UTÓSZÓ
UTÓSZÓ
Simonyi Zsigmond tudományos kutatásai, szervező-irányító és nevelő tevékenysége, továbbá népszerűbb, illetőleg – mai szóval – alkalmazott nyelvtudományi munkái főleg úgy 1905 tájáig valóban korszakos jelentőségűek voltak, de bizonyos fokig egész halála percéig fontosak maradtak.
Általános elveivel és módszerével leginkább a Németországban fiatalon megismert újgrammatikus irányt képviselte hazánkban, bár egyéni jellegzetességei, mint a mondattan iránti fokozott érdeklődése, ezen belül is jól fölismerhetők.
A nyelv életét így ő is csak történeti aspektusból nézte; de e folyamatnak nem a legősibb, pusztán következtetések, föltevések útján megismerhető szakaszait figyelte legszívesebben, hanem az adatokból föltárható, újabb korokat, amelyekből a mai nyelvhasználat jobb megértéséhez is számtalan indítékot találhatott.
A nyelvi jelenségek mögött elsősorban a lélektani hátteret vizsgálta: az analógia legkülönfélébb hatásaira volt kíváncsi. Az ebben működő objektív törvényszerűségek, a beszéd automatizmusában öntudatlanul jelentkező átváltások föltárásában rendkívül tanulságos munkákat végzett. Nézetünk szerint e téren, bár más alapszemlélettel és műszóhasználattal, a mai materialista pszicholingvisztika is sok eredményét átveheti.
Tudományában a pozitivizmust képviselte ő is, de egészében korszerűen, jó értelemben volt pozitivista: küzdött a megalapozatlan öröklött elméletek, a féltudományos vagy merőben metafizikus nyelvszemlélet, az öntelt nacionalizmus, az oktalan maradiság ellen.
Igyekezett elvi alapon állva, kora legjobbnak ismert módszereivel dolgozni; s a tervszerűséget, céltudatosan megszervezett sok oldalú munkát nemcsak saját tevékenységében, hanem a magyar nyelvtudomány egészének az irányításában is meg akarta valósítani.
A társadalmi fejlődést szolgálta egész életén át, mégpedig nem csupán elméleti munkáival és tudományszervezésével. Kezdettől fogva együttműködött a haladó nevelői csoportokkal: egyrészt irányította és tudásával segítette munkájuk korszerűbbé tételét, másrészt felhasználta az ő segítségüket is a saját fáradozásait gátló konzervatív csoportok elleni harcában. Barátai is a haladó liberális, majd radikális polgárság köréből valók voltak, s az 1900-as években ő is nyíltan csatlakozott az általános titkos szavazati jogot követelők táborához. Végül pedig a Tanácsköztársaság alatt határozott állásfoglalásával a haladást szolgálta, s elveiből a meghurcolás idején sem vont vissza semmit.
Legkorszakosabb alkotásai rendszerező, összefoglaló jellegűek; de ezekben is feltűnő a gondos részletmunka, sőt a páratlanul gazdag bizonyító példatár is. Különösen értékes ebből a szempontból a Tüzetes magyar nyelvtan I. című munkában levő alaktani feldolgozás, továbbá A magyar határozók, A magyar kötőszók és A jelzők mondattana. Mint az utóbbi címek is jelzik, legkedveltebb szakterülete a mondattan volt, s ellenfeleinek legfőbb, nem kisrészt alighanem szándékos mulasztása az, hogy nagy és végső mondattani szintézisét nem jelentették meg, sőt kéziratát sem óvták-mentették meg a tudománynak. Nem kevésbé maradandó alkotása az egyik mesterével, Szarvas Gáborral szerkesztett nyelvtörténeti szótár.
Páratlan termékenységének, sokoldalú és kitartó fáradozásának emléke amellett számtalan kisebb tudományos értekezése, adatközlése, vitaírása, hozzászólása, ismertetése. Ilyen munkáit sokszor álnév alatt tette közzé; ezekből egész sort említhetünk: Antibarbarus, Filológus, Germanista, Kovács Asztrik, Kovács Márton, Lakatos Jusztin, Mariánovics Milán, Öreg Tanító, Philofennus, Romanista, Szilágyi Ádám, Váró Gedeon.
Újra kiadta 1905-ben Geleji Katona István tanulságos Magyar gramatikatska című, XVII. századi művét, és sajtó alá rendezte Révai Miklós latin nyelvű magyar nyelvtanának addig kiadatlan, végső részét. Tudománytörténeti tanulmányaiban leginkább a nyelvújítás korával és saját közvetlen elődeivel foglalkozott. Szarvas Gábor és olykor a saját fontosabb cikkeiből azokat, amelyek nehezen hozzáférhető helyen jelentek meg, újranyomatta a Nyelvőrben.
Utódnevelő, tudományszervező és szerkesztő munkássága nem csak elődeihez, de még utódaihoz képest is rendkívül eredményes volt. Ebben azonban már föntebb említett szilárd általános nyelvészeti alapműveltsége és nagy tervezőképessége mellett személyes vonásai is szerepet kaptak: a tudomány szabadságába vetett hite, áldozatos igazságszeretete, csöndes, szívélyes hangja, emberséges segítőkészsége, mások hatékony támogatása, szerénysége mellett is öntudatos és tárgyszerű vitatkozó fogalmazása, mesterei iránti hálás elismerése stb. Nem véletlen, hogy jelentékeny nyelvészellenfelei között igazán alig akadt valaki, aki durva, goromba lett volna iránta; s végül is mindig csak a szakmán kívül állók, tőle személy szerint idegenek szavazatai miatt érték az Akadémián nagyobb sérelmek.
A tudományt mindig kora társadalmának javára, a mindennapi élet megkönnyítésére akarta fölhasználni. Ezért fáradozott kora ifjúságától kezdve jobb, korszerűbb iskolai tan- és segédkönyvek készítésén. Ugyancsak ifjúkorában kapcsolódott bele a nyelvművelésbe is. Ez a két érdeklődése pedig arra sarkallta, hogy megvalósítsa a legégetőbb helyesírási reformokat. De erre késztette őt többé-kevésbé elért irányító szerepe és tudományos felelősségtudata is. Ugyancsak legföljebb a felszabadulás óta eltelt évtizedekben láttunk példát arra, hogy nyelvtudományunk vezetői olyan sokat gondoljanak a társadalom tudományos ismereteinek terjesztésére és elmélyítésére, mint ő tette.
Érthető, hogy éppen a mi korunk igyekezett legalább utólag elégtételt szolgáltatni Simonyi emlékének azért a méltatlan bánásmódért, mellyel a maga korának tudományos vezetői több esetben illették, s amely 1919-ben halálát is siettette. De büszkék is vagyunk rá, s erőt merítünk életének tanításaiból. Jól tudjuk ugyan, hogy az ő elérte fokon a diszciplína fejlődése előbb egyik, majd a másik vagy a harmadik ponton is túljutott, ám Bárczi Géza szavaival „meggyőződésünk, hogy tudományunknak van jövője, ha méltó igyekszik lenni olyan világító példához, amilyent Simonyi mutatott”.
