AZ EGYETEM ELNÖKEKÉNT A TUDOMÁNYSZERVEZÉSÉRT ÉS A TANÍTÓKÉPZÉSÉRT
AZ EGYETEM ELNÖKEKÉNT
A TUDOMÁNYSZERVEZÉSÉRT ÉS A TANÍTÓKÉPZÉSÉRT
A TUDOMÁNYSZERVEZÉSÉRT ÉS A TANÍTÓKÉPZÉSÉRT
Másfél század távolából már jogos lehet ítéletünk: a kultúrpolitikus Ürményi, úgy tűnik, egészében maradandóbbat alkotott a jogpolitikus Ürményinél. A regnikoláris deputatiók munkálatainak későbbi sorsa is némileg alátámasztani látszik az elsőre tán erőszakoltnak tűnő szembeállítást, hiszen az ő mérvadó közreműködésével készült bizottsági reformjavaslatok közül egyedül a Deputatio Litteraria munkálatai váltak viszonylag hamar, és hosszú időre eleven valósággá, részint az országbíróságának évében életbeléptetett s az elsőt továbbépítő második Ratio Educationis folytán, részint éppen Ürményi azon alapuló tudományszervezői tevékenysége révén.
1806 szeptemberében, országbírói kinevezésével egyidejűleg, Ürményi az egyetem elnökeként az új Ratióval létrehozott egyetemi szervezet élére kerül, s ezzel hosszú időre – gyakorlatilag egészen haláláig – egyszersmind a gyakorlati tudományszervezés országos irányítójává is válik.
Korábban már utaltunk rá, hogy a Deputatio Litteraria az egyetem céljának meghatározásánál már nem követte az első Ratio feltétlen etatizmusát: az egyetemnek most már nemcsak az a feladata, hogy az állam számára jó tisztviselőket neveljen, hanem azok részére is biztosítani kell a magas szintű műveltség megszerzését, akik nem kívánnak állami szolgálatba lépni, mert gazdálkodnak, de „nemesebb ösztön” hajtja őket arra, hogy közügyekkel foglalkozzanak. Az egyetem fontos feladata az is, hogy az ilyen jövendő politikusok számára „a polgári társadalom ismeretét” elősegítő diszciplínákat közvetítse. A Deputatiónak az egyetem irányításáról kidolgozott javaslattervezete (Coordinatio Universitatis) szerint viszont „Nyilvánvaló, hogy az egyetemet nem lehet mostani állapotában továbbra is meghagyni: kolléga ugyanis kollégákat soha nem tud jól irányítani és rászorítani arra, hogy feladataikat rendesen elvégezzék.” Nehéz ebből nem kihallani a korábbi Ürményi-féle egyetemi felülvizsgálat során nyert tapasztalatokat. A Deputatio mégsem javasolja az éppen Ürményi 1783-as javaslatai alapján megszüntetett egyetemi szenátus újjáélesztését és a fakultásigazgatói tisztség visszaállítását, mert elengedhetetlennek tartja, hogy az egyetem egyszemélyi felelős vezetés alá kerüljön. Ilyen értelemben vezeti be a második Ratio az egyetemi elnök tisztét: a „praeses” gyakorlatilag az egykori szenátus jogkörével rendelkezett, és helyettese, a kancellár segítségével mindenekelőtt a tanárok munkáját kellett ellenőriznie, az oktatás színvonala felett őrködnie.
Még Sándor Lipót nádornak a magyar jakobinus összeesküvés eszméi feletti friss riadalmában, 1795. április 16-án az uralkodóhoz intézett emlékiratában olvashattuk: „Mivel a tanulmányi ügyek irányítása nem a legjobb, ebből következik, hogy minden professzor saját belátása szerint és gyakran nagyon hibás és romlott elveket tanít… Az országban nincs egyforma oktatás, az oktatás módja többnyire oly rendetlen és oly sötét…, nem ritkán azzal a szándékkal, hogy a tanár hallgatóit csak szóban előadott önkényes értelmezéssel oktathassa, s ha aztán vizsgálatra kerül sor, ne lehessen rájuk bizonyítani az írásbeli tananyagot…” (Idézi Mályusz: Sándor Lipót nádor iratai.) Messze vagyunk tehát a felsőoktatás Hajnóczy követelte tanszabadságától, melyben a tanár szabadon választhatná meg a módszert is, a tananyagot is, a tankönyvet is, mindegyik fakultás „teljes autonómiát” élvezne, s hogy „a kari szűkkeblűség” se nyomhassa el az új gondolatokat, a tanárokat a magántanári intézmény védené…
Most a második Ratio Educationis – kiküszöbölve a korábbi „szabadosságot” – leszögezi: „A tankönyvek kiválasztása nem a professzorok véleményétől, hanem a királyi helytartótanács döntésétől függ.” (Ratio. 205. §.) Az első Ratiónál jóval részletesebben szabályozva az oktatási vezetők és általában a tanárok kötelességeit, az egyetem elnökének „sajátos feladatait” is pontokba foglalja: „Kötelességei között legfőbb feladatának tekintse, hogy – mint valami csillagvizsgáló-toronyból – figyelje: vajon megtartják-e a professzorok az előirt előadásokat, az ifjúság kárára az oktatást nem rövidítik-e, vagy nem hagyják-e el teljesen?… Vajon nem csepegtetnek-e hallgatóikba semmit sem, amely a keresztény tanitással és az erkölcsi alapokkal ellenkezik?…” (Ratio. 190. §.)
Mindenesetre: az a szerencsés körülmény, hogy ezt a „tudományellenőri” tisztet csaknem két évtizeden át maga Ürményi töltötte be, egyetemi oktatásunk akkori színvonalának sokkalta inkább előnyére vált, mint hátrányára, a tudomány művelőinek inkább védelmére, mint háborítására. Ürményi – még a vele szemben oly kritikus Horvát Istvánnak és Schedius Lajos Oratiójának visszaemlékezései szerint is – valóban „mint valami csillagvizsgáló-toronyból” látta el feladatát: a lehetőségekhez képest nagyvonalúan, a tananyagkereteken belül meglehetős szabadságot engedve, személyi kérdésekben óvatosan és mindig minden érdekeltet meghallgatva, kevéssé a személyes érzékenységet, mint inkább a tudomány javát szem előtt tartva, s mindenekelőtt a rá jellemző közvetlen, kendőzetlen modorban. „A’ kitől valamit megtagada… felejté baját annak érzésében, hogy eggy nagy embert láta és eggy egyenesen szóllót, míg mások a lehetetlent is ígérik, hogy a kérőt… magoktól eltólhassák” – így Kazinczy. Kollegialitására jellemző, hogy a Ratio előírása szerint a professzorokról adandó féléves jelentéseinek tartalmát is gyakorta a csütörtökönként a „rezes házban” adott „tudós ebédeken” beszéli meg az érintettekkel. Ezekre váltakozva hívja meg az egyes karok professzorait és vitatja meg velük a kari tanszéki problémákat, például – különösen az öntudatos Schediusnál és Szűcsnél gyakran visszatérő – panaszt, miszerint „…mi szörnyű hatalommal és mi ellenmondó parancsokkal uralkodjék rajtok a Királyi Helytartó Tanács. Ez a Dicasterium, midőn egyfelűl az Ifjúság kikérdeztetésében igazságot parancsol, más felül minden hozzá folyamodott gyim gyom Ifiúnak újabb ki kérdeztetését rendeli, s néha még nem magával a rendes Tanítóval, hanem mással viteti végre a gőgös rendelést.” (Horvát.) Tudjuk, hogy Ürményi – élve a Ratio által biztosított rendelkezés-visszatartási lehetőségével – nem egyszer valóban sikerrel hárítja el a helytartótanács ilyen jellegű bábáskodásait.
Az irodalomban ismert az a vita, mely Ürményinek a magyar nyelv szerepével kapcsolatos, ekkortájt hangoztatott felfogását illeti: „Az ország bírája Fejér vármegye követét, hogy a magyar nyelv mellett voksolt, megpirongatta” – írja Horvát Ferenczy Jánoshoz 1807. november 6-án. Mások is kifogásolták, nemcsak a már-már romantikusan magyarul érző és gondolkodó Horvát, hogy Ürményi még közvetlen munkatársaival, családjával is csak latinul levelez. Horvát később odáig megy, hogy – mint a Nemzeti Múzeum irattárának vezetője – ezt írja rá az odaküldött Ürményi-levelek csomagjára: „Sok ezer ilyen haszontalan levelet összetéptem.” – (Vass Bertalan közlése.) Ez már egyszersmind az utókor egyoldalú ítélete, szemléleti torzulata, melyet – mint tudjuk – titkárával való személyi ellentétek is színeztek. Ha Széchenyi későbbi lángoló szemrehányásával ítélünk a törvények „abdérita” jellegéről, melyeket a nép „a külföld szánakozására” nem olvashat saját nyelvén (Világ), az elmarasztalás jogosnak tűnhet – de mégsem az, mert egyoldalú. Tények állnak vele szemben: Ürményi – habár a magyar nyelv még csak rendkívüli tárgy az egyetemen, s tanára, ahogy Révai panaszolja, „utolsó professzor” – sokrétűen támogatja az egyetemi magyar tanszéket és Révait is személy szerint, buzdítja elképzeléseit egy magyar nyelvművelő és tudós társaság létrehozására (ahogy már 1783-as javaslataiban is szó esik a hazai tudós társaságról). Révai 1807. március 17-i, Ürményihez intézett levelében bemutatja az ő és tanítványai legújabb nyelvművelő munkáit, azzal a szándékkal, hogy Ürményi foglaljon állást mellette Verseghy ellenében a „Tiszta magyarság” vitájában. E levél adalék a magyar tanszék és Révai érdekében kifejtett előző tevékenységére s arra, mennyire méltányolta Ürményi Révainak „mennyei zengésű nyelvünk” (Horvát) oktatása terén kifejtett áldozatos tevékenységét. Révai helyettesítésére s utódjául viszont – Révai kérésével ellentétben – nem Horvátot, hanem Schediust jelöli a magyar nyelvi tanszék professzorául – innen a személyes ellentét is Horváttal.
1809 elején általános felülvizsgálatot végez: az új oktatási rendszer, a Norma Regia hatékonyságát vizsgálja. Korábban is jól bevált körkérdéses – minden érintett egyetemi szervet és személyt egyben vizsgálttá és vizsgálóvá is tevő – módszerét alkalmazva, mindenekelőtt újból meg kell állapítania a tankönyvek elavultságát: még a vizsgálat idején is: „…midőn a nagy Kant határt vont a tudományokban, Martini silány Positiói tanittatnak azon penészes irásokból, mellyeket harminc év előtt egyik Tanitó a másiktól, mint Tanitvány leirt; most is – midőn Lueder a Statistica tárgyait és formáját a mély eszü Schlőzerrel gondosan meghatározta, egy Statisticához nem értő papnak – Horváth Apátnak – könyve adatik kalaúzúl a mélyebbekre érdemes Magyar Ifjúságnak…. Most is, midőn a Politica ágait Németországban sok nagy elmék ditsőségesen le rajzolták, mi a régi Sonnenfels compendiumánál – vagy leg fölebb fordittatásánál – messzebb vergődni nem tudunk. Igy sinlődik ügyünk majd nem a többi tudományokban is, ha Winterl, Kitaibel, Schuster, Schönbauer, Schwartner, Mitterpacher, Schőnwisner, Rátz, Bene s még néhány szorgalmatosabb Tanitóknak fáradozásaikat kivesszük. Pedig ezek is mi keveset tettek, –… Magyarúl az édes Hazának??” – jegyzi fel Horvát, mint elnöki titkár, az egyetem tanácsának 1809. január 4-i, Ürményi elnökletével tartott üléséről. (Mindennapi.)
Ami a Norma Regia alatt egyetemet végzettek műveltségszínvonalát illeti, Ürményi – Horvát tolmácsolásában – a felmérés tapasztalatai alapján ezt állapítja meg: „Az uj Tudományos Rendszer következtében a Természet Történeteiben [Mitterpachernek] tsak egyetlen egy, a Technológiában pedig csak három hallgatója vagyon. Illyetén hasznos – sőtt szükséges – tudományokat e’nyire el hagyatni nem káros gondatlanság-e? Miért köllött ezeket az ifiuságnak szabad kényére bizni és rendes órákon kívül tanittatni? A Magyar Nevendékségből sok – mivel a Tudományokról Encyclopaediat nem hall – azt sem tudja, minő állat legyen a Technológia, a’nál inkább a’nak hasznait által látni ’s megfogni nem képes. S’ azok is, kik tárgyait esmérik, ha Uraknak gyermekeik, nem tanulják, minthogy… Nemes Urfiaink, ha nem köllene, semmit sem tanulnának, ha szegények, rendkivül eső órákban nem is tanulhatják – bár akarnák is: minthogy nekik másokat tanitásból szükséges élniök. Más képen is többnyire gyermekek meg a mi Philosophusaink, kik a tudomány hasznairól időjökhöz képest keveset itélhetnek.” (Uo.) A természettudományos és orvosi oktatás helyzetének javítása – a tanárképzés megoldatlanságán kívül – Ürményinek egyik legfőbb gondja: teljes erővel támogatja, és végül diadalra viszi – a ferencesek kolostorkertjében ekkorra már hellyel szűkölködő botanikus kert helyébe – a Kitaibel Pál tervein alapuló Füvészkert eszméjét.
A hőskorát élő magyar színjátszásnak őszinte híve és mecénása volt. Több adat utal rá, hogy anyagilag támogatta a Kolozsváry Pál Fejér megyei főszolgabíró által alapított állandó magyar színtársulatot (Kolozsváry 1818. március 13-án Horváthoz fordul közbenjárásért) és később is figyelemmel kísérte a székesfehérváriak előadásait. 1818. október 17-én – igaz, latin nyelven – lelkes, friss hangú levélben számol be Horvátnak egy sikeres fehérvári előadásról, 1819-ben pedig azt tudakolja tőle, milyen tetszést aratott Pesten az itteni első magyar színielőadás.
1812. július 18-án újra terjedelmes munka kerül ki a keze alól: a nádorhoz címezve, a helytartótanács elé terjeszti a második Ratio Educationis tapasztalatai alapján leszűrt kritikai állásfoglalását. Lényege: a közoktatás irányítása és a tanítóképzés terén a Norma Regia az 1777-es Ratióhoz és a Deputatio Litteraria törvényjavaslataihoz képest visszalépést jelent. Mintegy történelmi távlatba helyezve az első Ratiót, összehasonlítja az Université de France és a francia közoktatás 1806-ban létrehozott szervezetével, és megállapítja e kettőnek feltűnő hasonlóságát, különösen az oktatás irányítása terén; az 1777-es Ratio rendszere „egy és oszthatatlan igazgatását” vezette be az egész magyar közoktatásügynek, melynek elnöke az egyetem feje, „egyben Magyarország közoktatásügyének legfőbb vezetője”, az 1806-os napóleoni rendszer „az egész francia birodalomnak császári egyetemét, melynek elnöke a cs. egyetem nagymestere s az egész birodalom iskolaügyének kormányzója”. Igen hasonló a felsőoktatási szervezeteknek az egyetemhez való viszonya is: tankerületi főigazgatók Magyarországon és általános tanulmányi felügyelők a francia tankerületek élén, a Ratio Educationis akadémiái, líceumai és tanárképzői (collegia repetentium) „oly viszonyban vannak az egyetemmel, mint leányok az anyjukkal”, a francia rendszer hasonló intézményei viszont „az egyetem részei”. Az Université de France önálló jogalanyisággal és vagyonkezeléssel bír, idehaza viszont az egyetem „birtokait és alapítványait nem maga igazgatja”.
A Ratio Educationissal létrehozott rendszer tehát kiállta az idők próbáját, és határainkon túl is korszerű modellként szolgál. A megtartva továbbfejlesztés elvét követve, Ürményi ezért most az első Ratio irányítási rendszerét szeretné visszaállítani, úgy, hogy egyben a Norma Regiában bevált elemek is még hatékonyabbá váljanak. Egy operatív, önálló tanulmányi bizottság (commissio studiorum) felállítását javasolja, mely ne legyen a helytartótanácsnak pusztán alárendelt szerve, hanem gyakorlatilag is önállóan, egészen úgy működjék, mint az Université de France Egyetemi Tanácsa (Conseil de l’Université), melynek tanácsosai, lévén egyben a tankerületek tanfelügyelői is, egyszersmind az országos közoktatás testületi irányító szervét, egy „közoktatásügyi minisztériumot” alkotnak. Az új önálló Tanulmányi Bizottság elnöke egyben az egyetem elnöke is lenne, s e bizottság alá tartozna minden iskolaügy. A helytartótanács a bizottságot nem utasíthatná, csupán annak heti ülésjegyzőkönyveit kapná meg. A bizottság tehát – akárcsak Ausztriában, ahol a tanügy már egy ideje nem tartozik dikaszteriális irányítás alá – közvetlenül az uralkodó joghatósága alá kerülne. Az eddiginél szorosabb kapcsolatot kell teremteni az egyetem és a többi oktatási intézmény között, hiszen az egyetem – szemben az első Ratióban lefektetett elvekkel – ilyen általános tudományszervező tevékenységet (akadémiai tanárok jelölése, tananyagok felülbírálása és így tovább) most csak a helytartótanács külön megbízására végezhet. Ezt tehát állandó hatáskörévé kell tenni, ideértve a gimnáziumi és líceumi tanárok képzését is. Egyáltalán: a közoktatásügy komoly reformja jó tanárok kiképzése nélkül megvalósíthatatlan, ezt már az első Ratio legelső tapasztalatai megmutatták. Ennek ellenére a Norma Regia „mit se törődik” a tanárképzéssel. Vissza kell tehát állítani a collegium repetentium intézményét, mégpedig olyan tanulókkal, akik a gimnáziumot s a filozófiai tanfolyamot kitűnő eredménnyel végezték és nyelvekben jártasak, ezeknek ösztöndíjat kell biztosítani. Ürményi az egyetem mellett két ilyen tanárképző felállítását javasolja: az egyikben gimnáziumi, a másikban akadémiai tanárokat képeznének; két-, illetve hároméves oktatási idővel. Mind a világi, mind a szerzetes tanárjelöltek egyformán kötelesek lesznek a tanárképzőt elvégezni és tanári vizsgát tenni, így vége szakad majd az akkori – szakmai követelmények szempontjából nem túl szerencsés – pályázati rendszernek. A tanárképzőket az egyetemi alap jövedelmeiből kellene fenntartani, a tanári munkát anyagilag is jobban kell értékelni, „hacsak nem akarjuk hazánkban az összes tudományokat összeomolva látni”. Ennek fedezetéül szolgálhatna néhány fölösleges gimnázium megszüntetése, másrészt mérsékelt tandíj bevezetése a szegény és tehetséges tanulók tandíjmentessége mellett. A jobb illetmények fejében a tanárok végre hatékonyan el lennének tilthatók a magánoktatástól.
Ezt az általános elvi keretet Ürményi több hozzáfűzött mellékletben konkretizálja. Közülük különösen kettő – a két Ratio egybevetésével és a tanárképzők szervezetével, illetve tanulmányi rendjével foglalkozó részletes tervezet – igen jelentős.
A két Ratio művelődési anyagának összehasonlító értékelése során helyteleníti, hogy az új Ratio a grammatikai osztályokban úgy akarja csökkenteni a tanulók túlterhelését, hogy elhagyja a természetrajzot, holott a grammatikai osztályok számát eggyel növelte. Nagy kár, hogy az új Ratio e fokon nem ismer rendkívüli tárgyakat. Különösen fájlalja a görögnek mint rendkívüli tárgynak mellőzését. Súlyos hibának tartja, hogy az új Ratio a magyartanításra nem ad módszertani utasítást, s hogy a tantervből a magyar irodalom teljességgel hiányzik.
Az akadémiák tantervénél miért hagyták ki a logika gyakorlati tanítására vonatkozó utasításokat? A fizikának, természetrajznak, mezőgazdaságtannak és a matézisnek csak a puszta neve fordul elő, a tantárgyak közelebbi tartalmi megjelölése nélkül, erre pedig az első Ratio – az elérendő műveltségminimum meghatározása érdekében – gondot fordított. A hidrotechnika és az architektúra, melyekre a régi Ratio nagy súlyt helyez, egészen hiányoznak. Ürményi fájlalja a reáliák háttérbe szorítását. Különösen kiemeli annak hátrányát, hogy a Norma Regiában a tiszta matematika túlteng az alkalmazott rovására. Szerinte ez utóbbi körébe kell, hogy tartozzanak: a dynamica fluidorum, a hydrographia mathematica, a pyrometria acustica, az uranographia, a horographia és a theoria mathematica nauticae. Ürményi az akadémiai fokon nincs kibékülve a Norma Regiának a görög műveltségeszménytől való elfordulásával: nem helyesli, hogy a görög az akadémián csak rendkívüli tárgy. Kifogásolja meg, hogy az új Ratio meg sem említi az újságolvasást és a modern nyelvek tanítását, a jogi oktatás tantervét pedig egyenest terméketlennek (sterilis) és zavarosnak (confusus) tartja. A Norma Regia legnagyobb hiányosságát mégis a tanárképzés problémájának mellőzésében látja. A legsürgetőbb feladat tehát a tanárképzők felállítása. A tanárképzőkre vonatkozó tervezet alapgondolata, hogy a tanárképző szorosan kapcsolódjék az egyetemhez, „mert itt minden tanulmány képviselve van”.
A gimnáziumi tanárképző két évfolyamú. Tananyagának bázisa a gimnáziumi tananyag: retorika, poétika, esztetika (theoria artium liberalium), mennyiségtan, természetrajz, mezőgazdaságtan, történelem, görög nyelv és irodalom. A legfontosabb tárgy azonban a pedagógia és a metodológia, a módszertan kell, hogy legyen. Ezt úgy kell kidolgozni, hogy a jövendő tanárok elsajátítsák a tanulók képességeihez és értelmi szintjéhez alkalmazott, helyes, világos és szabatos tudományos előadás képességét. Az oktatási módszertan fontos része a klasszikus „auktorok” értelmezésére és elemzésére (a helyes olvasatra) irányuló képesség, valamint a klasszifikáció (a helyes jutalmazási és büntetési módszertan) elsajátítása. A pedagógiai ismereteket pszichológiai alapvetéssel kell tárgyalni, arra irányultan, hogyan kell a képességeket helyesen fejleszteni. Ürményi a pedagógusképzés vezérfonalául két könyvet ajánl: Milde 1811-es Lehrbuch der allgemeinen Erziehungskundéjét és Niemeyernek, a rendszeres pedagógia egyik megalapítójának Grundsätze der Erziehung und des Unterrichtsjét, 1801-ből.
Fontosnak tartja, hogy a tanárképző tanárai ugyanazok legyenek, akik az egyetemen is tanítják azt a tárgyat. Mivel a retorikának, a poétikának és a pedagógiának nincs egyetemi tanára, e tárgyak tanítására egy egyetemi rangú extraordinariust kellene kinevezni, évi 1200 forint fizetéssel – javasolja. A tanárképző az egyetem kiegészítő része, igazgatója a bölcsészeti kar dékánja kell, hogy legyen. A világi tanárjelölteket az igazgató és az egyetemi tanács előterjesztésére az egyetem elnöke nevezi ki állásukba, „a politikai kormányszék minden előző befolyása nélkül”. A megüresedett katedrákat csak végzett repetensekkel szabad betölteni, ha ilyen nincs, ideiglenesen konviktusi felügyelőknek kell alkalmazni őket. A végzett tanárokat – szervezett elhelyezkedésük érdekében – központilag kell nyilvántartani. A három évfolyamú akadémiai tanárképző az akadémiák filozófiai tanfolyama számára képez tanárokat. Tanterve a filozófiai tanfolyam tananyagához kapcsolódik: a filozófia enciklopédiája, elméleti és gyakorlati filozófia, metodológia és pedagógia, felsőbb mennyiségtan, alkalmazott mennyiségtan (részei: geometria sublimior, architectura civilis, hydrotechnica, mechanica), természetrajz, elméleti és kísérleti fizika, kémia, mezőgazdaságtan, technológia, egyetemes történelem, „Magyarország pragmatikus kritikai történelme” és a modern nyelvek (francia és olasz). Ezt a tanárképzőt is az egyetem szervezetéhez kell kapcsolni.
A helytartótanács 1813-ban visszaküldi Ürményinek a tervezeteket, „bővebb indokolás” céljából. S ez már elég Ürményinek arra, hogy alkotó igénnyel többé ne fogjon jelentős munkába. Tanulságos a tervezetek utóélete is. Nem tudni, mi módon, eljutnak az első reformkori országgyűlés közoktatási bizottsága elé, és itt hatásuk nem marad nyomtalan: az országgyűlési bizottság 1830-as tervezetében nagy nyomatékot kap a tanárképzés fontossága és a collegium repetentium felállítása. Ürményi hivatali utódja, gróf Cziráky Antal egyenesen azt javasolja az uralkodónak, hogy a tanárképzők felállítása mindenben Ürményi elképzelései szerint történjék meg, azzal a kiegészítéssel, hogy tananyagukba immár a magyar irodalmat is felvegyék. Mégis 1870-ig kellett várni az első magyar középiskolai tanárképző felállításáig. Ez, híven Ürményi elképzeléseihez, a budapesti egyetem bölcsészeti kara mellett kezdte meg működését.
Ürményi szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott. Csak 1825 januárjában, 59 évi szolgálat után kérte nyugdíjazását, miután szembaja ismét rosszabbodott, és látását újra elvesztette. Államminiszteri címmel vonult nyugalomba, de már közel volt a vég: 1825. június 8-án halt meg, 84. éves korában. „Ürményinek a’ munkás élet vala nyugalma, s’ az az üresség, melly másoknak még ép napjaikban is óhajtások, neki halála lett” – írja Kazinczy. Június 13-án temették, az általa épített váli templomban. Az 1819-ben felavatott épület nemes arányaival, meglepő méreteivel – az ország hatodik legnagyobb klasszicista stílusú templomaként – ma is uralja „a kies váli völgyet”. Hamvait később a templom feletti kis temetőben emelt családi kriptában helyezték nyugalomra. A halotti búcsúztatón Domby Márton ügyvéd fogalmazta meg a kortársakban róla kialakult képet: „Egy jó Törvénytudó ritka tünemény… A Nagy Törvényhozók és Törvénytudók az Emberi Nemzet legnagyobb Jótévőinek tartattak…” Ma is magunkénak érezhetjük a gyászbeszédet tartó Mészáros József szavait: „…első rangú Világító volt.”
