüzen.