Az ember és a tudós: „használni szerető nemes alázatosság”
Az ember és a tudós: „használni szerető nemes alázatosság”
1. Zsirai Miklós puritán szemléletű, szorgalmas, a tisztességes munkát becsülő, egészséges magyar öntudatú környezetben nőtt föl. Népéhez való föltétlen ragaszkodásának, munkaszeretetének, demokratikus érzületének, szerénységének ez volt a legfőbb forrása. A rábízottakkal való sáfárkodás felelőssége, a másokon való segítés belső késztetése, a lelkiismeretes életvitel számára magától értődő volt.
A bensőséges emberi, rokoni, baráti kapcsolatok életének fontos elemei voltak. Közelebbi kapcsolatban Gombocz Zoltánnal, Melich Jánossal, Pais Dezsővel, Horváth Jánossal, Németh Gyulával, Kniezsa Istvánnal, Csűry Bálinttal, Szekfű Gyulával és néhány finn és észt kollégával állt. Gombocz hirtelen halála megrázta: fejét kezébe temetve ült otthon, s hosszú ideig nem lehetett szavát venni. Gomboczban az utolérhetetlen mestert, a nagy példát, de az atyai jó barátot is siratta. A Kruzsok az ő számára is egyfajta második otthon volt, ahol derűs perceket és döntéshozó beszélgetések fontos pillanatait egyaránt megélte. Sauvageot-t ő mutatta be a nyelvészek híres asztaltársasága akkori fejének, Szinnyei Józsefnek.
Befelé forduló típus volt. Otthoni gondjait sosem érzékeltette egyetemi, hivatali környezetével, és viszont: családját sem terhelte hivatali problémáival. Csodálatos akaratereje volt: az élet edzette erőssé. Szerette a meghitt rokoni, baráti társaságot, a természetet, a kertet. Volt humorérzéke: a köré szövődött anekdoták erről is vallanak. Jóízűen, nagyokat tudott nevetni kora ifjúságától fogva. Állva, előrehajolva szokott előadni az egyetemen. Erről s szikár, magas termetéről kapta tréfás-bizalmas „Zsiráf tanár úr” elnevezését. Igen erős dohányos volt. Csendre, nyugodt alkotómunkára vágyott. Kerülte a feltűnést, méltóságát szinte rangrejtve viselte. Emelkedett szerénysége mellett nemes embersége, segítőkészsége is sokaktól megtapasztalt tulajdonsága volt. Nem szerette a cím- és rangkórságot, a hízelgést, számára a mutatott teljesítmény és az emberi érték számított. Gyűlölte a gőgöt, a rátartiságot. A rosszindulatot mérgező mételynek tartotta.
A hűség jellemezte. Hűség a magyarsághoz, a tudományhoz, az igaznak talált eszményekhez és elvekhez. A tudományos tevékenységet nemcsak az igazság keresésének, kutatásának tekintette. Meggyőződése volt, hogy annak etikai oldala is van. Szemlélete az volt, hogy a tudósnak elvei legyenek, ne érdekei. Nevelési eszménye a minőség eszménye volt. Azt igyekezett tanítványaiba plántálni, hogy igazi életörömöt csak áldozatok és munka árán lehet elérni.
Hazaszeretetének számos jelét adta. „Ne féljünk a sovinizmus vádjától: A nemzeti érték – emberi érték! – írta (Magyar Nyelv 1941: 296), de nem hagyta felelet nélkül azt sem, ha ellenkező oldalról jöttek vádak. A magyarság sorsa mindvégig foglalkoztatta: „józanabbak, szerényebbek lettünk a trianoni megpróbáltatások vesszeje alatt” – mondta egyik rádióelőadásában 1948-ban. Művelődéspolitikusi tevékenységének motiváló gyökereit patriotizmusában és a tudomány társadalmi hasznosságába vetett hitében kell keresnünk, valamint abban a meggyőződésében, hogy a társadalom igényli a tudományt. Erős volt benne a társadalom, a szűkebb-tágabb közösség szolgálatának belső késztetése. Volt nemzeti felelősségtudata, nemzeti műveltségeszménye, s a nemzeti tudományok nemzetközi felelősségéről is világos fogalmai voltak. A kutatás tárgyának szeretete, a tudományos alázat jellemezte, valamint az erős kritikai érzék, a józan ítélő- és a világos áttekintőképesség.
Tudósi alkatából, az igazság kereséséből következett az objektivitásra való föltétlen törekvése. Ahogy ő írta a „Finnugor rokonságunk” utószavában: „Egyesek tán szegényesen száraznak, kijózanítóan prózainak találják az eléjük táruló képet, de szolgáljon mentségemül, hogy ficánkoló lelkendezés és önámító képzelgés helyett képem minden ecsetvonását, színét a tudományos lelkiismeret diktálta” (583).
2. Pais Dezső, aki a gimnazista Zsirainak tanára volt a soproni líceumban, s aki Zsirait mint embert és tudóst mindenkinél jobban ismerte, – egy mondatban összefoglalva – így méltatta-jellemezte Zsirai Miklóst: „Az idő előtt elvesztett Zsirai Miklósnak sok irányban, széles távlatokra kiterjedő ismeretei, új eszmékben, gondolatokban termékeny tehetsége, a tudományért való forró lelkesedése, mélységes józansága, megalkuvást nem ismerő lelkiismeretessége és bátorsága, emelkedett szerénysége, nemes embersége, mindebből eredő – nem keresett, de természetesen nőtt – itthoni és külföldi tekintélye nagyon soká fog hiányozni nekünk, embereknek, és – ami különösen igen nagy veszteség – egyszer s mindenkorra pótolhatatlan lesz a magyar tudománynak” (Magyar Nyelv 1959: 327). Lakó György pedig így írt: „Zsirai Miklós több évtizeden keresztül a magyar nyelvtudomány irányítói közé tartozott. Nagymértékben részt vett e tudomány feladatainak kijelölésében, munkamódszere kérdéseinek tisztázásában. Filológiai képzettsége, sokoldalú tájékozottsága, nagy olvasottsága tették erre képessé és hivatottá” (Nyelvtudományi Közlemények 1956 [1955. évfolyam]: 6).
3. Zsirai Miklós ahhoz képest, amennyit tudott, keveset írt. Mondhatjuk: mert az olvasó, s nem a publikáló tudós típusába tartozott. Jóval közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha fő okként korán jelentkező betegségét s önmagával szemben kíméletet nem ismerő áldozatkészségét említjük. Róla is elmondható, amit ő a fiatalon elhunyt finn kutatóról, Sireliusról írt: „Mintha a kalevalai Louhi átka fogant volna meg” (Magyar Nyelv 1929: 385). A nála 20 évvel idősebb Melich János, egyik mestere 8, a 9 évvel idősebb Beke Ödön 9, a 8 évvel idősebb Fokos-Fuchs Dávid 22, a 6 évvel idősebb Pais Dezső 18, a 2 évvel idősebb Németh Gyula 21 évvel élte túl. A számok szenvtelen nyelvén kifejezve: Zsigainak a fogságból való szabadulása és súlyos betegsége tüneteinek jelentkezése között mindössze 24 esztendő jutott, betegsége pedig 52. életévétől volt állandó kísérője. S bizony „Amit kötelességének tartott, azt túlon-túl megtette. S aligha tévedünk, ha azt hisszük, hogy ezért nem végezhette el azt, amit képes lett volna és el kellett volna végeznie” (Pais Dezső: Magyar Nyelv 1959: 327). Mindabból, amit torzóban maradt sorozataiból megjelentetett, jól érzékelhető, milyen nagy veszteség érte a tudományt azzal, hogy a folytatás elmaradt.
Zsirai Miklós életét, tevékenységét, tovább élő hatását az általa is emlegetett szép kalevalai sorokkal jellemezhetjük:
„Csapát törtem, gallyat szeltem,
Ágat nyestem, útat leltem;
Innen megy az út ezentúl,
Az új ösvény innen indúl
Dicsőbb dalok szerzőinek.
Különb ének költőinek
A törekvő zsenge népben,
A növekvő nemzedékben.”
Ágat nyestem, útat leltem;
Innen megy az út ezentúl,
Az új ösvény innen indúl
Dicsőbb dalok szerzőinek.
Különb ének költőinek
A törekvő zsenge népben,
A növekvő nemzedékben.”
| (Vikár Béla fordítása) |
