Nyelvtudományi szemlélete
Nyelvtudományi szemlélete
Zsirai Miklós nyelvészeti szemléletét elsősorban egyetemi és Eötvös-collegiumi nyelvtudományi képzettsége, továbbá az úgynevezett budapesti iskola, valamint a kortárs finn nyelvtudomány alakította és határozta meg. Gombocz, Szinnyei, Melich, illetőleg Setälä és Wichmann volt rá a legnagyobb hatással. Közvetlen környezetének, a már említett budapesti iskolának a légkörében azon nyelvészeti realizmusnak volt meggyőződéses híve, amely mindig a nyelvi adatokból, a nyelvi tényekből indult ki, de amely az adatok értelmezésében, a hézagok kitöltésében a kreatív, a kritikai érzéktől féken tartott fantáziát kellő szerephez juttatta. Zsirai a nyelvészetet a szigorú módszeresség tudományaként művelte. De a módszer szabadsága mellett volt, s előnyben részesítette a komplex módszereket. Az obi-ugor vizsgálatokban például – nyelvemlékek hiányában – a nyelvjárásközi egybevetést tartotta követendő eljárásnak. A szinkrónia és a diakrónia szempontjainak összekeverését helytelenítette. Világosan megfogalmazta azt is, hogy a jövevényszavak vizsgálatában szükség van az átadó nyelvi alakok hang- és jelentésbeli viszonyainak az ismeretére is. Zsirait állásfoglalásaiban a körültekintő óvatosság, valamint az igazság, a valószínűség és a lehetőség határainak a gondos, józan elválasztása jellemezte. Az övétől eltérő véleményeket lelkiismeretesen mérlegelte. Nem az eleve elutasítás álláspontján volt: bennük is kereste az elfogadhatót, a továbbépíthetőt. Józan kritikai érzéke nem hagyta cserben akkor sem, amikor a nyelvészet határain kívülre tekintett.
Mint filológus vénájú és szemléletű nyelvész a nyelvi elemek vizsgálatát nem öncélnak, hanem arra való lehetőségnek, eszköznek tekintette, hogy a nyelvet hordozó és éltető közösségre, annak múltjára, életére, műveltségére vessen fényt. Magát „a finnugor nyelvhasonlítás munkásá”-nak nevezte (Magyar Nyelv 1931: 196), de mint finnugor nyelvész számára az összehasonlító nyelvészeti tevékenység nem végcél volt. A nyelvtudományon túlra tekintett, a finnugrisztikát filológiaként értelmezte. A rokon nyelvek vizsgálatával nemcsak a magyarság nyelvi gyökereihez, hanem nemzeti jellegének forrásaihoz is közelebb kívánt férkőzni. A rokon nyelvek tanulmányozását őstörténetünk földerítésében, illetőleg a magyar nyelvtörténet vizsgálatában pótolhatatlan forrásnak tekintette. Ez a magyarázata annak, hogy elsősorban az obi-ugor nyelvekkel foglalkozott. Tudományszakját Zsirai is mint a magyarságismeret részét művelte: „A rokoni környezet fölismerése iránytűt ád a kezünkbe, hogy biztosan tájékozódhassunk népi eredetünk és történetelőtti életünk útvesztőjében. Legelőször persze nyelvünk anyagának és alkati jellegzetességeinek vizsgálata szabadul ki a tér és idő béklyóiból, azután pedig a nyelvi tények világosságát fölhasználva ködbe vesző történeti viszontagságainkra szegezhetjük fürkésző tekintetünket. Bátran megállapíthatjuk: a rokonnyelvek, a rokonnépek minél tökéletesebb megismerése saját érdekeinket szolgáló elemi tudományos kötelesség, a genetikus magyarságtudomány nélkülözhetetlen előföltétele” (Osztják hősénekek. Reguly-Könyvtár 1. III).
Általános nyelvészettel nem foglalkozott, általános nyelvészeti tanulmányt nem írt, de több munkájában is általános nyelvészeti érdekű következtetésekre és megállapításokra jutott. Gombocz halála után általános nyelvészeti tanszék alapítását tartotta szükségesnek, s Lazicziust javasolta vezetőjéül.
