Újra itthon
Újra itthon
„Egyszerű magyar dalok és versek, amelyeket 1910 előtt tanultam, ma is önként megszólalnak bennem. Az Egyesült Államokban eltöltött 60 esztendő után még mindig inkább magyar vagyok, mint amerikai. Az amerikai kultúra sok vonása mindmáig idegen maradt számomra. Az igazat megvallva az amerikai kultúrát kicsit gyerekesnek találom a magyar, német, francia, angol kultúrához képest. Mark Twain amerikai volt és az általa írt Huckleberry Finn, de kevés más nagy írójuk van. A beszélgetést sem veszik olyan komolyan, mint Európában. Több időt töltenek el a televízió nézésével. Más nemzetek történelme, nyelve, kultúrája nem érdekli annyira az amerikaiakat, mint az európaiakat.” – Ezeket a szavakat Wigner Jenő amerikai életrajzírójának mondta „csodálatosan gazdag, erősen magyaros kiejtésű hangján”, amikor ő szülőhazájáról kérdezte.
„A viccek látszólag egyetemesek, de azokat egy ország sem élvezi jobban, mint a magyarok. Sehol máshol nem tapasztaltam a viccek olyan erejét, amióta elhagytam Magyarországot. Ennivalóra és lakásra mindenütt szükség van, de nevetésre nem feltétlenül. Akkor miért találunk ki tréfákat, és miért kacagunk rajtuk oly boldogan? Budapesten rengeteg kávéház van, ilyenek nincsenek Amerikában. Ezekben nemcsak megengedték, hogy kávé mellett ülve beszélgessünk, hanem el is várták, hogy értelmes beszélgetést folytassunk a tudományról, művészetről, irodalomról. Budapesten sokkal több elmélyült beszélgetést hallhat az ember a kultúráról, mint az Egyesült Államokban. A magyar költészet talán a legszebb Európában.” – Hosszú sorokat idézett emlékezetből kedvenc költőjétől, Vörösmarty Mihálytól.
Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő mind Magyarországról indultak el, hogy Nyugaton alakítsák a 20. század történelmét és kultúráját, amit azután az elmúlt évszázad nekünk, a 21. századnak hagyott örökül. Pályájuk nemcsak párhuzamos volt, hanem sokszor találkozott, sőt hosszan egymáshoz simulva futott. Szoros kapcsolatban voltak egymással, sokszor dolgoztak együtt és beszélgettek magyarul.
„Régi magyar barátaimmal sohasem szakadt meg a kapcsolatom. A velük való alkalmi beszélgetések mindig sokat jelentenek nekem.”
Wigner gimnazista kora óta ismerte Neumann Jánost. Egyszer C. P. Snow Einsteint a század legnagyobb zsenijeként jellemezte, Wigner azonban emelt hangon tiltakozott: „Én csak egyetlen lángelmét ismerek: Neumann Jánost! (Ezt a kijelentésemet talán jobban méltányolják, ha tudják, hogy személyesen ismertem Einsteint is.)” A Financial Times valóban Neumann Jánost nyilvánította „a 20. század emberének”. (Mikor Neumann agyrákban betegen feküdt, élete utolsó hónapjaiban Wigner sűrűn meglátogatta, megpróbálván felvidítani. Neumann 1957-ben halt meg.) Wigner nagyra értékelte Szilárd Leó eredeti ötleteit, elsősorban a neutron-láncreakció lehetőségét, de kicsit idegennek érezte Leó erőszakos természetét. (Szilárd Leó 1964-ben halt meg.) Teller Ede képzelőerejét nagyobbnak érezte, mint bárki másét, akivel valaha találkozott: Ede nem rágódik „elegáns” matematikai megformulázáson, mint a többi elméleti fizikus, hanem maguk a jelenségek érdeklik, hogy azután csillogó intuícióval használja azokat, pontosabban: arra másokat rábeszéljen. Ezért mindig sürgős volt a tennivalója, sokat utazott. (Teller Ede 94 évesen Kaliforniában él.) A négy barát közül Wigner magát tartotta a leglassúbbnak. Pedig ő nemcsak friss ötletekkel sziporkázott, hanem mindig be is fejezte a megkezdett munkát. Négyük közül ezért Wigner Jenő kapott Nobel-díjat. Mikor gratuláló kollégák meghozták neki a hírt, egy magyar közmondás ötlött eszébe: „A butáknak szerencséjük van.” – Arra gondolt, hogy azt Neumann Jancsi és Teller Ede inkább megérdemelte volna. Wigner Nobel-díja átmenetileg lehűtötte Szilárd Leóval való kapcsolatát: Leó úgy érezte, hogy ő a neutron-láncreakció gondolatáért inkább megérdemelte volna. Wigner később mégis ezt írta: „Minden hibája ellenére Szilárd Leó volt a legjobb barátom.”
Wigner Jenő a hidegháború enyhültével ötvenéves szünet után először 1976 nyarán látogatott haza az Eötvös Loránd Fizikai Társulat meghívására. Ez alkalomból emlékfát ültetett Balatonfüreden a tóparti sétányon, a Nobel-díjasok fasorában. Nemzeti ünnep (augusztus 20.) volt, amikor a Népköztársaság útján vittük autón. Látta az út közepén kifeszített kötélről lógó-lebegő hosszú piros-fehér-zöld zászlókat függőleges sávokkal. Amikor az autó elhaladt a nemzeti zászló alatt, a szimmetriák iránt érdeklődő tudós hátrafordult, visszanézett, és meglepett örömmel mondta: „Innen nézve is piros-fehér-zöld a magyar lobogó!” Az Akadémián (az Eötvös Loránd Fizikai Társulattal közös rendezésben) A szimmetriaelvek 50 évéről tartott előadást. Az Eötvös Egyetemen már A kvantummechanika ismeretelméleti problémáiról beszélt, ami élete utolsó szakaszában legjobban érdekelte. Eme kései évtizedében (1976–1987) négyszer is hazalátogatott. 1977-ben Wigner Jenőt – aki Jedlik Ányost követően az 1930-as években az Eötvös Társulat megtisztelő 1. számú tagsági könyvét birtokolta – tiszteleti tagjává választotta az Eötvös Loránd Fizikai Társulat. A szegedi Fizikus Vándorgyűlésen Természettörvény és kezdőállapot címmel tartotta meg társulati székfoglaló előadását. 1983-ban az Eötvös Társulatban ismét A kvantummechanika határairól beszélt. A „világ első reaktormérnöke” ekkor látogatta meg a Paksi Atomerőművet, és szólt elismeréssel annak biztonságáról, kezelőinek szakértelméről. A szerző tanúsíthatja, hogy egyetlen meglepetést eláruló megjegyzése az volt, hogy „itten minden milyen nagy!”. Valóban, Amerikában takarékosabban méretezik a reaktorcsarnok épületét, de nem biztonságosabban a reaktort!) Tiszteletbeli doktorává fogadta az Eötvös Loránd Tudományegyetem (1987), ahol szakmai beszélgetést is folytatott. A Parlamentben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével tüntették ki. Az ünnepi vacsorán örömmel állapította meg, hogy még él a régi hagyomány: „Amikor a magyar ember koccint, partnere szemébe néz! Amerikában ez sajnos nem szokás.” Elhúzatta a cigánnyal, hogy Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs–, és a cigányzenére még csárdást is táncolt.
Wigner Jenő társulati tagságot köszönő levele
Később tiszteleti tag lett a Magyar Tudományos Akadémián (1988), de egészségi állapota már nem engedte meg az újabb hazalátogatást. Princetonban még személyesen vette át a Magyar Nukleáris Társaság Szilárd Leó érmét (1992) és a Magyar Köztársaság rubinokkal ékesített Érdemrendjét „a nukleáris energetika és fizika területén elért maradandó eredményeinek elismeréseként”.
Wigner Jenő levele Budapestre
A 20. század által az utókorra hagyott legfontosabb elvi problémának a mérés kvantumelméleti értelmezését tartotta. Kisgyerekként sétára vitték egy lovas kocsin. Udvariasan beszélgetni illett volna a felnőttekkel, de ő inkább a lovakkal próbált beszélni. Sajnos, a lovak nem értettek magyarul. Wigner érdeklődése az emberi és állati tudat iránt egész élete során megmaradt. Albert Einstein azért mutatott fenntartásokat a kvantummechanikával szemben, mert az nem volt newtoni értelemben determinisztikus. Hiszen az állapotfüggvény folyamatos időbeli alakulását ki lehet számítani, de a mérés pillanatában az állapotfüggvény az egyik sajátfüggvénybe ugrik be – és nem tudjuk előre pontosan megmondani: melyikbe. A kvantummechanika csak valószínűségi kijelentéseket tud tenni a mérés eredményére vonatkozóan. „De mi a mérés?” – kérdezte Wigner. Megpróbálta megválaszolni: a mérés a fizikus agyának kölcsönhatása a külső valósággal. Ez vezette el a tudat problémájához. De mi történik, ha valaki egy pillanatra ránéz a mérőeszköz mutatójára, de a következő pillanatra elfelejti, mit látott? És ha egy állat néz a mutatóra, akkor ugrik-e az állapotfüggvény vagy nem? Van-e tudata az állatnak? Wigner egyre többet gondolkodott a kérdésen. Egyik budapesti előadásában ezt mondta: „Vannak jelenségek, amit a fizika nem képes leírni. Ilyen dolog az élet, az értelem, a tudat. Ebbe beletörődni olyan, mintha nem vennénk figyelembe a gravitációt. De a gravitáció létezik, és élet létezik. Itt vagyok, örömöt és vágyat érzek. Azt szokták mondani, hogy a fizika törvényei az emberre is vonatkoznak, az érzelmek pedig érdektelenek. Ezt nem tudom elfogadni! Meg vagyok győződve, hogy az események menetét a tudat éppúgy befolyásolhatja, mint a gravitációs erő. Egy bizonyos fokig mi is állatok vagyunk. Meglehet, hogy a mi érdeklődésünknek és a mi tudásunknak is vannak határai. Szeretném hinni, hogy az élet megértése nincs értelmünk határain túl. Megtanultuk, hogyan lehet leírni a gázokat, és hogyan az atomokat. Egyszer talán az életet is megértjük. Eleve ugyan nem zárható ki, hogy az emberi értelem determinisztikus leírására nincs mód. A mai fizika esetleg már elegendő lehet egy vírus vagy akár egy baktérium leírására. Ha ez sikerülni fog, akkor talán a baktériumot nem fogják élőnek minősíteni, hanem tárgynak? Hogy az élet teljes komplexitását leírjuk, beleértve az emberi tudatot is, nem lesz elég tiszta hullámfüggvényre hagyatkoznunk. De az is lehet, hogy a tudat megértése mindig kívül fog esni az emberi értelmen, mint a beszéd a lovak értelmén.”
1940-ben Wigner Jenő egy fizikus nyáriiskolán találkozott kollégájának, John Wheelernek (a maghasadás-elmélet Bohrral közös kidolgozójának) a testvérével, Mary Anette Wheelerrel. Mary New Englandban született, a Yale Egyetemen tanult fizikát, és a kevés amerikai női fizikaprofesszorok egyike lett. Elkezdtek egymással beszélgetni, amiből hosszú séták következtek kettesben. (Mary fizikáról is hajlandó volt beszélgetni.) 1941. június 4-én volt az esküvő. Két gyermekük született: David (1943) és Martha (1945).
Wigner Jenő a berlini évek óta jó barátságban élt Albert Einsteinnel. Az 1930-as években Einstein is Princetonba költözött, munkahelye az Institute for Advanced Study volt. Történt egyszer, hogy Wignerné Mary Anette Wheeler férje megbízásából néhány kéziratlapot vitt Einstein lakására. Két gyerekét kint hagyta az autóban, úgy szaladt be Einstein lakásába. Mikor Einstein udvariasan a gyerekek iránt érdeklődött, mamájuk bevallotta, hogy a gyerekeknek épp bárányhimlője van, ezért hagyta kint őket. Mire Einstein azt mondta: „Ó, nekem már volt bárányhimlőm. Ha egy percre találkozom velük, biztosan nem árthat.” Le is ment, és hosszan elbeszélgetett velük, amire a gyerekek máig büszkén emlékeznek. (Wigner szerint Einsteinnek fogalma sem lehetett, hogy mi a bárányhimlő.)
Wigner Márta később Charles Upton közgazdász-professzor felesége lett és leányokat szült: Mary 1978-ban, Margaret 1979-ben született. Márta férjével és leányaival az utóbbi években többször járt szívesen látott vendégként Magyarországon. Megszerették az óhazát. Margit magyarul is elkezdett tanulni. Egyik szenvedélye a Wigner-ősök családfájának kutatása, amire korábban már utaltunk. Márta elmesélte, hogy papája elmélyült munka közben otthon is gyakran dúdolt egy furcsa énekdallamot, ami valahogy így hangzott: – Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs–
1974-ben azonban súlyos csapás érte Wigner Jenőt: feleségénél előrehaladott rákot diagnosztizáltak. Nem segített a kemoterápia, a modern orvosi technika: 1977-ben Mary Wheeler Wigner, gyermekeinek édesanyja, unokáinak nagymamája eltávozott. Újra egyedül kellett élni, vendéglőben vacsorázni. Nem sokkal később meghalt Donald Hamilton princetoni fizikaprofesszor. Wigner jóban volt vele és feleségével is. A kettős veszteség után a két elözvegyült többet volt együtt. 1979-ben Wigner Jenő harmadszor is megnősült. (Felesége, Eileen Hamilton Wigner túlélte új férjét.)
„A szerelem nem gyengül a korral. De az emlékezet igen. Persze a felejtés néha jól is jöhet” – mondta. Élete utolsó éveiben őt gondozó családtagjai azt vették észre, hogy könnyebben ért és beszél magyarul, mint angolul. Leánya, Márta felhívott, van-e esetleg magyar tanítványom Princetonban, aki időnként eljönne Wigner professzorral beszélgetni. Ott dolgozott Frei Zsolt (most az Eötvös Egyetem docense), a vele való beszélgetések alkalmat adtak még néhány utolsó eszmecserére.
Wigner Jenő 1995. újév napján halt meg Princetonban. Méltó gyászünnepség után a princetoni temetőben helyezték végső nyugalomra, ott, ahol korábban Neumann Jánost. A New York Times így írt: „Wigner egyike volt azoknak a Budapesten született és ott nevelkedett tudósoknak, akik a jövőbe tekintettek, Nyugatra jöttek és átalakították a modern világot.” Egykori munkahelyén, a Fine Hall termében Wigner Jenő, John Wheeler és Richard Feynman festménye őrzi a legkiválóbb professzorok emlékét. Budapesten a Wigner-gyászünnepségen zsúfolásig megtelt az egyetem Eötvös-féle terme, hogy a haza gondolatban búcsúzzon egyik legnagyobb fiától. Az országban több szobor őrzi emlékét, iskolákat neveztek el róla. A Magyar Tudományos Akadémia (a Paksi Atomerőmű támogatásával) 1999-ben Wigner Jenő-díjat alapított, amit évente a nukleáris szakma legkiválóbbja kap. A kitüntetés átadása az akadémiai közgyűlés egyik fénypontja, azon a Wigner-család is képviseltetni szokta magát.
Most, 2002-ben, születésének centenáriumán az Amerikai Fizikai Társaság ünnepi ülésszakon tiszteleg emléke előtt, amelyre magyar előadót is meghívtak (Albuquerque, április 21.). Az Európai Fizikai Társaság kongresszusa külön ülésszakot szentel Wigner Jenőnek (Budapest, augusztus 27.). A Tudomány Hetén az akadémiai közgyűlés keretében a Magyar Tudományos Akadémia az Eötvös Loránd Fizikai Társulattal közösen szervez centenáriumi emlékülést (november 10.).
Idézzük most fel, hogy egy nappal 85. születése napja előtt, 1987. november 16-án a budapesti József Attila Gimnáziumban mit felelt Wigner Jenő a diákok eme kérdésére: Professzor Úr bízik az emberiség jövőjében?
„Kérem, ez borzasztóan nehéz kérdés. A fizika területei az én életem során hatalmasan kiterjedtek. Az első fizikakönyv (Mikola Sándortól), amit 17 éves diákként olvastam, azt mondta: »Atomok és molekulák talán léteznek, de ez lényegtelen a fizika szempontjából.« A fizika makroszkopikus testekkel foglalkozott. Atomok csak a kémikusokat érdekelték. Amikor ezt az érdeklődést átvették a fizikusok, nagyszerű eredmények támadtak. Hogy fog-e hasonló történni a jövőben is, hogy az ember mennyire tud előrehaladni a tudományban, az nem teljesen világos. Máig a fizika csak élettelen dolgokkal foglalkozott.”
„Emlékszem, egyszer egy kutyát meg akartam tanítani az egyszeregyre. No nem nehéz szorzásra, csak azt próbáltam elérni, hogy megmondja, mennyi 2´3. Mutattam neki 2 kockát meg 3 kockát és szerettem volna, hogy a kutya 6 kockát jelezzen. Hát nem sikerült. Az embert erre könnyű megtanítani, azt hiszem, hogy az itt lévő diákok 999‰-e nagyon jól ismeri az egyszeregyet. De lehet, hogy az emberi képességnek is vannak határai. A fizika sok örömet okozott nekem, szeretem. De ha a tudomány túl rafinálttá, komplikálttá válik, talán csökkenni fog az iránta mutatott érdeklődés. Az amerikaiak egyre több időt töltenek a televízió előtt.”
„Ezzel kapcsolatban engem nagyon bánt, hogy még nem kaptunk jelet más civilizációktól. Valószínűleg vannak más bolygók is, rajtuk valószínűleg vannak értelmes lények. Az is valószínű, hogy ezek egy részének jobban kifejlett a tudása, mint nekünk. Hogy mégsem léptek velünk kapcsolatba, az meglep. Nem közvetlen látogatásra gondolok, hiszen a legközelebbi bolygórendszer távolsága 4 fényév vagy még több. De mégis meglep, hogy nem érdeklődnek irántunk, hogy nem létesítenek velünk összeköttetést. Talán csak egy lakott bolygó van ma a Világmindenségben, csak egy faj, amelyik igazán érdeklődő? Amitől félek, hogy azok ott talán már abbahagyták, és az emberek is csakhamar megunják a tudományt. Mi most még nem tudunk rádiókapcsolatot ajánlani nekik. De 50 év múlva valószínűleg képesek lennénk erre. És valószínű, hogy egyes civilizációk több mint 50 évvel előttünk járnak. Nem érdeklődnek, nem kívánnak velünk kapcsolatba lépni? Remélem, tévedek. Remélem, tévedek akkor, amikor attól félek, hogy csökkenni fog az emberiség tudomány iránt mutatkozó érdeklődése.”
Az már egy más alkalom volt, amikor ezt vallotta:
„Igazi boldogság tudni, hogy fizikus vagyok. Mi más mérhető ehhez, mint a szerelem?”
