BRÓDY MIKSA: Károly császár túsza • Hauptmann Gerhart legendajátéka
BRÓDY MIKSA: Károly császár túsza •
Hauptmann Gerhart legendajátéka
Hauptmann Gerhart legendajátéka
„…Mert az intellektusnak abnormisan erős és túl hatalmas kifejlődöttsége, aránytalan túltengése az akarat fölött amint ez a zseni lényegét teszi, az élet céljaira és szükségleteire nemcsak fölösleges, hanem azok elérését meg is akadályozza… A zseni a monstrum per excessum, megfordítva a szenvedélyes ember értelem nélkül, az agynélküli dühöngő a monstrum per defectum…”
Gerhart Hauptmann valószínűleg egy pillanatig sem gondolt Schopenhauernek erre a terebélyes és túlságos bölcs mondására, amikor drámáját írta.
A műkritikus szabadon működő impresszionizmusa ellenben – ha neki úgy tetszik –, csakis ennek a két monstrumnak szembeállítását észleli, ragadja ki a műből és a drámához való viszonyát elejétől végig – minden betűjében és mondatában, formájában és belső tartalmában – ezen az igazságon keresztül tartja fenn.
A monstrum per excessum Károly császár, a nagy frank, ez a középkori Napóleon, aki aggságában megható nosztalgiával sírja vissza a szerelem tavaszát, amelyet a vad harcok és fizikai háborgások érzelmi tétlenségében mulasztott el végig élvezni. S amikor elébe hozzák Gersuindot, a szőke tizenhat esztendős szász leányt, tavaszi szagokat érez. Orrcimpái görcsösen kitágulnak, mintha az ő kedélyállapotába vágnának a szavak, amelyeket Benuit, Gersuind bátyja, a leányról mond:
„Szárnyaival csapdos, mert ártatlanul senyved szűk kalitjában. Érzi a bükklevél szagát. Érzi az erdőt, az aranyszarvast, amint csengő agancsokkal csörtet az avaron. Hozzám akar jönni, haza! hogy viszontláthassa testvéreit és játszótársait. A paripa hátára kapaszkodva akar végigszáguldani a síkon, vadászatra; repülő fürtökkel, az isten tiszta levegőjében…”
De hasztalan minden és nem hiába jajdul fel Károly az őszi hajnalon, mikor aacheni palotájában öltöztetik:
„Úgy! Kössétek körül a csípőmet: frank viselet! Frank vagyok! ki kételkedik ebben?… szabad! ki tagadja ezt? kötelességem rabja!…”
Az öreg harcos úgy tesz, mint a ravasz Ulysses, aki kemény kötelekkel kötözi magát az árbochoz, hogy büntetlenül halhassa a szirének énekét… Az öreg harcos kidülledt szemgolyókkal, visszafojtott lélegzettel, hangtalan beszédet suttogó ajakkal, a hangyamászás bizsergető érzésével, borzongásával hallgatja a szőke Gersuindot, aztán hirtelen megfordul s otthagyja a leányt, anélkül, hogy egyszer is visszatekintene… Monstrum per excessum.
*
A minden testiségétől megszabadult érzékiség, a minden értelemtől megfosztott akarat: ez Gersuind. Az egyetlen, amelyet e minden jelzőtől felszabadult érzékiségnek meghagyott Hauptmann, az a:naiv. S amikor ez a naiv érzékiség megfürdik minden mocsarakban, teljes öntudatlansággal átgázol förtelmes iszapokon, átrepül izzadságos gőzökön, de tisztán kerül ki belőlük, oly tisztán, mint ahogy csak maga a szent érzékiség tudja, s mikor a meg nem fertőzött kék gyermekszemek mosolyogva és ártatlanul néznek a nagyvilágba, naiv logikával gagyog éhes farkas-asszonyokról, akik gyilkos szerelmi vágyban ugyanazt teszik férjükkel, mint amit ő tett részeg matrózokkal… Mit tud az ilyen gránátszínű érzékiség bizonyítani egy értelemben megsárgult agyvelőnek? Az öreg harcosban egyre mélyebb sebet szakít a visszakívánt fiatalság, s Gersuind csudálatos ösztönnel megsejti ezt. Kínálkozik neki. Célzásokat tesz, asszonyos célzásokat, de hangjának baritonos érce van, szakállas érdessége. Csúnyán beszél, mert csak célzásokat tesz. Így szól:
„Sokat beszéltek ti férfiak! Inkább hallgatnátok és csendesen és jámboran fogadnátok el azt, amit adnak nektek.”
Kegyetlen eltévedés ez a művész vonalvezetésében, bántó disszonancia ennek a Rautendelein-nak megzenésített harmóniájában. De talán még szándékosság rejlett a költőben, hogy ne nagyon feltűnővé, de plauzibilisabbá tegye az ezután következőket. A megsebzett harcost talán e szavak bírták arra, hogy immár másodszor forduljon el a lánytól és meneküljön előle vénségének kísérteteihez. A monstrum per excessum győzött akarata fölött s a becsületes Ovidiusnak nem kell megfordulnia sírjában. Mert: „Os homini sublime dedit, coelumque fueri jussit, et erectos ad sidera tollere vultus.”
*
És ez így folytatódik jelenetről jelenetre, felvonásról felvonásra. Károly, az agg császár nagyon szerelmes már. Ahogy ezt megmagyarázza, az a legszomorúbb, de legragyogóbb népdalköltészet. Talán csak haldokló emberek kihegyezett érzékei hallottak ilyen finom muzsikát; a milliomodrész milliméternyi átmérőjű hárfahúrokról kelnek ilyen hangok, utolsó akkordok, amelyek megpattantják szülőjüket… „Találd ki, mit jelent? nálad van! és nincs nálad! elkergeted; menekül és röptében húz maga után. – Meg akarod fogni – kisiklik kezedből! Le akarod rázni magadról – még jobban befészkeli magát nálad! – Megégeted – annál jobban éget! Jeges tengerekbe akarod fojtani – lám, a jégtenger forrni kezd! Hatvan teleknek jege és még több is szétroppan, megolvad, tűzbeforr!”
Semmi egyéb nem történik. Az emberek jönnek, mennek – híreket hoznak… dán betörések, szász népmozgalmak, politikai események, évezredekre kiható korszakos dolgok… semmi egyéb. De ki törődik mindezekkel? A legfontosabb az, hogy egy ősz hajú és ősz szívű zseni, a tavasz szőke hullámában szeretné megfüröszteni még érzékeny és szaglászni vágyó orrcimpáit. Ám nem meri, vagyis inkább nem tudja, megtegye-e. Mert ezalatt a szőke hullámok megveszekedett viharban tombolnak. Gersuind hisztériás tobzódásban szorítja keserű csókjait, szerelem nélküli csókjait a piszkos férfiak ajkára. De ez nem történet, nem cselekmény, hanem csupán hiteles forrás. A színpadon semmi sem történik, mindent csak utóbb hallunk meg.
Még az sem a színpadon esik meg, ami a drámában mint kibogozó momentum szerepel. Gersuind meggyilkoltatása. Az öreg Ercambald – a másik öreg a drámában –, aki szerencsére már túl van a zsenialitás nemi klimaxán, akit tehát nem érhet baleset, mérges itallal teszi el láb alól Gersuindot. Mert veszedelme a közerkölcsnek, az államrendnek és veszedelme egy pályájától el nem térítendő csillagnak.
Károly, aki mindvégig szűz marad Gersuind ölelésétől, mert a monstrum per defectum nem tudott diadalmaskodni rajta, mit sem sejtve, már csókra vágyik… „A háttérben gyermekek gyülekeznek égő gyertyákkal. Aztán előre vonulnak: koporsó látható, amelyet apácák visznek. A koporsón Gersuind holtteste, lepellel van eltakarva…” „A császár felegyenesedik, de reszketés fogja el, mintha torony rezegne meg földrengésben, összeroskad, de csakhamar felegyenesedik…”
Aztán a szavak áradatával fertőzi meg önmagát és elmulasztott szerelmét, végül a loggiára lép, hogy kivont karddal hirdesse a zúgolódó tömegnek, hogy a friss férfiharc megkezdődött…
Monstrum per excessum…
*
Egy zseniális rajzművész elhatározta magában, hogy lerajzolja a virágokat, amelyekkel Ophelia őrületében feldíszítette magát. – Ez csak példa, ne tessék hát semmiféle vonatkozásba hozni Hauptmann legendajátékával. – Képzeletében megtervezte már az egész művet, minden vonalaival és síkjával, a görbületekkel, a szögletekkel, az árnyékokkal. De mert igazi művész volt, a keze nem engedelmeskedett konstruáló agyvelejének, hanem törvénytelen hajlamait követve a legfurcsább hajlékonysággal mindenfelé eltévedett a vonalakban; a szó legszorosabb értelmében önnönmagát vezetve, legyőzhetetlennek látszó nehézségeket lebírva, a kiléniázott síkból eltérve valami szokatlan, de nagyszerű képet fejezett be. A rajzművész bámulva nézte alkotását, amely fölötte tetszett neki s elgondolta magában, hogy az ő kezének lelke van…
Gerhart Hauptmann drámát tervezett meg agyvelejében. Fogják mondani, sőt mondták is már az esztétikusok, kik mint vérebfalka száguldanak a nyomába, hogy a züllő zseni drámáját tervezte meg, önmagát siratva meg benne… Mások majd az ősz és tavasz szimbólumát fogják kitűnő érzékkel a drámából kiszaglászni… Ismét mások a megrokkant testben parázsló utolsó szerelem harcát az érzékiséggel…
Én csak a rajzművészre gondolok, akinek lélek volt a kezében. Hauptmann félrerajzolt a síkból, ezt bizonyítja az is, hogy a dráma Berlinben csúfosan megbukott. De a kezének lelke volt, a kor legnagyobb költőjének a lelke…
*
Még valamit. A drámával általában úgy vagyunk, mint a félbolond lady Esther Stanhope a Messiással. Lamartine a Libanon lábánál találkozott a kegyelmes asszonnyal, ki cédrus erdőkben a sycamor sétány vörös padján keresztény asszony létére nem átallott egy új Messiásról álmodozni…
Mi is várjuk Shakespeare óta a dráma új messiását…
