A „finnugor rokonságunk”
A „finnugor rokonságunk”
Zsirainak korántól dédelgetett álma, majd idejekorán határozott szándékká, sőt egyre világosabb tervvé érlelődött elképzelése volt, hogy a magyar nyelv finnugor rokonságát igazoló s a magyarral nyelvrokon népeket több oldalról is bemutató, a nagyközönségnek is szóló könyvet ír. Erre nemcsak a tudományos igazság fölismerése ösztökélte, hanem azok a személyes tapasztalatok is, amelyeket Szibériának nyelvrokonaink lakta vidékein s maguktól az ottani nyelvrokonoktól szerzett, illetőleg azok a pozitív benyomások, amelyek Finnországban érték, s amelyek egész életére a finnek és a finn tudomány lelkes hívévé tették őt. Szerepe volt szándéka elhatározássá formálódásában annak a már korán kialakult meggyőződésének is, hogy a tudomány eredményeit közkinccsé kell tenni. Annál is inkább, mert látta, hogy milyen nagy a tájékozatlanság, mennyi téveszme uralkodik a magyar társadalomban a nyelvrokonság kérdésében. Tudta, hogy a tudományos ismeretterjesztés más stílust kíván, mint ami megszokott volt a nyelvészeti kiadványokban. (Pápay Józsefnek „A magyar nyelvhasonlítás története” című kötetét bírálva írta, hogy „krónikás modorban egymás mellé sorakoztatott történeti leltár-töredékeket kapunk”, illetőleg hogy „az előadás száraz darabosságát… sem hagyhatom szó nélkül”: Nyelvtudományi Közlemények 1923–1927: 141–142.) És érezte magában az ennek megvalósításához szükséges rátermettséget is. Hogy a tervezett nagy műnek mit kell tartalmaznia, arról már hamar világos fogalmai voltak, hiszen amikor Pápaynak „A finnugor népek és nyelvek ismertetése” című munkáját (1922), tehát készülő könyvének közvetlen hazai előzményét ismertette, akkor recenziójában – hiányként – szinte mindazt fölsorolta, amit a „Finnugor rokonságunk”-ban később ő megírt (Nyelvtudományi Közlemények 1923–1927: 142–3). Munkájának előzményei között a legfontosabb kétségkívül a finn nyelvű Suomen suku (Helsinki, 1926–1934, I–III.) volt, amelyet lelkesen, csupa elismeréssel fogadott, s amelyből sokat tanult.
Zsirai lelkes buzgalommal dolgozott terve megvalósításán. A családi visszaemlékezés szerint nyolc egymást követő nyarának nagy része is a készülő mű írásával telt. A „Finnugor rokonságunk” kézirata a könyv utószavában írottak, illetőleg néhány tanítvány visszaemlékezése szerint 1929-ben lényegében elkészült, kiadásra várt. Az eredetileg tervezett cím azonban más volt: „Nyelvrokonságunk és nyelvrokonaink”. 1932-ben ezen a címen és körülbelül harminc ívnyi terjedelemben fogadta el kiadásra az Akadémia. Zsirai egészen a nyomdába adásig – tehát még évekig – végzett változtatásokat, bedolgozta az újabb vonatkozó eredményeket (ezt világosan mutatja az is, hogy a könyv terjedelme jóval meghaladja az 1932-ben jelzett harminc ívet), fölfrissítette a bibliográfiai fejezeteket is. A mű „Finnugor rokonságunk” címen 1937-ben látott napvilágot. A „Finnugor rokonságunk” Zsirai legfontosabb és legismertebb munkája, a magyar finnugrisztika legtöbbet olvasott és legtöbbet idézett, hivatkozott műve. A tudomány és a tudományos ismeretterjesztés igényeinek egyaránt magas fokon megfelelő, élvezetes stílusban íródott, ragyogó összefoglalás a finnugor nyelvhasonlítás eredményeiről, történetéről, a magyarral rokon finnugor nyelvekről és a nyelvrokon népekről. Az impozáns terjedelmű, 587 oldalas, két térképet, 219 fényképet és rajzot tartalmazó „Finnugor rokonságunk” a bevezetésen kívül – amely a világ nyelvei között segít eligazodni – négy nagy részből áll. Az elsőben a magyar nyelv hovatartozásának kérdéseit elemzi s a magyarnak a finnugor nyelvekkel való rokonságát bizonyítja a szerző. Ebben tér ki Zsirai a nyelvrokonság és a faji rokonság kérdéskörére is. A második részben a finnugor őshazával foglalkozik a nyelvészeti paleontológia eredményei alapján, körvonalazza a finnugor ősműveltséget, s tárgyalja az ősnépnek idegen népekkel történt érintkezését, figyelembe véve a régészet tanulságait. A harmadik, a legterjedelmesebb rész tartalmazza a finnugor népeknek tizenhárom élőnek és két kihaltnak – a sokoldalú ismertetését. Végül a negyedik részben dolgozza föl Zsirai a finnugor nyelvhasonlítás történetét a korai előfutároktól az 1930-as évekig.
Zsirai legnagyobb munkája nagy súllyal esett latba szerzője akadémiai rendes taggá választásában. Tíz nyelvész-akadémikus – rendes és levelező tagok – ajánlásában ez áll a „Finnugor rokonságunk”-ról: „Gazdag és pontos könyvészet, tökéletes tájékozottság minden téren, szigorú kritika legszembeötlőbb tulajdonságai. A nyelvrokonság kérdésének széles elméleti megalapozására emelkedő hatalmas épület e mű, melyben a hangmegfelelések, szótani, szóragozástani és mondattani összefüggések egymásba fonódó útvesztőjén át oly könnyedén vezeti a szerző olvasóját, hogy az szinte észre sem veszi, milyen bonyolult és súlyos tudományos eredményekbe nyert biztos és átfogó bepillantást. Az egyes finnugor népekről szóló rendkívül élvezetes és minden lényegesre kiterjedő alapos fejezetekben terebélyesedik ki azután e monumentális munka. S az egész óriási ismerettömeg, melyet nyelvtudomány, történelem, néprajz, régészet, embertan hosszú, fáradságos évtizedeken át hordott össze, e könyvben a szerző tudós egyéniségén átszűrődve, homogén anyaggá alakul. S ha szerényen félrehúzódva is, de mindenütt ott látjuk a szerző személyes teremtő munkáját, bonyolult részletek tisztázásában, népnévmagyarázatokban, összefüggések észrevételében, ellentétek kibogozásában, rejtett források földerítésében, és biztos kezű felhasználásában stb. Azonkívül az egész mű újra dicséri Zsirai jellegzetes tudós tulajdonságait: az éles problémalátást, a kényes kriticizmust, a nagy óvatosságot, a tökéletes elfogulatlanságot, valamint a különösen élvezetes, színes, magyaros irályt” (Akadémiai Értesítő 1944: 8–9).
A „Finnugor rokonságunk”-ról több tucat igen elismerő ismertetés, recenzió látott napvilágot itthon és külföldön. Egyik finn ismertetője szerint Zsirai olyan részletesen és világosan bizonyítja a magyar nyelv finnugor eredetét, ami semmi kívánnivalót nem hagy maga után, s ha ezek után még akad magyar olvasó, aki kételkedik anyanyelvének finnugor eredetében, az – ami a nyelv életét illeti – egyszerűen nem képes a tudományos gondolkodásra (J. Kalima: Finnisch-ugrische Forschungen, Anzeiger 1939–1940: 16–17). A kortárs ismertetők közül többen is szóvá tették, hogy Zsirai a „Finnugor rokonságunk” megírásával a szakmai határokat jócskán túllépve fontos és aktuális közművelődési, mondhatnánk nemzetnevelési feladatokat is magára vállalt. Illyés Gyula például ezt írta: „Mennyi tanulság, mennyi szomorú tapasztalat, mennyi intő példa az okulásra, akár politikai vonatkozásban is” (Nyugat 1937/II, 133). Bóka László pedig úgy fogalmazott, hogy „Zsirai tudásának hatásán vagy hatástalanságán bizonyára le lehet majd mérni a magyar értelmiség népi érdeklődésének komolyságát” (Az Ország Útja 1937/7: 94). Pais Dezső általános értékelést közvetítve írhatta, hogy a „Finnugor rokonságunk” hosszú időszak magyar nyelven közzétett nyelvtudományi termelésében a hazai viszonylatokon túl is a legelőkelőbb helyek egyikét foglalja el (Magyar Nyelv 1959: 322). Hajdú Péter szerint „Tény, hogy a Finnugor Rokonságunk című alapvető kézikönyvén generációk nőttek fel, a magyar közművelődésre nézve múlhatatlanul értékes könyv volt ez abban a korban” (Zsirai-eml. 57).
A „Finnugor rokonságunk” első olvasói is észrevették, hogy a könyv egyes fejezeteit közvetlen tapasztalatok hitelesítik, hogy a személyes élmény melege süt át nem egy részleten, hogy nemcsak egy szerző tollából származó valóságos finnugor enciklopédia Zsirai könyve, hanem elsőrangú tankönyv és a tudománynépszerűsítés remeke is. Hogy élvezetes formájú, remek stílusú, közérthető nyelvezetű, nevelő, mozgósító erejű korszakos összefoglalás.
Tervezték a könyv német nyelvű változatának megjelentetését is. A német kiadást Zsirai a magyar nyelvvel és a magyarsággal foglalkozó fejezettel bővítette volna ki, s a könyv az „Ungarische Bibliothek” című németországi sorozatban jelent volna meg. (Az Ungarische Jahrbücher recenzense már 1938-ban megfogalmazta, hogy a külföldi olvasókra való tekintettel mellékelni kell majd egy a magyarokról szóló fejezetet is: 1938: 94.) A háború sajnos – ezt a szándékot is meghiúsította. Zsirai tervezte továbbá, hogy elkészíti könyvének tökéletesített és aktualizált új kiadását. Dolgozott is ezen, terve megvalósításában túl korán jött betegsége s a háború utáni körülmények akadályozták meg. A „Finnugor rokonságunk” hamar becses ritkasággá vált, évtizedek óta nem lehetett beszerezni antikváriumokban sem. Régóta esedékes újrakiadása 1994-ben látott napvilágot.
A „Finnugor rokonságunk” kapcsán szokott fölmerülni az a kérdés, hogy mennyire volt reális a Zsirai által a szovjetunióbeli finnugor népek helyzetéről megrajzolt kép, illetőleg hogy mennyiben volt, volt-e egyáltalán lehetősége Zsirainak reális kép megrajzolására. (Nem tekintve az ötvenes évek kötelező optimizmusát és hangvételét tükröző írásait.) Tény, hogy 1945 után Zsirainak a szovjetunióbeli finnugor nyelvrokonok helyzetére vonatkozó pozitív megállapításait idézték csak (ezen aligha csodálkozhatunk), s elsősorban emiatt alakult ki az a vélekedés, hogy Zsirai egyoldalú, jóhiszeműen optimista képet rajzolt szóban forgó nyelvrokonaink életéről. Differenciáltabb véleményt akkor alkothatunk, ha nemcsak a „Finnugor rokonságunk”-at, hanem Zsirainak többi vonatkozó közleményét is figyelembe vesszük. Így közelítve három jellemző vonást emelhetünk ki. Egyrészt azt, hogy Zsirai nem rejtette véka alá információinak szűkös, hiányos, többnyire ellenőrizhetetlen voltát. A „Finnugor rokonságunk”-ban például a vogulokról szólván írta: „megbízható statisztikai adatok helyett e pillanatban még csupán a vogulok használatára készített első elemi tankönyvek és olvasókönyvek állnak” rendelkezésünkre (180). Továbbá: „Oroszországot [= a Szovjetuniót] manapság kínai fal zárja körül, csak elvétve juthat be kutató az orosz földön élő nyelvrokonainkhoz”, illetőleg: „kerülő utakon szerzett értesüléseink szerint a világfelfordulásban egyik nyelvrokonunk feje fölött az idegen népek árja csap össze” (Nyelvtudományi Közlemények 1931–1934: 106–107). A másik jellemző vonás Zsirai állásfoglalásának óvatos, visszafogott volta és annak megfogalmazása, hogy nem ismeri pontosan a helyzetet: a szovjetunióbeli változások nyelvrokonainkat érintő következményeiről „sejtelmünk is bajosan lehet”. Hogy pedig mit hoz a jövő, az „Majd elválik” (Nyelvtudományi Közlemények 1928–1930: 151), illetőleg: „Ki tudja, mit is hagyott meg az orosz földön újabban végbemenő átalakulás a nekünk oly tanulságos ősi mordvin világból” (Nyelvtudományi Közlemények 1941–1943: 451). Végül, de a leginkább jellemző vonásként azt említjük, hogy Zsirai sosem hallgatta el a szovjetunióbeli nyelvrokonaink helyzetében bekövetkezett, a cári idők állapotához képest pozitív változásokat. Még 1941-es, igencsak kritikus, Magyar Szemle-beli cikkében sem, amelyben a finnugorságnak az oroszokkal való évezredes harcáról ír: „Tartozunk az igazságnak azzal a tárgyilagos megállapítással, hogy az orosz földön élő nyelvrokonaink 1920 óta bizonyos fokú önkormányzatot élveznek. Ha hinni merünk az újabb híradásoknak és statisztikai kimutatásoknak, itt is, ott is fölszabadultak a szunnyadó népi erők, s megindult a fiatalosan lázas munka, hogy évszázadok kényszerű mulasztásait iparkodjék jóvátenni. Nem tudjuk hitelesen ellenőrizni, mit végeztek eddig a népi feltámadás apostolai, merre vezet a mentő munka útja, de arról meg lehetünk győződve, ha a körülmények kedveznének nekik, ha szabadon, mellékcélok szolgálata nélkül kibontakozhatnék az évezredes elnyomás alatt is megőrzött finnugor egyéniség, a népek világa új színnel, pihent erővel gazdagodnék” („A finnugorság évezredes élet-halálharca”, 1941: 372). A „Finnugor rokonságunk” vogul-fejezetében Zsirai információforrásként „egy népe jövőjén csüngő művelt vogulnak tervekkel, reményekkel, hittel teli magán levelé”-t említi (180). Ez a nyelvrokonaink sorsát illető remény és hit Zsiraiban is munkált, s szembeötlően színezte ecsetvonásait.
