BEVEZETÉS: MIT JELENT SZÁMUNKRA WARTHA VINCE ?
BEVEZETÉS: MIT JELENT SZÁMUNKRA WARTHA VINCE ?
A világ első nemzetközi kerámiai múzeumában, amelynek folyóirata immár fél század óta viszi szét a földkerekség összes iparművészeti és művészettörténeti központjába Faenza nevét, azét a városét, amely nevet adott a világ minden nyelvén a fajánsznak; abban a múzeumban, amelynek előcsarnoka a világ legnevesebb keramológusainak a pantheonja, immár e nagy intézmény kezdete óta látható Wartha Vince képmása is.
A magyar kémiai technológiai oktatás úttörője Magyarországon, különösen kerámiai alkotómunkájával vált hírnevessé külföldön. Mikor 1908-ban Faenzában megnyílt Torricellinek, a barométer faenzai születésű világhírű feltalálójának, Galilei növendékének jubileumi kiállítása, ezen a kiállításon nemcsak a tudomány eszközei, hanem a művészek alkotásai is szerepeltek – köztük olyanoké, mint pl. Rodin, akinek néhány szobra még ma is látható a faenzai Városi Múzeumban –, s e műalkotások közt első helyen a világ minden részéről odaküldött kerámiák, amelyek a faenzai Kerámiai Múzeum gyűjteményének első magvát képezték.
Ebben a gyűjteményben a legnagyobb feltűnést talán a Zsolnaygyár eozin kerámiái keltették, s ezeknek technikai és tudományos kialakítása Wartha Vince műve volt. Így vált felejthetetlen mesterem hírnevessé Olaszországban és Olaszországon túl, s így került a faenzai intézeten át az ő kerámiai tanítása Európába, sőt Európa határain túlra is.
Írni valakiről, akit szerettünk és csodáltunk, érzésem szerint kényes dolog; különösen kényesnek tűnik az ilyen vállalkozás akkor, ha abba az életkorba kerültünk, amelyben hősünket megismertük, mert szinte lehetetlen kitérni az összehasonlítás elől, és – egy francia közmondás szerint – minden összehasonlítás gyűlöletes.
Van egy másik nehézség is, ami onnan ered, hogy az, akiről írunk, tanítómesterünk volt. Ilyen esetben ugyanis csak köntörfalazással kerülhető el, hogy mesterünkről szólva ne beszéljünk magunkról is. De mivel úgy hiszem, bárki Szívesebben vállalja a hiúság, mint a képmutatás vádját, s ezen a nehézségen segíteni alig lehet, ezért én is kénytelen-kelletlen nemcsak Wartháról, de magamról is beszélni fogok, noha ez annál inkább nehezünkre esik, minél öregebbek vagyunk.
Wartha Vincét, aki 1844-ben született, s így 1908-ban – műegyetemi hallgató koromban – 64 éves volt, mint előadót ismertem meg. Akkor már 38 év óta tanított kémiai technológiát. Bár csak alig egy éven át voltunk hallgatói, nem hiszem, hogy egyetlen iskolatársamnak is ne élne elevenen az emlékezetében tanárunk alakja, annyira jellegzetes volt. A majdnem két méter magas, hórihorgas ember föl-alá járva, szinte önfeledten regélt – mert mindennek, amit mondott, valami regényes, kalandos mellékíze volt – a technológia nagy és kis csodáiról: a nagykohóban lejátszódó tűzfolyós kémiai drámáról, vagy a kínai porcelán kristályosüveges rejtelmeiről. A hatalmas terem lépcsőzetének legalján állott a demonstrációs asztal, de Wartha, hosszú lábain, úgy kimagaslott mögötte, mintha koturnusokon lépdelt volna; óriásnak tetszett még a legutolsó padban ülőknek is.
Ahogy végigmérte a hármas fekete tábla előtt húzódó teret, markáns arcéle, teljesen kopasz gyönyörű koponyája, amelyről csak a tarkón csüngött egy rendetlen, „művészi” hajtincs; életünkre belénk vésődött. Előadásából nem érződött ki a formáló szándék, s éppen azért úgy éreztük, mintha öntudatlanul formált volna bennünket egytől egyig. Legalább, ami engem illet, szinte kézzelfoghatóan, néhány rövid előadás során alakított belőlem technológust, mint ahogyan egy szobrász formálja ujjával az agyagot. Egyébként a hasonlat pertinens, mert tudvalevőleg Wartha Vince szíve; rendkívül szétágazó tudományos műszaki érdeklődésében, az agyagiparé volt; s mondhatom, mellette lett belőlem is keramikus. Műegyetemi hallgató koromban már régen állott a Műegyetem alagsorában a kis kerámiai műhely, amelyben Wartha kísérletezett a Zsolnay-gyár neve alatt világhírívé vált eozin-mázakkal, és ahol Virág, Wartha korongosa, szapora lábbal forgatta ama korong eredetijét, amelynek egy szemesztert köszönhettem.
Volt valami Wartha lényében, ami döntő volt tudományos felfogásom kialakulására: ösztönösen rátalált a helyes dialektikus útra; azt tanította, hogy „minden mindennel összefügg”, ami valóban nagy hatással volt hallgatóira.
Wartha Vince, egy bizonyos magyar tudományos hagyomány szellemében, meggyőződéses polihisztor volt. Kb. 670 publikációjában az egymástól legtávolabb álló, sokszor meglepően bizarr témákat találjuk.
Ez a káprázatos ismerettömeg, azonban nem volt egy összevissza tűzijáték, szilárd, természettudományos alapossággal tárgyalta a kérdéseket, eleven, szerves összefüggésükben, amihez szilárd vázat alapos kémiai és fizikai, sőt fizikokémiai műveltsége adott neki. Ez a mindennel összefüggő szemlélet tette elevenné, művészien érdekessé előadásait épp úgy, mint írásait. Lehet, hogy e tekintetben volt közöttünk valami affinitás – „Wahlverwandschaft”, ahogy Goethe nevezte –, de tény az, hogy engem is egész életemen át éppúgy kísértett a tudomány és a technika belső kölcsönhatása és vonatkozást a művészettel, sőt, talán ezen túlmenően, az irodalommal s a zenével, mint őt, aki a kerámiában tökéletesen átélte és
kiélvezte a művészet és technika egységét, s már heidelbergi egyetemi hallgató korában latinnyelvre is beiratkozott, sőt levizsgázott. „Mintha az igaz, a széptől is támogatva, erősebb nyomokat hagyna a lelkekben” – mondta erről, Wartháról tartott akadémiai emlékbeszédében, 1930-ban, kor- és tanártársa, Ilosvay. Wartha példája is késztetett engem arra, hogy a bolognai egyetemen oklevelet szerezzek filológiából is.
Abban az időben – századunk elején – Európa értelmiségi köreiben nagyideológiai viharok dúltak, amelyek történelmi jelentőségét akkor még alig ismerte föl valaki. Magyarországon különösen felkavarta az egyetemi fiatalságot az a szellemi zivatar, amely Mach neve körül tört ki, s ami itt annál közvetlenebbül érintett bennünket, mart akkoriban Mach a szomszédos bécsi egyetemen tanított. Mégis, hazánkban senki sem tudta, hogy lényegében ugyanez a küzdelem folyt, persze egészen más színvonalon, Oroszország szocialista pártjában, ugyancsak a machizmus körül.
A Galilei-kör, amely a haladó szellemű egyetemi ifjúságot tömörítette, s amelyben mint a kör egyik alelnöke, a Műegyetemet képviseltem, 1907-ban alakult. A körben a machista és marxista világnézetek mindjárt összecsaptak.
A machisták feje a kör elnöke, Polányi Károly volt; a marxistákat Forbát fogta össze. Meg kell azonban mondani, hogy az akkori történelmi helyzetben a magyar machisták – bár idealista világnézeti alapon álltak – antiklerikális állásfoglalásukkal a haladást szolgálták. Valamennyi galileista számára emlékezetes marad a kör antiklerikális jellege: hiszen erről már a Galilei név, az „Eppur si muove” öröksége tanúságot tesz. Azt persze a magyar machisták még nem tudták, hogy a kör életének első évében, 1908-ban jelent meg először Lenin Materializmus és empíriokriticizmus c. Machellenes könyve, amely nemcsak kifogástalan tudományos szigorral bizonyította be a machizmus álcázottan reakciós, lényegében agnosztikus-idealista mivoltát, hanem fordulópontot is jelentett az egész tudományos ismeretelmélet történetében.
A Galilei-kör ideológiai vitái és előadásai, amelyek között egy bergsonista szeminárium keretében a tulajdonképpeni idealista világnézet is szóhoz jutott, természetüknél fogva a tudományos szintézis irányába terelték az ifjúság figyelmét, és a régebben uralkodó egyetemi felfogással szemben, amely a szakképzésre helyezte a főhangsúlyt és minden tudományos világnézeti elemzést gyanakodva szimatolt körül, forradalmi fordulatot jelentett. Ebbe a galileista légkörbe Wartha Vince, sőt tanártársai tudományos felfogása, legalábbis az én szememben, jól beleillett. Erre bizonyítékaim vannak; ezekből elég legyen itt kettő. Az egyik – s ez talán sokakat meglep – Ilosvay tollából származik, aki a Horthy-érában Wartháról tartott, idézett emlékbeszéde során szó szerint kimondja, hogy „az ország gyári iparának fejlesztésével foglalkozó felsőhatóság” Wartha kinevezéséig, 1870-ig a kémiai technológia tanszékének fölállítását talán azért késleltette, „hogy Magyarország az osztrák chemiai és egyéb ipar föllendülését verseny vállalatokkal ne akadályozza”; s ezt a határozottan antikolonialista tételt beszéde végén, Renant citálva, azzal a kijelentésével tetézte, hogy „a legkülönbözőbb fajú emberek is tömörülhetnek nemzetté, mert… ennek a tömörülésnek faj, nyelv, vallás, folyók útja, hegyláncok vonulása nem lehetnek elegendő feltételei”.
Pedig Ilosvay némelyek számára maradi embernek tűnt. Ha tehát ebben az időben egyes nem forradalmi felfogásúak is így gondolkoztak, mit kell mondanunk Wartháról, ha tekintetbe vesszük, hogy adjunktusa és utóda Pfeifer Ignác volt, aki a Galilei-kört buzgón látogatta és egyetemi tanár létére engem, a diákot is megtisztelt jelenlétével egy előadásomon az anyag szerkezetéről?
Magyarországon még talán kevesen tudják, hogy Wartha iskolája a kerámia terén Olaszországban hozta meg, nézetem szerint, leggazdagabb gyümölcsét. De ha jól meggondoljuk, ez a tudomány és a technika legszebb vonásainak egyike: a felfedezések, az elméletek, az új technológiák országról országra vándorolnak, mert ha van is hazája valamennyinek, második hazájuk mégis az egész világ. Hiszen előbb-utóbb a tudomány minden terméke az emberiség közkincsévé lesz. S itt a helye szólni Wartháról mint keramikusról.
E téren végzett munkájára jellemző, hogy nála a főhangsúly a díszítő technológiára: a mázakra és a festésre esett. Hiszen ő maga is ügyes rajzoló és festő volt. Hazánkban ő foglalkozott először az ún. „avanturin mázzal”, amelyben aranyvörös színű apró kristályok csillognak. Legjelentősebb agyagipari tevékenysége azonban az előbb említett eozin-dekoráció volt.
A magyar agyagipar történetében a Zsolnay-fajánsz, ez a világhírűvé vált műkerámia, egyedülálló. Ilosvay mondja idézett művében: „1899-ben máj. 7-én a M. T. Akadémia nagygyűlésén tartott beszédéből tudtuk meg, hogy az 1889-ben rendezett párizsi kiállításon a Massier gyönyörű fémcsillogású fayence gyártmányainak látásakor keletkezett Warthában az a gondolat, hogy hasonló díszítésű tárgyak készítésével meg kellene próbálkozni nálunk is”: még egy példa a technikák vándorlására. Az eltitkolt technikát Wartha kísérletei hamar felderítették, a tudós már 1892. dec. 13-án Zárt levélben letétbe helyezte a Magyar Tudományos Akadémián ezen „fémcsillogású tárgyak technológiáját”, amelyre annyit tanított bennünket a műegyetemi remek fajánsz-gyűjtemény szemlélete során, és amelynek végső titkait Ilosvay csak 1918. márc. 18-án, a fenti levél felbontásakor ismertette, 4 évvel Wartha halála után. Wartha a problémát világítógáz-redukcióval oldotta meg; ezt a technikát ismertettem magam is Faenzában. Az ottani Kerámiai Intézetben ma is áll egy ilyen gázzal redukáló, elektromos fűtésű kis kemence hidraulikus zárású gázburokkal, amelyet a húszas évek során építettem. De Wartha nem állt meg Massier eredményénél: továbbfejlesztette azokat a folysavas marás bevezetésével és a reneszánszkori Mastro-Giorgiolüszter utánzásával ólommázakon, amelyekkel Massier nem dolgozott. Egyébként az Akadémiai Értesítőben 1899-ben megjelent cikke, „Az olasz keramika remekművei a reneszánsz korában” címmel szintén ékesszóló bizonyítéka az olasz kerámiáért való lelkesedésének.
Nem ez a helye annak, hogy részleteket közöljek a réz- és ezüstlüszter fizikai kémiájáról vagy annak kalandos történetéről, amely Faenzában is folytatódott, s folytatódik mindmáig. Itt inkább azt szeretném kiemelni, mekkora gazdasági jelentősége volt hazánk számára az évtizedes együttműködésnek Wartha Vince és Zsolnay Vilmos között, kiemelni ebben a tudomány és a gyakorlat tudatos kölcsönhatásának és termékenységének egyik legszebb hazai példaképét, ami egész műszaki tevékenységemre irányadóvá lett: mert ebben tekintem Warthát elsősorban mindnyájunk mesterének. „Együtt keresgéltek új agyaglelőhelyeket”, írja a két jó barátról Ilosvay. „AZ új agyagokat Wartha elemezte meg, az új mázakat ő próbálta ki, s kísérleteivel hozzájárult, hogy a pécsi gyár majolikái pompás csillogásukkal világhírűekké váljanak. Tudomány és gyakorlat együtt állapította meg a gyártmány jóságának, szépségének, a. termelés gazdaságosságának és versenybírásának feltételeit.” (Kiemelés tőlem, K. M.) Mindenkinek, akit ennek a tervgazdaságunkra döntő kérdésnek előtörténete érdekel, figyelmébe ajánlom Wartha A tudomány viszonya a gyakorlathoz c. tanulmányát a Természettudományi Közlöny XXVIII. kötetében.
A szépség, annak anyagi, ásványi, kémiai színpompájával, amire már több éves mineralógus előképzettsége fogékonnyá tette, volt vezércsillaga a kerámiai termékek, ezen mesterséges kőzetek birodalmában. AZ vezette a terra sigillata rejtelmes, selyemszerű felületének tanulmányozására az aquincumi edényeken és a selmeci pipákon, a mezőtúri és mohácsi kancsókon. És talán nem érdektelen, hogy a terra sigillata eladdig ismeretlen technikáját egy volt faenzai növendékem, Dario Poppi látta először működni Dél-Abesszíniában (erről a „Faenza” folyóiratban be is számolt), mikor Addis Abebában megszervezte az első abesszíniai kerámiai iskolát, s ezzel Wartha tanításait elvitte Afrikába is. A szépség szeretete tette Warthát fényképamatőrré, a művészi sokszorosítás mesterévé, iparművészeti tárgyak szenvedélyes gyűjtőjévé. Ez késztette, hogy annyit foglalkozzék. előadásaiban és cikkeiben a szivárványos Tiffany-üveggel. De ezen túlmenően az egészre fordította figyelmét, mert vérbeli technológus volt. Hiszen láttuk, hogy alig volt a kémiai technológiának még olyan apró-cseprő ügye, ami szívügye ne lett s amiről valahol ne írt volna. Így a kerámia terén nemcsak a mázak, hanem a maszszák, és általában az egész technológia kérdése is foglalkoztatta. Az agyagipar technológiája c. könyve mindnyájunk emlékezetében maradt, annak egy példányát mindmáig kegyelettel őrzik a Szilikátipari Központi Kutató és Tervező Intézet igazgatói szekrényében. De feledhetetlenek maradnak az Athenaeum kiadásában megjelent cikkek az agyagművességről éppúgy, mint tanulmányai a magyar keramitról, a porcelánról vagy a homoktégláról, amelynek gyártásáról utolsó megjelent írása számol be. S ha nem mondható róla, hogy a technológia terén sok forradalmi újat alkotott, ásványtani, kalorimetrikus, festékkémiai, vízkémiai, szénkémiai és borászati tanulmányai, valamint a kémiai technológiáról írt könyve kétségtelenül kiemelkedők.
Azt hiszem, nem tévedek, ha Wartha egész tevékenységének titkos rugóját mély társadalmi ösztönében látom.
Egyetemi hallgató korunk legnagyobb élményei közé tartoznak azok az esték, amelyeket a Természettudományi Társulatban töltöttünk, s ahol felröppentek előttünk a századforduló tudományos csodái: az X-sugarak, az elektromos kisülések a vákuumban, és főleg a radioaktivitás, amely tünemények meglepő összefüggése akkor kezdte fellebbenteni a függönyt az anyag szerkezetéről. Wartha Vince talán a Természettudományi Társulatban adta hazánknak, mindannyiunknak, élete munkája legjavát.
A találmányok, a felfedezések, a technológiák vándorolnak országról országra, mondottuk; vándorolnak száz meg száz úton, s nemcsak a nyomtatott betűvel: vándorolnak a népekkel, a hadakkal, a politikai és vallásos üldözés menekülőivel is. Így repül szét a világon a kultúra, mint ahogy a szellő az anyanövénytől messzire hordja a szárnyas magot. A középkori csehszlovák és magyar kerámia, a „habána”, faenzai protestáns menekültekkel érkezett, hosszú körúton, hazánkba. S íme, amit akkor, Piccolpasso korának technológiai színvonalán, az olasz fajánsszal kaptunk, most visszaadtuk – a modern technika szintjén – Olaszországnak. Mikor mint politikai menekült, a világháború küszöbén a páduai egyetemről – ahol magam is éppúgy az ásványtannal kezdtem, mint Wartha Vince Zürichben – Faenzába kerültem középiskolai tanárnak, nemrég alakult meg ott az első nemzetközi kerámiai múzeum. AZ intézet igazgatója, a kerámia történetének világhírű művelője, BalTardini, megtudván azt, hogy a Zsolnay-eozin alkotójának, Warthának a növendéke vagyok, rám- bízta az első olasz kerámiai közép- és felsőfokú szakiskola, valamint kutató laboratórium megszervezését. A többi magától jött: a reneszánszkori olasz kerámia, amit Wartha tovább fejlesztett, visszakerült, megújhodva, hazájába; s ha ez a mag, ami a történelmi szelek szarnyár odaröppent, terebélyes fává nőtt, ha manapság az olasz kerámiai technológia tudományos jellegűvé magasodott, legyen szabad annak főérdemét szeretett mesteremnek, Wartha Vincének tulajdonítanom: az ő szelleme az, ami tovább él a faenzai kerámiai főiskolában éppúgy, mint a B. M. E.* vegyészmérnökkarán, a V. V: E.-en, a T. I. T.-ban.
A rövidítések jegyzékét l. a könyv végén.
Wartha Vince kémiai technológiai szemlélete messze túlment azonban a kerámia szűkebb területén, elsősorban jövőbe mutató koncepciójával. Wartha már nyugat-európai (zürichi és heidelbergi) tanulmányai idejéből, nyugati tapasztalatai alapján magával hozta a tudomány és a gyakorlat egységének, szükségszerű kölcsönhatásának élményét és meggyőződését. Így lett Magyarországon a műszaki szemléletű kémia úttörője, és ez a szemlélet hatolt be az olaszországi műszaki kémiai felsőoktatásba is.
