Kerámiai technológia
Kerámiai technológia
Wartha Vince figyelmét különösen lekötötte néhány speciális kémiai technológia: a kerámia, a metallurgia, a víz technológiája, a borászat és a fotográfia stb. Mindeme kémiai technológiai munkáiról ebben a fejezetben fogunk beszámolni. Nemzetközi hírét ugyanis Wartha főleg az itt tárgyalt kerámiai, víztechnológiai és borászati munkáinak köszönheti.
Ha összeszámoljuk Wartha kerámiai technológiai munkáit, az a meglepetés ér bennünket, hogy azok száma a szerző kerámiai szaktekintélyéhez viszonyítva csekély: 20-nál kevesebb. A döntő tényező ebben a hírnévben a minőség volt: az a valóságos művészi forradalom, ami az ő eozintechnikai felfedezései révén Zsolnay alkotásaiban valósulhatott meg, s aminek létrejöttében nemcsak Wartha technikájának, hanem a szép iránti érzékenységének is része volt. „Az, amire az élet úgy rászorul, mint az ember a táplálékra… az a művészet”, írja. A kerámiában sokoldalú egyénisége, amit ő maga a Tudomány, Művészet és Ipar háromságában olvasott ki a magyar zászló színeiből is, tökéletesen átélte és kiélvezte a művészet és technika egységét.
Wartha – mint erről a bevezetésben már szóltam – nemcsak tudós, nemcsak technológus, művészlélek is volt: rajzolt és festett. Nem volt véletlen, hogy nekünk, hallgatóinak, a Vegyészmérnökkaron meg kellett tanulnunk rajzolni és festeni is a kitűnő grafikus, Schauschek vezetése alatt. A tantervnek ebben a grafikai részében azonban Wartha nemcsak a szépérzék, hanem a mérnöki térszemlélet fejlesztésének szükségletét is szem előtt tartotta: tudta, hogy a mérnök elsősorban alkotó, tervező ember s a tervezés megköveteli a fejlett rajztudást.
Ez a sajátos alkotóösztön íratta Warthával Az agyagipar technológiája c. 1892-ben megjelent híres könyvében, hogy, „Ha ismerjük az agyagtechnikának fáradságos műveleteit, ha mintegy lépésről lépésre követni tudjuk á művész munkáját, midőn jelentéktelen anyagából ügyes kezének és teremtő fantáziájának remekműveit formálja, rögzíti és díszíti, akkor oly élvezetben részesülünk, minőt pénzen megvásárolni nem lehet.” Majd hozzáteszi: „Fokozott mértékben élvez az, aki látni megtanult.” Az ilyenfajtát nevezte Goethe „Augenmensch”-nek, szemembernek. „A nemzetek műveltségi fokát sokkal biztosabban meg lehet ítélni a kerámiai (keramosz = agyag) termékek minőségéről – írja Wartha –, mint Liebig szerint a fogyasztott szappan mennyiségéről… Az agyag feldolgozására fordított gond, a díszítések és rajzok minősége, a feliratok stb. valóságos archívumot tesznek, könyvtárt, amelyből a hozzáértő kiolvassa a rég letűnt idők történetét.”
Wartha könyve újabb eljárásokkal bővítve és átdolgozva 1905-ben ismét megjelent mint Az Iparművészet Könyve II. kötetének önálló része: Az agyagművesség. Az agyagipari technológiáról írott könyveiben említi Wartha először, hogy Párizsban a világkiállításon látott Massier-féle fémcsillogású lustre-edények (lustre á reflex métallique) hatására kezdte meg lüszterkísérleteit. A fémfényű díszítéseket már a kínaiak, a perzsák és a mórok is ismerték és Olaszországban a reneszánsz idején újra feltalálták. Először Derutában, egy kis umbriai városkában díszítettek aranysárga fémreflexszel. Derutából a lüszteres díszítés eljutott Gubbióba, és itt azt C,iorgio Andreoli mester a legmagasabb fokig fejlesztette. Sikerült neki az aranyos Deruta-lüszter mellett a világhírűvé lett réz- és gyöngyházszínű lüsztert is feltalálnia. Előállításuk módját azonban titokban tartotta úgy, hogy kortársai Gubbióba küldték majolikatárgyaikat, melyeket aztán Andreoli ragyogó lüszterszínekkel díszített. A készítés nehézsége kitűnik a valóban sikerült darabok kis számából is. Piccolpasso* feljegyzéséből tudjuk, hogy Andreoli nagyon meg volt elégedve, ha a lüszterező eljárás során száz darab majolika tárgyból hatnak volt meg a rubinvörös fémfénye. Ezekért a tárgyakért azután darabonként ugyanolyan súlyú arannyal fizettek. Andreoli a készítés titkát magával vitte a sírba, s így 1550 körül vége szakadt a gubbiói lüszteres majolikagyártásnak.
Piccolpasso,Cav,Cipriano:Itre libri deli’ arte del vasajo. (1548-ból való kézirat nyomán) Róma, 1857. E mű francia fordítása Párizsban 1860-ban jelent meg.
Massier technikájáról Wartha a sévres-i porcelángyár igazgatójának, Theodor Decknek a művéből* kapott némi eligazítást. A vörös lüszter előállítására Deck receptje:
Deck, Theodor: La faience, Paris. 1888.
| Kénréz | 10 súlyrész |
| Kénsav | 5 súlyrész |
| Kénezüst | 1 súlyrész |
| vörös és sárga okra | 12 súlyrész. |
Ezeket finomra törve borecettel keverte, és vastag rétegben a mázas felületre kente, majd óvatosan kormozó szabad láng fölött alig a vörös izzásig hevítette. Bizonyos idő múlva kivette á vastagon bekormozott tárgyat a tűzből, letörölte a kormot, mire a máz felületén a mázzal egyesült fémfényű réteg előtűnt. „Az effajta lustre-ök sokkal pompásabbak és tartósabbak is, mint a gyantás oxidok elmázolásával keletkező vékony rétegek. Erről saját kísérleteim alapján meggyőződtem” – írja a Deck-féle eljárásról Wartha.
A kísérleteket a Műegyetem kémiai technológiai laboratóriuma kis méretű próbakemencéjében kezdte, majd a Zsolnay-családhoz fűződő baráti kapcsolata révén a pécsi gyárban folytatta. Wartha puritán gondolkodását jellemzi, hogy kutatásai eredményét átengedte Zsolnaynak, anélkül, hogy önmaga számára bármit is kikötött volna, s csupán elsőbbségi jogát megóvandó, 1892. december 13-án a kísérletek eredményét zárt levélben az MTA levéltermében helyezte el.
A máz az oxidáló tűzben veszi fel a réz- vagy ezüstvegyületeket. Deck mindezekről egy szóval sem tesz említést, állapítja meg Wartha. A másik eljárás szerint, amit a zárt levélben közöl, az, hogy ólom
mentes fajánsz vagy porcelánmázban rézoxidot oldunk, és oxidáló tűzben simára olvasztjuk, majd redukáló gázokat vezetünk a kemencébe. Akkor minden gondolható vörös színben jelentkezik a Cu2O-val festett máz. Az eljárást tartalmazó iratot Ilosvay az Akadémia 3. osztályán 1918. március 1 8-án ismertette*
MTA Jegyzőkönyvei. 3. oszt. 1918. március 18-i ülésről. (= Akadémiai Értesítő. 29. köt. 1918. évf. 130. p.) – Wartha találmányának leírása, melyet Ilosvay 1918-ban az MTA levéltárából ismertetés céljából magához vett, nem került vissza a helyére. Kb. fél évszázad múlva az I. M.-ban Móra László találta meg és e technika történeti becsű kézirat hasonmását 1967-ben első ízben publikálta.
Wartha erőfeszítéseit tehát siker koronázta. Zsolnay tökéletesítette aztán a színes fémfényű máznak azt a válfaját, melyet közösen eozinnak neveztek el a görög éosz (hajnalpír) szó után.
Az eozinnal kapcsolatos eljárás lényegét Wartha, mint említettük, az MTA 1899. május 7-i ünnepi közgyűlésén hozta nyilvánosságra. A beszámoló alkalmával az Akadémián bemutatta azokat a sajátkezűleg díszített fajánsztárgyakat is, melyeket a műegyetem szerény berendezésű technológiai laboratóriumában égetett.
Eozinkutatásai előtt, 1890-ben Wartha az avanturin mázzal foglalkozott. Vasoxidot és uránoxidot oldott fel bóraxban és ezzel vonta be a tárgy felületét. A túltelített oldatból kiváló vasoxid kristályok adják meg az avanturin máz jellegét, amelyek anyaga vasoxid, és azonos a természetben található haematittal.
A Wartha műegyetemi laboratóriumában kikísérletezett, majd a pécsi Zsolnay gyárban tökéletesített és gyakorlatilag teljesen kidolgozott technikával készült termékek az 1900. évi párizsi kiállításon közfeltűnést keltettek, s világszerte ismertté tették Wartha és Zsolnay nevét. Az 1900-as világkiállításon sikert aratott tárgyak közül szép sorozat látható Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum kerámiai osztályának állandó kiállításán. A tárgyakat egykor „Dr. Wartha Vince tanár – Zsolnay Vilmos gyáros” feliratú vöröseozin táblácskával állították ki.
Wartha egyéb, kisebb jelentőségű kerámiai munkáit rövidebben foglalhatjuk össze. Első idevágó közleményének címe Mi a porcelán?, s ez 1874-ben, a Természettudományi Közlönyben jelent meg. 15 évvel később, 1889-ben jelenik csupán meg egy újabb kerámiai cikke, ugyanott: A szentesi edények fénye és színe címmel. Az avanturinmázról 1890-ben ír a Chemiker Zeitungban. Az agyagipar technológiája 1892-ben jelenik meg. – mint már említettük – a Természettudományi Könyvkiadó Vállalatnál: 1895-ben a fotokerámiáról szóló műveket (Természettudományi Közlöny, 27.), ugyanabban az évben a salétromos agyagból való téglagyártást, amelynél a kivirágzás veszélyének megelőzését, 1896-ban a majolikafestékeket, 1898-ban az infuzóriaföldből égetett téglákat tárgyalja. 1899-ben a kerámiaművészetről történeti munkát ír az MTA értesítőjében Az olasz keramika remekművei a reneszánsz korában címmel: 1900-ban viszont a mesterséges homokkőt ismerteti a Természettudományi Közlönyben, 1901-ben pedig a magyar kerámia egy sajátos termékét, a kopásálló „keramit” burkolótéglának technológiáját írja le ugyanott. 1902-ben a mészhomoktégla gyártását vázolja, majd 1910-ben még egyszer visszatér rá. E tevékenységében is megmutatkozik tehát kutatásainak egyre gyakorlatibbá váló jellege, amit misem jellemez inkább, mint az, hogy szeretett kerámiai tanulmányai Bórában utolsó közlése is technológiai irányzatú volt.
