Tudományos ismeretterjesztés és nyelvművelés
Tudományos ismeretterjesztés és nyelvművelés
1. Zsirai Miklós sosem zárkózott a tudomány elefántcsonttornyába. Meggyőződése volt, hogy a tudomány eredményeit lehetőség szerint közkinccsé kell tenni. Ahogy ő fogalmazott: „a nagy igazságokat nem elegendő fölismerni s aztán ünnepélyesen a szaki nyilvántartás vékája alá rejteni, hanem tanácsos őket minél tágasabb körben szertesugározni, népszerűsíteni, a közönség tudatába vésni” (Nyelvtudományi Közlemények 1941–1943: IX). Ebből következően azt vallotta, hogy ha akár a tudomány berkeiben, akár azon kívül fontos nyelvi kérdésekben félremagyarázások, tévtanok vagy tévhitek bukkannak föl, akkor a tudósnak kötelessége hallatnia a szavát. A hazai nagyközönség tájékoztatásának és a – magyar és finnugor kérdésekben még tájékozatlanabb külföldi szakkörök felvilágosításának a szükségessége mellett a tárgy fontosságát és a kortörténeti tanulságot is szólásra kényszerítő oknak tartotta. Meggyőződésének természetes folyományaként Zsirai önként vállalta a tudományos ismeretterjesztés nem könnyű feladatát, s annak kimagasló mesterévé vált. A tudomány eredményei közkinccsé tételének nagyszerű dokumentumai a „Finnugor rokonságunk” mellett Zsirainak azok a nevezetes tanulmányai, amelyekben a művelt nagyközönség számára mutatja be közérthető, élvezetes, meggyőző módon a magyar nyelv jellegzetességeit („Nyelvünk alkata”. In: Mi a magyar? Szerkesztette Szekfű Gyula. Bp., 1939. 193–216) és a magyarok eredetét, finnugor rokonságát („A magyarság eredete”. In: Ligeti Lajos szerkesztette: A magyarság őstörténete. Bp., 1943. 9–35).
2. A nyelvrokonság társadalmi szempontból – mert nemcsak szigorúan nyelvtudományi vonatkozásokat hordoz – érzelmi hullámokat is gyakran kavaró kérdéskör. A magyar társadalom egy része például soha nem vette minden további nélkül tudomásul a finnugor nyelvrokonság tényét, s nincs ez másként ma sem. Elsősorban azért, mert ebbe a kizárólag nyelvtudományi kérdéskörbe akarva-akaratlanul oda nem tartozó kérdéseket is belekevernek (a nyelvrokonságot például nem kevesen a vérségivel azonosnak gondolják). Nincs arra tér, hogy foglalkozzunk a kapcsolódó társadalomlélektani vonatkozásokkal. Megemlítjük azonban, hogy a gazdag, befolyásos, tekintélyes nyelvrokon iránti vágy érthető, gondoljunk csak azokra az eléggé ismeretes, súlyos következményű politikai és gazdasági döntésekre, amelyeket a nyelvrokonság ténye is motivált (például: pánszlávizmus vagy a francia–román kapcsolatok). A nyelvi eredetbeli kérdéseket azonban nem ezen az alapon lehet és kell eldönteni.
Zsirai Miklósnak nyelvrokonsági kérdésekben sok harca volt, gyakran kellett heves ellenzőkkel tengelyt akasztania. „Néha… visszás helyzetbe hoz, önvédelembe kényszerít bennünket a vérmes műkedvelők túlbuzgalma. Olyan területre törnek be, amelyen már nem elegendő a gyakorlati nyelvtudás, a józan ész és a nemes szándék” – írta „Nem mind bíró, kinek pálca van a kezében!” című nevezetes tanulmányában (Magyar Nyelv 1940: 95). De meg is nevezte a főbb „vádpontok”-at: „Múlasztás, szégyenletes múlasztás terhel bennünket, hogy még csak tíz szóegyezéssel tudjuk a finn-magyar rokonság tényét bizonyítani, – sziszegi a balról támadó szemrehányás –; bűnt, árulást követünk el, hogy a hazug finnugor rokonítás gyalázatába züllesztettük tudományunkat, – csattog jobbról szemünkbe a vád” (Magyar Nyelv 1940: 96). A turáni tábortól megkapta a hazaárulás vádját is, erre így válaszolt: „Készségesen elismerem, hogy fanatikus hazafias érzés vezérli, de tagadom, hogy ez elegendő jogcím volna arra, hogy módszeres iskolázottságot, tökéletes szakirodalmi tájékozottságot és tárgyilagos ítélőképességet kívánó tudományos kérdésekben igazságosztó bírói szerepre vállalkozzunk, s a mienktől eltérő tudományos meggyőződés hitvallóit egyszerűen lehazaárulózzuk” (Magyar Nyelv 1940: 103). A finnugor nyelvrokonságról jogosan írta, hogy nálunk „Többen még ma is azt gyanítják róla, hogy tévedésből került hozzánk vagy bosszantó, ártó szándékból gonosz kezek plántálták földünkre, remélhető tehát, hogy a kedvezőtlen talaj- meg éghajlati viszonyok előbb-utóbb majd csak elsorvasztják” (Magyar Nyelv 1941: 289). De vajon mi az oka a nagyközönség távolságtartásának? Zsirai szerint az „idegenkedésnek egyszerű a magyarázata: a nemzeti közvélemény kezdettől fogva mereven elutasította az előkelő származás hiedelmével homlokegyenest ellenkező rokonság gondolatát” (A modern nyelvtudomány magyar úttörői 18). A magyarral kapcsolatos délibábos nyelvrokonításokat szellemes stílusban, egyszersmind tudományos alapossággal cáfolja meg sokat idézett, a maga műfajában utolérhetetlen tanulmányában, az „Őstörténeti csodabogarak”-ban (in: A magyarság őstörténete 266–289).
3. Zsirait anyanyelvének szeretete, érte való felelősségérzete indította arra, hogy a nyelvművelésben is aktív szerepet vállaljon. Meggyőződése volt, hogy a magyar nyelv művelése, pallérozása több, mint feladatunk: „A nyelv nemcsak tudományos vizsgálatok anyaga, nemcsak az irodalom fegyvere: a nyelv mindnyájunk levegője, a nyelv közkincs, tehát védelme is közös kötelességünk” (Magyarosan 1935: 13). Meggyőződése volt, hogy a szakembereknek hallatniuk kell szavukat, ha a magyar nyelvről téves nézeteket terjesztenek, ha nemtudásból vagy rosszindulatból valótlant állítanak róla. Ahogy ő írta egy neves orvosprofesszornak a magyar nyelvre vonatkozó, nyilvánosságot kapott megjegyzéseire utalva: „jogunk, sőt lelkiismereti kötelességünk az avatatlan, de tekintélyes helyről elhangzó vádakat a szakszerűség szempontjából megvizsgálnunk és a vizsgálat eredményeiről a vádló urat is, meg a méltán érdeklődő közönséget is tájékoztatnunk” (Magyarosan 1934: 163). Zsirai az 1932-ben az Akadémiától megindított, Magyarosan című nyelvművelő folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett az első hat évben (két évig Nagy J. Bélával, azután egyedül). Szerkesztőként számottevő befolyással volt az akkori évek magyarországi nyelvművelésének irányvételére s arra, hogy a nyelvművelés tudományos alapokra helyeztessék. A nyelvművelés Zsirai idejében is olyan terület volt, amelyről nyilatkozni majd mindenki illetékesnek érezte magát. A hivatalos nyelvművelést akkor is sok kritika és gáncs érte. Akkor is voltak támadások a két ellentétes oldalról: egyszer megalkuvónak, túlzottan óvatoskodónak, másszor meg türelmetlennek, magyarkodónak minősítve a nyelvművelést, hol bűnös tétovasággal, hol pedig nemzetiszínű kíméletlenséggel vádolva a nyelvművelő nyelvészeket. Zsirai leszögezte: „Elvi barátai vagyunk a kendőzetlen nyíltságnak, eltűrjük még az érzékenységünket sértő kíméletlenséget is, nem félünk a tüzesvas fájdalmától sem, ha tudjuk, hogy a feddő szónak javító célja van, ha látjuk, hogy a tüzesvas… hozzáértő kézben van” (Magyarosan 1934: 25). Akkor is volt dolga a nyelvművelőknek a sznobokkal, a magyar helyett idegen helyneveket (Bécs: Wien) használókkal, s akkor is megvolt a nyugati mintákra hivatkozó, a honi gyakorlatot lenéző szemlélet – ahogy Zsirai írta: „Wienezőink a saját látókörük európai tágulatainak és a mi Okatootáia-maradiságunknak csattanó bizonyítékául a nagy nyugati népek eljárására szeretnek hivatkozni” (Magyarosan 1935: 29). Síkra szállt a kisebbségi magyarság nyelvműveléséért, s a nyelvművelés feladatáról szólván írta olvasói levélre válaszolva, hogy a nyelvművelésnek nem a nyomtatásban föllelhető ilyen-olyan hibák kipécézgetése és a belőlük levonható következtetések levonása a célja (Magyarosan 1932: 80).
Ami Zsirainak a Magyarosan című nyelvművelő folyóirat szerkesztőjeként való tevékenységét illeti, az utókor ítélete szerint „az első hat évnek a mérlege kétségtelenül pozitív: a kiváló nyelvtudós szerkesztők biztosították a folyóirat megfelelő szakmai színvonalát, és megóvták a mozgalmat a szélsőségekbe való tévelyedéstől is” (Fábián Pál, Nyelvművelésünk évszázadai. Bp., 1984. 88). Fábián Pállal elmondhatjuk, hogy az ott közölt tanulmányok abban az időben szakszerűek, tárgyilagos hangvételűek voltak. Zsirai elvi cikkek írásával bizonyította szerkesztői kvalitásait. Laikus nyelvművelők megnyilatkozásait a tudomány és a szépírói tehetség fegyvereivel egyszerre élve, könnyedén verte vissza. „A magyar nyelv a vádlottak padján” (Magyarosan 1934: 25–49) című, okosan, higgadtan érvelő, határozottan cáfoló, szellemes vitacikkében például ízekre szedte a magyar nyelvre tett negatív kijelentéseket, bizonyítva azok téves voltát. Mindig tudományos alapon közeledett a nyelvművelői kérdésekhez s nyelvészeti képzettségének, a nyelvtörténetben és a nyelvjárásokban való jártasságának köszönhetően nem engedett sem a türelmetlen purizmus, sem pedig a magyarkodás csábításának. A nyelvművelő folyóirattól annak felülről kezdeményezett, tőle nem helyeselt irányváltoztatása miatt vált meg.
Zsirai nyelvművelésének hatásos területe volt azonban példamutató szó- és írásbeli nyelvhasználata is. A tanítványi visszaemlékezés szerint „világos logikával felépített óráinak kristály csillogású nyelve egy nagyszabású tudományos nyelvművelő tevékenység szerves mindennapi része, összetevője, megvalósulása [volt]… Stílusa nem sziporkázott idegen szavaktól, s azokat nem purizmusból kerülte vagy nem sznobságból használta, s mindig hozzátette a magyar megfelelőt, de soha nem bántóan, hanem egyszerű, belső természetességgel” (Vermes Stefánia: Zsirai-eml. 46).
