A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS TÁRSADALMI CÉLKITŰZÉSEI ÉS A RATIO EDUCATIONIS
A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS TÁRSADALMI CÉLKITŰZÉSEI ÉS A RATIO EDUCATIONIS
Az 1981-es szövegkiadás „részletes terv”-nek nevezi, és Mészáros István, a szöveggondozó is „hivatalos ügyirat”-ként jellemzi. Holott a Ratio, közvetlen funkcióját tekintve, több ennél: szabálykönyv, vagyis jogszabály, mely részben általános elveket rögzít, részben normatív előírásokat. Ez utóbbiak, jellegüket tekintve, szinte kivétel nélkül lex imperfecták, hiszen az oktatásügy felségjogi természetéből következően a benne foglalt rendelkezések szankcionálását a főhatóság mérlegelési jogkörben végezhette. (De kétségtelenül számos rendelkezése van, melyet megalkotója inkább szánt posztulátumnak, mint ab ovo végrehajtható jogi normának. Ilyen például a 73. §: „a lakosság feladata, hogy az anyanyelvi iskola számára épületet adjon”.)
Mai terminológiával a Ratio az egyes oktatási fórumok és kapcsolódó intézményeik feladatainak és működési elvének, szakmai-minősítési kellékeinek, szervezetének, munka- és tanrendjének, az oktatók és tanulók kötelezettségeinek, valamint az egész oktatási rendszer irányítási elveinek normatív megfogalmazása, röviden: tanügyi kódex. Az első igazán etatista törvénymű, a jozefinista társadalmi dokumentumok előfutára. Sok szempontból meghaladja a teréziánus jogalkotások célkitűzéseit, de mentes a későbbi józsefi reformok voluntarizmusától. Ezért is válhatott – az 1806-os második Ratio rendelkezéseiben továbbélve – maradandóvá.
„A közjólét – írja Ürményi a Ratio nem katolikus iskolákra vonatkozó szakaszában – jelentős mértékben függ az oktatás egységes megszervezésétől… megköveteli, hogy a különféle iskolákban ugyanazokat a tudományrészeket oktassák, ugyanazokat a szabályokat kövessék, ezekben is az irányításnak ugyanaz a módja, ugyanaz az erkölcsi fegyelem érvényesüljön, mint amelyet az egész ország… számára előírtak.” Az oktatás tehát: politikai feladat, következésképp az erkölcs is az. Mintegy előrevetítődnék itt a „kalapos király” 1783-as körlevelének bevezető szavai: „Senkinek sem lehet más célja, mint a legnagyobb számnak haszna és jóléte…” (Idézi Marczali: Magyarország II. József korában. II. 343.)
Elveknek és módszereknek ez a következetes egyöntetűsége egyszersmind a tisztségek és feladatok újszerű kapcsolatát is felveti: a Ratio rendszerében az oktatásügy irányítása már nem csupán felségjogi kérdés. A tanügyi szervezet irányításáról szóló 10. § („A királyi egyetem főigazgatója, aki egy személyben a magyarországi tanügy főigazgatója”) olyan komplex hatáskört fogalmaz meg, mely már nem a Corpus Jurisban is rögzített legfőbb felügyeleti jog egyszerű delegálása, hanem alakító jogokkal megfogalmazott kompetencia, ez az országos irányítást már a modern értelemben vett „felelős kormányzat”-fogalomhoz rokonítja. Világosan megfogalmazott az iskolaigazgatók, a tankerületi főigazgatók, az egyetemi igazgatótanács, valamint a helytartótanács Tanügyi Bizottságának hatásköre is – valószínű, hogy a Ratio az első jogi dokumentumunk, mely a vezetői szintek egymásra épülő felelősségét – a „piramis-elvet” – vázolja fel.
A Ratio nagy vívmánya a vallási türelem, sőt a felekezeten kívül állás (még a türelmi rendelet előtt vagyunk). „Senkit se szabad más vallásnak ténykedéseire késztetni… semmiféle nemzetiségi vagy felekezeti okból eredő becsmérlést nem szabad türni, s ahol jelentkezik, nyomban meg kell büntetni…” És: „Éppoly kevéssé türhetők meg a tanulóknak hitelvi dolgokról (de Religionum dogmatibus) való vitatkozásai, mert nemcsak semmi hasznot nem hajtanak, hanem a tapasztalás tanúsága szerint legtöbbször gyülölséget, ellenségeskedést és hasonló szörnyüségeket keltenek…” Már Fináczy rámutatott e szavak korszakos jelentőségére, arra a fordulatra, amit – még az „egyedül üdvözítő” katolikus vallás primátusa idején – a közgondolkozásban előkészítettek. (Valóban: ez az alapelvi norma alig öt esztendővel azután születik, hogy a püspöki kar állami segédlettel még protestáns iskolákat zárathatott be.) Ehhez kapcsolódik oktatói oldalról is a következetes szekularizáció: a Ratio az egyetem, az öt akadémia és a tíz mintagimnázium (főgimnázium) tanári karára szabad pályázati rendszert ír elő, „melyben sem állapotbeli, sem társadalmi helyzetbeli megkülönböztetés nem érvényesülhet”.
Bevezeti a Ratio a képesítési rendszert is: nemcsak az egyetemi, de az akadémiai rendes tanári állásra pályázóknak is „az egyetemen szerzett doktori fokozattal kell rendelkezniük”.
„Mindenkor ügyelni kell a nemzet sajátságaira, az ismeretekhez füzödő szükségleteire, a magyar örökös tartományok sajátos alkotmányára és mindent ennek megfelelő elvek szerint kell berendezni” – írja Ürményi a második rész fölterjesztésében. A Ratio tantervi része egészében tükrözi, mekkora jelentőséget tulajdonít Ürményi ezen elv érvényesülésének. „Idegen dolgokkal foglalkozni és a magunkét elhanyagolni… megbocsáthatatlan hiba… Mi tehát az oka annak, hogy a magyar ifjuságot ebbe a hibába sodorjuk? Miért nem tanítjuk inkább úgy, hogy megismerje a hazai dolgokat? Azoknak a királyoknak viselt dolgait, akiknek engedelmeskedik? Annak a népnek évkönyveit, melytől eredetét veszi? Annak az országnak viszontagságait, melynek valamikor polgára lesz? Vajjon a haza története annyira szegény, hogy oly példák nélkül szűkölködik, melyek az ifjút… a haza szeretetére lelkesítik?” Patetikus hangvételű jogi norma ez: talán első jogpolitikai megfogalmazása annak a nemzetféltésnek, mely az első reformnemzedék legkiválóbbjait sarkallta. Ürményinél ez egyben célja és módszere is az oktatásnak: az egész akadémiai és középszintű oktatás fő célja most – ellentétben a régi rendszer eklektikus elvontságával – „az ország ismerete”. Induktív módszert kell alkalmazni, meg kell fordítani az ismeretközlés addigi sorrendjét: a földrajzban például, ha egyáltalán tanították, a világrészeken kezdték s a haza földjének ismerete utolsó helyre került, mostantól „elsősorban hazájukkal kell az ifjakat megismertetni, azután a határos vidékekkel, s végül az ausztriai uralomnak alávetett országokkal”.
Az alapműveltségi oktatás tananyagának és tantervének összeállításánál, valamint az ehhez kapcsolódó módszertani utasítások megfogalmazása során a Ratio azokra az ismeretekre kíván súlypontot helyezni, „melyek az egész ország alkotmányának, a benne lakó nemzetek és rendek szokásainak, a különböző helyi vonatkozásoknak és az egymás közt való érintkezésnek leginkább megfelelnek”. Így például a természetrajzi oktatásnak a hazai földrajzi és geológiai adottságokra és a honi fauna gyakorlati példáira kell épülnie, Magyarország földrajza és a magyar történelem középiskolai tárggyá válik.
Mindebből szorosan következik a Ratio másik fontos – későbbi irredenta időkben nem kevéssé elmarasztalt – alapelve: az országban lakó nemzetiségek művelődésbeli egyenrangúsága. „Nyilvánvaló, hogy a nevelésügy az állampolgárok, illetőleg a lakosok mindegyik rétegét érinti” – szögezi le Ürményi mindjárt a mű 3. §-ában. „Ezek három felől, mégpedig a sokféle 1. nemzetiség, 2. hitfelekezet, valamint 3. társadalmi helyzet szempontjából tekinthetők. S, hogy az emberek egyetlen csoportja se nélkülözze e szabályzat szerfölött jótékony hatását; egyenként meg kell vizsgálni a hármat.” E megosztottság vizsgálatából és „az állam boldogságának” maximájából Ürményi ezt a követelményrendszert eredezteti: „…arra kell törekedni, 1. hogy mindegyik nemzetiség – amennyire ez kivihető – saját anyanyelvi iskolákkal rendelkezzék, 2. hogy ezt az iskolarendszert az összes állampolgárt egyenlőképpen figyelembe véve kell kialakítani… hogy vallási megkülönböztetés nélkül, egyformán szolgálja mindenkinek közös művelődését és a társadalom hasznát; 3. hogy ennek a király által elrendelt oktatásnak a jótékony hatása egyenlőképpen kiterjedjen az állampolgároknak minden egyes rétegére, a falusiakra, a mezővárosiakra, a szabad királyi városiakra, a megyék és a hadsereg tisztségviselőire stb. egyaránt.”
A Ratio felvilágosult etatizmusa nem ismer műveltségi monopóliumot: „az államfenntartó nemesség és nemzetiség” reformkori, annyi tragédiát szülő fogalma helyett itt a kulcsszó az állampolgár. (Tegyük hozzá: nem a társadalmi lehetőségeitől elvonatkoztatott, diderot-i „absztrakt polgár”, hanem a kor társadalmi feltételei által meghatározott ember.)
Az ifjak „azokban a tudományokban nyerjenek oktatást, amelyek később mindegyiküknek javára és hasznára lesznek”. Más szóval: „…gondosan meg kell vizsgálni, mely tanulmányok felelnek meg kinek-kinek jövendő társadalmi helyzetében és micsoda hasznot fognak hajtani a mindennapi gyakorlati életben…” Ürményi Ratiója ezen a ponton vállalkozik igazán úttörő – a hazai lehetőségek szintjén már-már irreális – feladatra: megkísérli egy, a „jövendő társadalmi helyzet” által megkívánt műveltségi minimum meghatározását, jobbára magával az egyes iskolatípusok részére előírt tantárgyi anyaggal, illetve az iskolatípusonként és tantárgyanként bőségesen adott instrukciókkal, úgy, hogy közben a tanulók egyéni képességei és hajlamai se maradjanak lehetőleg kihasználatlanul. (Ezt főleg az ún. másodrendű tananyag bevezetésével éri el). „A földművelés, a mesterségek végzése s a falusi élet más tevékenységei szempontjából szükséges” anyanyelvi iskolákkal „főként amiatt kell a legnagyobb lelkiismeretességgel törődni, mert a bennük elkövetett legkisebb hanyagság is megingatja az oktatás és nevelés egész épületének alapját, megakasztja, sőt egészen megakadályozza, hogy később a közre áradjon a magasabb tudományok sok-sok haszna”. Mindegyik anyanyelvi iskola egyformán „nemzeti iskola”. Ez a Ratio rendszerében „népnyelvű” iskolát jelent, melyben a tanítás a latin és német mellett az ország adott vidékén beszélt nyelven történik. Persze, sok helyütt vegyes ajkú a lakosság, ezért Ürményi a tanügy újjászervezésének két további alapelvét fogalmazza meg: „1. Amennyire ez lehetséges, mindegyik nemzetiség rendelkezzék – a latin iskolák mellett – saját népnyelvű iskolákkal is, ahol a megszabott tananyagot saját anyanyelvükön magyarázzák meg a gyermekeknek. 2. A kisgimnáziumokba pedig olyan tanárokat kell rendelni, akik közül az egyik tanítani tudja az országban elterjedt egyik nyelvet, a másik tanár pedig a másikat; például a németet és a szlovákot a magyar lakta területeken, német nyelvű helyeken a magyart és a szlovákot, a szlovák helyeken a magyart és a németet és igy tovább.” (Ratio. 103. §.) Az első elvből az is következik, hogy azokban a városokban, ahol kisgimnázium vagy gimnázium van, minden – abban a városban élő – nemzetiség számára külön anyanyelvi iskolát kell létesíteni. Az anyanyelvi iskolák tipizálása „a jövendő társadalmi helyzetet” (vagyis a lakosság foglalkozási ágát) feltételezően, településtípusonként történik. Háromtanítós városi iskolák az iparos és kereskedő lakosság számára, némi latin alapvetéssel; és egy- vagy kéttanítós falusi és mezővárosi népiskolák a falusi nép művelődési szükségleteire; a kilenc tankerület székhelyein kiemelt anyanyelvi iskolák vagy nemzeti mintaiskolák – „normáliskolák” –, négy osztállyal: feladatuk egyrészt a gimnáziumi tanulmányokra előkészítés, másrészt „itt kell képezni az ország különböző részein levő anyanyelvi iskolák élére állítandó tanítókat, hogy azután ezek mindenütt meghonosítsák és folyamatosan fenntartsák a tanítás azonos módszerét”. Ürményi felfogása tehát mentes minden nacionalizmustól, a Ratióban a magyar mint nemzet, semmiben sem különbözik a történelmi Magyarország többi hat nemzetétől.
A „népnyelvű” iskolákkal létrehozott népoktatás legfőbb vívmánya még nem az általános tankötelezettség kimondása (erre majd száz év múlva kerül csak sor), hanem az anyagi alapok megteremtése: a Ratio elrendeli, hogy legalább a tankerületek székhelyein működő mintaiskoláknak fenntartási költségeit teljes egészében a szekularizált jezsuita-vagyonból létrehozott tanulmányi alapból kell fedezni. Legalább ezek az iskolák ne legyenek kitéve tehát az egyébként fenntartásra kötelezett vármegyei szervek, városok és felekezetek ingadozó készségének.
A Ratio megalkotta új szervezet az elemi, a közép- és főiskolai oktatást – híven az általa megfogalmazott funkcionális műveltségfogalomhoz – már egységes, egymásra épülő és egymást kiegészítő rendszernek tekinti, ahol minden magasabb szintű tantárgy szervesen épül az alsóbb szintű oktatás tanrendje által közvetített ismeretanyagra. Ezt a közép- és felsőoktatás fórumrendszere is tükrözi. A középiskolák két tagozatra oszlanak: az első a háromosztályos grammatikai iskola vagy kisgimnázium, a második az ötosztályos nagygimnázium. A Ratio előírja: ezentúl mindegyik gimnáziumi osztálynak külön tanára legyen, külön tanteremmel.
A grammatikai iskola – miután a városokban működik – Ürményi elképzelése szerint a városi, mezővárosi és kiemelt anyanyelvi iskolákból nyeri növendékeit, „leendő kézmüveseket, gazdákat, kisebb városi alkalmazottakat, bányászokat és néptanitókat” képez. A nagygimnázium viszont – két évfolyamnyi latin stílus és ékesszólás ismerettöbbletével – már „tudományos életpályára” készít elő, de a tanulmányok abbahagyása esetén is kellő életjártasságot nyújt ahhoz, hogy „a növendékek az apai házba térjenek vissza, hogy átvegyék örökségüket, családjukról gondoskodjanak, gazdaságukat vezessék, titkári teendőket végezzenek”. A középiskolát elvégzettek vagy az akadémiákon („filozófiai tanfolyamok”), vagy az egyetemen tanulhattak tovább.
Az öt akadémiának (Nagyszombat, Győr, Nagyvárad, Kassa, Zágráb) ezentúl két tanfolyama lesz: bölcsészeti és jogi, elvégzésük két-két évet vesz igénybe. A jogakadémia teljesen új intézmény, jogot addig az országban a még Nagyszombatban székelő egyetemen kívül csak a pesti egyházjogi iskolán és az egri, Ürményi által is látogatott „Foglarianum”-ban lehetett tanulni. A filozófiai tanfolyamok gyakorlati feladata a teológusok, jogászok és orvosok későbbi tanulmányaira való előkészítés. Az egyetem hierarchikusan is az iskolaszervezet élére kerül, mivel nem tartozik az összes iskolatípust ellenőrző tankerületi főigazgatók, hanem közvetlenül a helytartótanács Tanulmányi Bizottságának joghatósága alá. Egyszersmind, mint az ország oktatásügyének legmagasabb rendű – ekkor még egyetlen – intézménye, nemcsak tudományközvetítő, de egyben tudományművelő és tudományszervező is. Ez utóbbi funkcióját az egyetemi tanácson keresztül gyakorolja, melynek feladata többek között, hogy „a tanulmányok egységes módjáról és a tudományok országos előrehaladásáról elmélkedjék”. Fontos feladata még az ország összes iskoláiban használatos nyomdai termékek, különösen a tankönyvek és tételgyűjtemények, tudományos értekezések „felülbírálása”.
A Ratio által közvetített műveltség – ellentétben a korábbi oktatás elvont „örök humánum” eszményével – tehát hangsúlyozottan gyakorlatias jellegű, mondhatni, az első oktatási rendszerünk, mely nemcsak hogy a rendi társadalom minden rétegéről gondoskodni kíván, de egyben „korszerű” műveltséget is akar nyújtani. Hogyan éri ezt el? Mindenekelőtt a közvetíteni kívánt ismeretanyag jelentős bővítésével. Ennek pedagógiai nehézségei nyilvánvalóak. A Ratio szerzője „szinte küzdött magával, mikor egyrészt az iskola korlátolt teljesítőképességére gondolt, másrészt pedig az élet követelményeit szemlélte” – írja Csóka Lajos. A régi és új iskola közti különbség leginkább a grammatikai iskola tananyagában mutatkozik meg. Ürményi, tudva, hogy a gimnázium tanulóinak zöme csak a grammatikai osztályokat fogja elvégezni, az oktatás – tehát az általános műveltséget jelentő ismeretanyag – bázisául a grammatikai osztályokat jelöli ki, elve tehát az, hogy már a középiskola alsó tagozatában közvetíteni kell „az élet szempontjából” szükséges ismereteket. A tanterv gerincét ugyan továbbra is a latintanítás alkotja („a latin nyelv ismeretének hiánya az elhanyagolt nevelésnek leghatározottabb bizonyítéka”), de a tanítás módszere gyakorlatiasabbá válik: az olvasmányok anyagát úgy kell megválogatni, hogy a klasszikus latinság mellett azt a szókincset sajátíthassák el a növendékek, melyre a jövendő hivatali vagy gazdasági tevékenységük során szükségük lesz.
A grammatikai tanterv heti 25 órájából a három év alatt heti 15 órában kell elsajátítani a latinban a közéleti pályákhoz szükséges alapjártasságot, a fennmaradó 10 órában viszont a reáliák osztoznak heti 2–2 órában. Általános módszertani alapelv: a tanulóknak a megszerzett ismereteket mindig a napi életben előforduló esetekre kell vonatkoztatniuk és a különböző műveleteket azokon gyakorolniuk. Ehhez járul a honismertetés előtérbe helyezése. („A magyar királyság területén bőségesen szétszórt természeti kincsek többnyire csak azért maradnak eltemetve, mert nem ismerik őket.”) Természetrajzból először állattant, majd növénytant, végül ásványtant (mindezt lehetőleg hazai példákon), történelemből először a Bibliát, utána két éven át a magyar történelmet, földrajzból is előbb Magyarországot – az osztrák örökös tartományokat csak a harmadik osztályban – kell tanítani. (Mottó „…mi hasznát veszi annak az ifjú, akiből az iskolából való kilépés után állami pénztárnok vagy egy magánvagyon gondnoka, tanácsnok, gazda, iparos, mesterember lesz…, ha a kínaiak és egyiptomiak, Nagy Sándor vagy bármely más európai nép történetében kiváló jártasságot szerez, és mi kárát fogja vallani, ha nem ismeri őket? Ellenben a hazai történelem ismerete sokszor nagy hasznára, ennek hiánya pedig ártalmára lehet.”)
A grammatikai osztályú ismeretanyag növelését Ürményi – Diderot híres tervezetéhez hasonlóan – „a minden tekintetben nélkülözhetetlen”, illetve „hasznos” ismeretkör-fogalom kialakításával és szembeállításával kísérli meg ellensúlyozni. Nélkülözhetetlen ismeretet nyújt (vagyis minden iskolában és minden tanulóra nézve kötelező) a hittan, a „tetszetős és szabatos íráskészség”, a számtan, a latin nyelv (melyhez az utolsó tanévben csatlakozik „a helyes és következetes gondolkodás tudománya”) és a természetrajz. Minden tanuló számára egyformán hasznos „az Ó- és Újszövetség története, a magyar történelem, a hazai földrajz”. További differenciálás: „Nagyon előnyös lesz, de csupán bizonyos tanulóknak, ha valamelyes kiképzést kapnak részint a görög nyelvből és a geometriából, másrészt azoknak, akik úgy határoztak, hogy a kisgimnáziumi tanulmányok után búcsút mondanak az iskolának, igen hasznos lesz, ha a természetjog és a hazai jog néhány alapvető elvét legalább azon a szinten elsajátítják, hogy a mindennapi élet gyakoribb eseteiben ne legyenek tanácstalanok, s az ügyes-bajos dolgaikkal kapcsolatos iratokat a magyar jogi előírások alapján el tudják készíteni.” (106. §)
Az állampolgári jogtudat jelentőségének ez a felismerése rendkívül figyelemreméltó. Az alsóbb szintű oktatásba való beépítésének lehetősége valószínűleg gróf Niczky Kristóf 1769-es emlékiratának kapcsán vált tudatossá Ürményiben. Tudjuk, hogy ez a reform tervezet „az állampolgári és emberi kötelességek tanát” (de officiis hominis et civis), meglehetős természetjogi alapozással, a középiskolákban rendes tantárggyá kívánta tenni.
A korábban oly fontosnak tartott görög nyelvnek a rendkívüli tárgyak közé sorolása önmagában is nagy fordulatot jelez. A Ratio ezt – igen jellemzően – ezzel indokolja: „A drága időt még egészen apró munkával se fecséreljék, ha annak haszna magától értetődően nem nyilvánvaló…” Ez csupán azoknak való, „akik egyéni szorgalmukkal kitűnnek azok közül, akik tanulmányaikat tovább akarják folytatni és mint egy kitüntetésképpen kapják ezt a tárgyat” – 127. §.
Itt tűnik fel, hogy a magyar nyelv és irodalom nem szerepel se a „nélkülözhetetlen”, se a „hasznos” tárgyak között. Logikusan következik ez a Ratio nemzetiségi elvre épített koncepciójából: a magyar mint népnyelv, még nem tantárgy, csupán az anyanyelvi oktatás eszköze. De az ellentmondás a honismertetés hangsúlyozott értékelése és a nemzeti vonatkozások mellőzése között, mely régebbi szerzőink szemében gyakorta szálka volt, látszólagossá válik, ha arra gondolunk: magyar irodalom még alig létezik, Bessenyei szelleme nem sugárzott még szét.
