PÉCS: KITELJESEDÉS
PÉCS: KITELJESEDÉS
Ismételten láttuk, hogy Romhányi szívesen nyilatkozott pályája alakulásáról, benne a szombathelyi és pécsi évekről és eseményekről, soha nem szólt azonban arról, hogy milyen érzésekkel érkezett meg az egyik és másik városba. Szombathely esetében ez még érthető, annál kevésbé érthető Péccsel kapcsolatban, hiszen Pécs mindannak a várakozásnak megvalósulását ígérte, amit pályafutása már nagyon korán előrevetített. Romhányi mégis kedvetlenül érkezett Pécsre 1951. október 16-án – az előzmények ezt némileg magyarázzák – és ez a kedvetlenség maradéktalanul csak évek múlva oldódott, olyannyira, hogy 1955-ben még a távozás gondolata is komolyan felmerült.
Nem derítették jobb kedvre az átvett intézet viszonyai sem, amelyek személyzeti és anyagi vonatkozásban egyaránt szerények voltak. A személyzet 1951 őszén mindössze 3 orvosból (közülük csak egy volt szakorvos), egy szigorló orvos gyakornokból, 1–1 asszisztensnőből, illetve gépírónőből és két boncmesterből állt. A helyiségek kis számúak, szűkösek, a műszerpark éppen az átlagnak megfelelő. Az igaz, hogy ennél rosszabb körülmények várták Szombathelyen, de ezeken jókedvűen úrrá lett akkor, amiben felbecsülhetetlen segítséget nyújtott számára az a páratlan miliő, amely ott körülvette. A rövid időn belüli másodszori újrakezdés némileg mindig lehangoló, sokkal lényegesebb azonban, hogy míg Szombathelyen csak egy viszonylag szerény kórházi osztály irányítása volt a feladata, és gyakorlatilag öntörvényűen cselekedhetett, most teljesen új kihívással kellett szembenéznie.
Pécsre kiforrott egyéniség jegyeit hordozó pathologusként érkezett, óriási oktatási tapasztalattal, merőben új tudományos irányokba mutató eredményekkel és tervekkel: e téren tehát meglepetés nem érhette, biztos alapokon állt. Egészen új feladatot jelentett azonban, hogy először lett egy egyetemi intézet egyszemélyi felelős vezetője, ami már nem csak szakmai erényeket igényelt. Ez volt személyiségének és működésének az az oldala, ahol talán egyetlen igazi gyengéje mutatkozott. Hallgatói, tanártársai és minden külső szemlélő számára ez lényegében rejtve maradt. Az intézet működésében és eredményeiben kifelé egyáltalán nem tükröződött, és csak azok előtt tárult fel, akik – hivatkoztunk már erre a bevezetőben – Romhányi közvetlen munkatársai lehettek a pécsi intézetben. Később visszatérek erre, most csak két véleményt idézek. Romhányi arról, hogy tanszékvezetőként milyennek látta magát, így vallott később: „Hát szervezni azt tényleg nem tudok. De levették a vállamról, elhiszi? Már gondolkodtam rajta, és úgy látom, a tanszéken olyan nyolcvan százalékos sikerrel ment a munka. Sokszor tévedtem az emberek megítélésében. Egyben nem tévedtem soha. A tehetség megítélésében.” (Hallama E.: Tudósportrék.) Az egyetemi Személyzeti Osztály által 1955-ben készített „Jellemzés”-ben sok találó megállapítás található. Eszerint szakmai tevékenysége kiváló, minden fáradozása a gyógyítás és tudomány elősegítését szolgálja. „Magatartása kissé merev, tartózkodó. Az intézet ügyével nem igen foglalkozik (ez ilyen kategorikusan nem helytálló: K. L), csak a tudományos munkának él. Munkatársai becsülik”, bár problémáikat röviden és „túl hivatalosan” intézi el. „Ez részben azzal magyarázható, hogy némelykor úgy elmerül a kutatásokban, annyira szórakozott, hogy nem veszi észre a körülötte történteket.”
Kedvetlen és formális volt a tanszéki előddel, Entz Bélával történt találkozás is, és ez a hangulat volt tulajdonképpen jellemző végig személyes kapcsolatukra a pécsi évek alatt. A két jeles pathologus személyiségét és működését egymás mellé állítva, lényegében érthetővé válik mindez. Életkor, iskola, szemlélet egyaránt markánsan elkülönítette őket, és miután a maga módján mindkettő kiforrott egyéniség volt, e különbségeket érzelmileg nem tudták kiegyenlíteni, amit feltétlenül csak sajnálni lehet.
Entz Béla (1877–1959) már szárnyait bontogató pathologus volt Genersich Antal mellett, amikor Romhányi meglátta a napvilágot, és egyetemi tanár, amikor későbbi utóda még a középiskola padjait koptatta. Mindez nemcsak időben, hanem szakmai, társadalmi, politikai miliőben is hatalmas távolságot jelez a két ember között. Entz a német orientáltságú klasszikus pathologia neveltje és művelője volt, uralkodó motívummá tette azonban maga is a klinikopathologiai szemléletet, élettel töltve meg így az általa képviselt stúdiumot. Ezért tudott maradandó hatást gyakorolni tanítványaira, akik legalább olyan lelkesedéssel tekintettek és tekintenek vissza személyére, mint Romhányira egykori növendékei.
Romhányi szakmai iskolájáról már korábban szóltunk. A Balogh Ernő által képviselt stílus ugyan szintén szilárd klasszikus pathologiai alapokon nyugodott, az akkor uralkodó német iskola hatása mellett azonban érdemi hangsúlyt kaptak benne az angolszász, elsősorban egyesült államokbeli irodalom és kutatási irányzatok, az experimentum, határterületi tudományok erőteljesebb érvényesítése. Mindkét iskolának és intézetnek egyaránt erőssége volt az elkötelezetten gyakorolt, szuggesztív, a gyakorlati ismeretekre és szemléletre nagy súlyt helyező, magas szintű oktatás. A legnagyobb különbség azonban a személyiségben mutatkozott közöttük. Entz méltóságteljes, de mégis közvetlen, nyitott, humorral ötvözött egyénisége, az egyetemi és a szélesebb társadalmi közélet iránti érzéke és aktív szereplése szöges ellentétben állt Romhányi befelé forduló, egész lényét és minden energiáját csak munkájának szentelő, aszkétikus vonásokat hordozó egyéniségével, ami alapvetően megszabta pl. az intézeten belüli és azon kívüli személyes kapcsolataik alakulását és hangulatát.
Ha életükben nem is tudtak érzelmileg közeledni egymáshoz, később mégis megbékéltek az időben és emlékezetben.
A Pécsi Orvostudományi Egyetem 1977-ben méltó, ünnepélyes formában emlékezett meg Entz Béla születésének 100 éves fordulójáról. Az ünnepi megemlékezések között kiemelkedett Romhányi nagyszabású emlékelőadása, amely a „Törekvéseink a mikroszkópos morphologiától a finom szerkezeti kutatás felé” címet viselte, mondanivalója azonban ennél jóval bővebb volt. Tulajdonképpen 25 éves professzori működésének csodálatosan megkomponált számvetése volt ez, beleszőve vallomásait a tudomány műveléséről és a pathologiáról, mindezt Entz Béla emlékezete köré építve, tisztelgő főhajtással. Akik ezt az előadást hallhatták vagy ma a Pécsi Orvostudományi Egyetem 1976/77. tanévi Évkönyvében teljes terjedelmében olvashatják, egyedülálló benyomást szerezhetnek Romhányi személyiségéről és életművéről. Érdemes ezért itt is közreadni ennek gondolatait, jórészt Romhányi szavait idézve.
A pécsi kezdet idején két gond nyomasztotta. Az egyik: „Nehéz nagy előd utódjának lenni … aki szakmai és életreszóló bölcs tanításait szinte aphorismaszerűen sűrítve tudta átadni tanítványainak: nehéz utódjának lenni úgy, … hogy ne szenvedjen törést a genius loci, amivel Entz Béla fémjelezte a pécsi intézetet.” Romhányi ekkor olyan idős volt, mint Entz találkozásuk és váltásuk idején, s bár ekkorra már régen ő fémjelezte az intézetet, az idős ember bölcsessége, ha későn is, de még mindig időben megteremtette a megbékélést a két nagy egyéniség között.
A másik gondot „a jövő útkeresése” jelentette, a korábbinál nagyobb lehetőségek mellett nagyobb felelősség terhét is kiróva. „A biochemia mindjobban rájött (az ötvenes évek elején járunk), hogy az életfolyamatok nem valamely diffus kolloidális közegben, hanem meghatározott biológiai struktúrákon zajlanak le: a makromolekulák világában. Így tört be a biológiai morphologiába a mikroszkópos dimension túli makromolekuláris struktúrák megismerésének igénye.
Entz professzortól tanultam (hiszen sokszor meglátogatta az Intézetet), hogy a tudomány világában nemcsak a pillanatnyi ismeretanyag a fontos, hanem inkább az, hogy milyen irányban kell keresnünk az előrehaladást, még nehézségek ellenére is, mert ez a tudomány fejlődésének belső törvénye: nehogy a könnyebb ellenállás felé tévedjünk el a tudományos kutatásunk útjain. Az útkeresés ebben az időben azért is döntő volt, mert már kezdtek jelentkezni a csírái a molekuláris biológiának, amit főleg a DNS genetikai szerepének felismerése jelzett Avery 1944-ben tett felfedezésével. Ekkor már sejteni lehetett, hogy új tudományos korszak indul el a biomorphologiában. Így tehát a submikroszkópos struktúrák megismerésére irányuló törekvésünk reális szükségszerűség volt a pathológia számára is. És ezen át remélhettük, hogy jobban kibontakozhat a morphológián alapuló funktionális szemléletünk.
Azt mondják (Carlyle), hogy minden folyamatnak a kezdeti csírái a legfigyelemreméltóbbak. Ha már most 25 év távlatából és talán objektívebben nézem magunkat fiatal munkatársaimmal: Kelényi Gáborral, Jobst Kázmérral, Kádas Istvánnal, Németh-Csóka Mihállyal, akkor nem tudom, hogy azoknak optimista hitét az előrehaladásban vagy szorgalmát és kitartását csodáljam: hiszen akkor inkább csak álomszerűen körvonalazott elképzelésünk volt az előrehaladás irányáról és módszertanáról. …
Ha igaz, hogy a módszer minden (K. Ludwig), akkor visszatekintve a kezdeti időkre azt mondhatjuk, hogy mélyről kellett elindulni és magunkon segíteni: műszert összehozni és módszertant fejleszteni.
Mindössze két kölcsönkapott polarisator szűrővel érkeztem meg, kellően még ki nem épített elméleti és gyakorlati alapismeretekkel a polarisatiós mikroszkópia adta lehetőségekről a submikroszkópos szerkezetkutatás területén, de – utólag nézve most már láthatóan döntővé vált kérdéssel – amely csírája lett a submikroszkópos kutatásaink egész kibontakozó spektrumának. Nevezetesen: miért nem kettőstörők a sejtmagok, mikor maga a DNS intensív negatív kettőstörő? Erre a kérdésre csak néhány évi, más irányt vett kutatások során nyertünk választ, igazi serendipity módjára.
Azt hiszem, Koestler mutatott rá egy helyen arra, hogy mik az alkotó tudományos tevékenység alapvető feltételei. Ezek között szerepelnek: 1) a „prepared mind”, a tudományosan felkészült elme, 2) az aktuális probléma világos áttekintése, 3) tudni lebontani a komplex kérdéseket egyszerűbbre, 4) tudni felhasználni a serendipityt, tehát nem ragaszkodni mereven előzetesen körvonalazott tudományos terv keretéhez, 5) rendelkezni megfelelő módszertannal és 6) nem utolsósorban a szerencsével.
De Pirami szerint nem is igazi kutató, aki sohasem találkozik a szerencsével. Úgy gondolom, hogy mi is találkoztunk a szerencsével, de sokat segített a serendipity is. … Csak folyamatosan, menet közben bontakozott ki előttünk a probléma világos áttekintése, és tudtuk a polarisatios optikai módszertanainkat potenciálisan nagy teljesítményű eljárásokká fejleszteni.
A módszertanunk alapjait képező reakciókat később szükséges volt megfelelő névvel megjelölni, és ezeket topooptikai reactioknak neveztük el. Ezeknek lényege, hogy (akár elektronmikroszkóposan is) rejtett, rendezett micelláris vagy molekuláris struktúrákra színtelen vagy festékmolekulák rendezett rárakódását érjük el, és ezáltal erős kettőstörés alakul ki. Ez könnyen felismerhetővé teszi a rejtett struktúrát és annak elemzését teszi lehetővé. … Ezek kifejlesztésében két egyszerű lelet bizonyult döntőnek: 1) új lehetőséget találtunk (szerencsével) a laza, rendezett kötésben levő molekulák rögzítésére a struktúrákon ún. utóprecipitációval, amellyel együtt járt a kettőstörés lényeges felerősödése, és 2) találtunk olyan lefedési módszert, amellyel kikerülhettük a víztelenítés destruktív hatásait: a gummiarabicumot. …
Az első érdemleges ultrastrukturális felismerés: a rugalmas rostok filamentosus ultrastruktúrájáról tisztán serendipity eredménye volt. A sejtmagvak kettőstörésének problémáját kutattuk. … A magokon nem észleltünk semmit, de … feltűnt, hogy a rugalmas rostok enyhe negatív kettőstörést mutatnak, ami submikroszkópos, láthatatlan filamentosus szerkezetre utal. … A rugalmas rostok ultrastrukturális filamentosus szerkezete nem nagy érdeklődést keltett, mert az elektronmikroszkóp számára akkor még ismeretlen volt. … Az elektronmikroszkópia nehezen tudta követni a polarisatio egyszerű módszerével kimutatott filamentosus helicoid szerkezetet, amit az elektronmikroszkópia valószínűleg nem is fog tudni konkrétan felismerni, mert ultravékony metszeteiben ez a rendszer már nem rekonstruálható.
Amint a rugalmas rostok ultrastrukturális filamentosus felépülésének felismerése serendipity módján történt a mag DNS ultrastrukturájára irányuló vizsgálatok során, úgy a rugalmas rostok strukturális organisatiójára vonatkozó vizsgálatok vezettek serendipity módjára a mag DNS rejtett ultrastruktúrájának felismerésére. A rugalmas rostok prolongált trypsin emésztése során a rivanollal vagy toluidinkékkel festett sejtmagok intensív kettőstörést mutattak a DNS-t burkoló histonok eltávolítása folytán…
Jobst Kázmér, majd vezetése alatt Kellermayer Miklós ezen úton haladva jutottak el kiterjedt vizsgálataikban a nyugalmi magok DNS-fehérje komplexumainak analysisével távlati szempontból fontos cytológiai megállapításaikhoz.
További szerencsés körülmény volt, hogy kezdetben az acridin festék rivanollal próbálkoztunk a DNS ultrastruktúrájának vizsgálatában, … mert ennek nyomán sikerült eljutni a laza orientált festékkötések rendezett stabilizálásához a festékkötő struktúrákon. Ehhez a pancreas ergastoplasma (EP) RNS struktúrájának tanulmányozása vezetett. … Hosszas kísérletek ellenére sem sikerült rivanollal orientált festékkötést elérni, … akkor segített a szerencse: nevezetesen azon adat, hogy a rivanolt quantitative oldatból úgy mutatják ki, hogy ferricyaniddal kicsapják. … A labilis festékkötések stabilizálása ferricyaniddal alapmódszertanná vált. … A máj EP membránjai csak akkor adnak orientált festési reactiót, ha a struktúra redukált állapotban van, vagyis elektronokkal feltöltött. … Ezen leleteket, amelyek az elektronok jelenlétét ill. hiányát demonstrálják biológiai membrán struktúrákon, a szerkezetanalysis csúcsteljesítményeként tekinthetjük. Nem ismerünk hasonló teljesítményt egyéb morphológiai vizsgáló módszerek területén.
…A további finomszerkezettani kutatások három területre szorítkoztak: sejtnukleinsavak, cytomembránok és a kötőszöveti intercellularis állományra ép és kóros körülmények között. … E téren kiterjedt vizsgálatok történtek Németh Árpád, Molnár Lenke közreműködésével.
Megállapították, hogy a sokat vitatott metachromasiás festődés orientált festékkötés eredménye, így először sikerült permanens módon a metachromasiás reactiót megőrizni, és annak erősségét a kettőstörés erősségének mérésével quantitatívan kifejezni az ún. metachromasiás index vagy anisotropia index fogalmával, amely az irodalomban általános alkalmazást nyert. Ezek során derült ki, hogy a kötőszöveti alapállomány savi polysaccharidjai nem amorph, hanem micellaris rendezettségben vannak jelen. Ezen vizsgálatok Németh-Csóka Mihály – Módis László nevéhez fűződnek.
A rugalmas rostok congo affinitásának vizsgálata vezetett el a selektív kollagen reactiók felismeréséhez, és menet közben az amyloid typusok enzymatikus és ultrastrukturális elkülönítésének gyakorlatilag fontos lehetőségeire. …
Szöveti polysacharidok molekuláris rendezettségének polarisatios optikai kimutatása … módszertani eljárásaink egyik csúcsteljesítményének tekinthető. … A reactio lényege, hogy perjódsav oxydatio után a vicinális OH gyökök dialdehydekké alakulnak át, amelyek képesek a bisulfitot megkötni (a bisulfit aldehyd blokkoló reagens) és így negatív töltésűekké válva, toluidinkékkel festhetőkké válnak erős savi közegben is. … A reactiot aldehyd bisulfit reactionak: ABT reactionak neveztük el (Fischer János, Németh Árpád, Molnár Lenke, Deák György, Karlinger Kinga).
Leleteink új betekintést engedtek a szöveti elemek ultrastrukturális organisatiojába, és így teljesen új functionális morphológiai szemlélet alapjait szolgáltatták, és helyenként a gyakorlat számára is új lehetőségeket teremtettek. Észleleteink természetesen nem bontották meg a kórbonctan átfogó egységét. Mindig szigorúan támaszkodtunk a boncterem mindennapi makroszkópos anatómiai tanításaira, és őrizzük a kórbonctan átfogó morphológiai egységét a makroszkópiától a mikroszkópia világán át a submikroszkópos dimenziók világáig.
… A kórbonctan nem a szervi elváltozások descriptiojának a tana, hanem az emberi szenvedések, a Pathosok tana makroszkópos szervi, mikroszkópos és ultrastrukturális elváltozások tükrében: a functionális relatiok és pathogenesis fényében. Úgy gondolom, hogy ha az ilyen meghatározású kórbonctan tovább tudja fejleszteni morphológiai ismeretanyagát bármely szinten és azokat functionális jelentőségükben megvilágítva hatékonyan tovább tudja adni az orvosképzés szintjén, és erősen támaszkodva a boncterem tanításaira, termékeny kontaktusban továbbítani tudja postgraduális szinten a gyógyító orvostudományi szakmák művelői felé, akkor, úgy gondolom, a kórbonctan (mint morphológiai szakma) képes lesz a jövőben is megtartani alapvető jelentőségét a functionális orvosi disciplinák között.”
Nagyfokú szerénységét jelzi, hogy ismételten kiemelkedő szerepet tulajdonított munkásságában a serendipitynek és a szerencsének. Két megjegyzés ehhez. Utólagosan előrelátni csak avatott szem képes. Egy régi mondás szerint pedig van véletlen és van szerencse, nem véletlen azonban, hogy a szerencse kihez szegődik.
Az előbbiekből feltáruló szemlélete, munkássága, eredményei túlzás nélkül korszaknyitónak ítélhetők. Már láttuk és látni fogjuk még, hogy közvetlen környezetében, elsősorban tanítványai és munkatársai körében, szinte rajongó elismerést aratott és életre szóló, pályákat meghatározó nyomokat hagyott tanítása. Tanainak és eredményeinek értékével azonban biztosan nem állt összhangban a szélesebb körű szakmai és hivatalos elismerés. Ennek oka nem utolsósorban saját maga volt. A munka megszállottjaként a munkát önmagáért szerette, és az eredménynél nagyobb jutalmat nem tudott elképzelni. Munkásságának bibliográfiájából kitűnik, hogy szorgalmasan publikált ugyan, és publikáltatott munkatársaival, igazában nem törődött azonban azzal, talán nem is értett igazán hozzá, hogy jól tudja „eladni” azt, amit alkotott. Szilárd meggyőződése volt, hogy az eredmény mindenképpen utat tör magának, ami a valóságban nem feltétlenül vált be. Láttuk, hogy budapesti fiatal éveiben ismételten külföldi tanulmányutakon járt, kiforrott kutatóként viszont azt vallotta és hirdette, hogy otthon, a saját munkahelyen kell alkotni, külföldre utazgatni felesleges. Ezt a nézetét érvényesíteni kívánta munkatársain is, akik akkor, amikor már ez lehetséges volt, szinte lopva szerveztek maguknak külföldi tanulmányutakat. Előbbiek magyarázzák, hogy mindössze 2 külföldi előadói szereplését jegyezhetjük fel: Párizsban a Nemzetközi Histochemiai Kongresszuson (1960) és Berlinben a „Die heutige Stellung der Morphologie in Biologie und Medizin” c. nemzetközi szimpozionon (1968). Mindkét alkalommal polarizációoptikai eredményeiről számolt be. Makacsul és érthetetlenül távol tartotta magát a magyar pathologiai közélet eseményeitől is. Soha nem jelent meg pl, a népszerű és sikeres országos szövettani metszetkonzultációkon, nagy élményektől fosztva meg a hallgatóságot. Ezzel értetlenséget, sőt sértődést váltott ki a hazai pathologusok táborában. Talán ebből adódott, hogy a magyar pathologusok széles rétegében, akik csak távolról szemlélhették őt, az a vélemény alakult ki róla, hogy eredeti, nagyszerű vénájú morphologus kutató, csodálatos előadó, de nincs köze a hétköznapokhoz, a klinikai pathologiához. Tragikus félreértés, amit talán még kicsinyes féltékenykedés is segített szítani.
A hivatalos elismerések sem hiányoztak ugyan, de alatta maradtak annak, amit joggal kiérdemelt volna. Ebben ismét csak szerepet játszott az előbb már említett magatartása, és talán az a politikai-társadalmi miliő is, amelyben aktív pályája zajlott.
Természetesen belőle sem hiányzott bizonyos fokú egészséges hiúság, és miután – ha nem is hirdette fennen – nagyon is tisztában volt maga és intézete teljesítményével, a maga módján nagyvonalúan kifejezésre juttatta néha sértődöttségét, pl. a tudományos minősítéssel kapcsolatban.
Az éppen e munka születése idején kimúlóban lévő tudományos minősítési rendszert 1952-ben vezették be, negatív visszhangok és sértődések közepette. Az egyetemi tanárok jelentős hányadát, köztük Romhányit is az orvostudomány kandidátusává nyilvánították, megszabva a magasabb, a doktori fokozat eléréséhez szükséges feltételeket. Romhányi joggal sértve érezte magát, különösen bizonyos személyi összehasonlítások alapján. Környezetében, de szélesebb körben is osztatlan felháborodást keltett ez a méltatlan eljárás, amit nem enyhített az a körülmény sem, hogy azon kevesek közé sorolták, akik időhatár és egyéb megkötöttség nélkül benyújthatták akadémiai doktori értekezésüket. Romhányi tüntetően mellőzte a lehetőséget, mintegy rangon alulinak deklarálva azt. Csak az egyetem rektora, Donhoffer Szilárd erélyes fellépésének eredményeként, továbbá családjára és intézetére való tekintettel nyújtotta be 1967-ben doktori értekezését: „A kötőszövet sejtközi állományának ultrastrukturájáról topooptikai reakciók, polarisatios optikai vizsgálatok alapján” címmel. A „tudományok doktora” címet 1968. február 7-én tartott vitaülésen nyerte el. Sajnos, a várhatónál jóval kevesebben részesültek abban az élményben, hogy az eseménynek személyes tanúi és tüntető ünneplői lehessenek, miután Romhányi formálisan titokban tartotta (Pécsett pl. nem publikálta) a szerencsés résztvevők számára hatalmas élményt jelentő eseményt, talán utolsó megnyilvánulásaként korábbi passzív rezisztenciájának.
Ismételten említett visszahúzódó magatartásából eredhetett, hogy a Magyar Pathologusok Társasága mellett csupán a Magyar Élettani Társaságnak és a Magyar Biofizikai Társaságnak volt tagja. Annál rangosabb elismerés volt, hogy a nagy múltú Deutsche Akademie der Naturforscher Leopoldina, Halle 1967-ben, 5423. anyakönyvi sorszám alatt bejegyezve, a „Pathologia” szekció tagjává választotta.
És a Magyar Tudományos Akadémia? Romhányi úgy fejezte be aktív pályafutását, hogy e jeles intézmény igényt tartott ugyan munkájára és közreműködésére, de nem választotta tagjai sorába. Erre csak jóval később került sor, élete utolsó éveiben, amire később térünk majd vissza. Kísérletek pedig történtek korábban is jeles ajánlók részéről. Az első javaslat megválasztására 1972-ben történt Donhoffer Szilárd és Környey István rendes tagok részéről, majd ennek eredménytelensége után 1975-ben a második. A Baló József, Kerpel-Fronius Ödön, Környey István, Lissák Kálmán, Miskolczy Dezső rendes tagok, továbbá Flerkó Béla és Hollán Zsuzsa levelező tagok által aláírt előterjesztések szerint Romhányi tudományos munkássága messzemenően kimeríti az akadémiai tagság követelményeit, amit maga az Akadémia is elismert tulajdonképpen azzal, hogy Orvosi Osztálya tanácskozó tagjává választotta, és 1973-ban Akadémiai Díjjal tüntette ki. Az 1975-ös felterjesztés aktualitását egyébként az adta, hogy Romhányi Györgyöt abban az évben az Állami Díj II. fokozatával tüntették ki.
Ez volt az első olyan hivatalos elismerés, amely végre méltó volt munkásságához és tudományos eredményeihez. Az indoklás: „A szövetek molekuláris biológiai szintű organizációjának kutatására kidolgozott eljárásért, több évtizedes eredményes oktató nevelő munkájáért.” Az esemény kitörő örömöt és elégtételt jelentett mindazoknak – nem keveseknek –, akik addig a méltó elismerést joggal hiányolták. Érdekes, hogy a váratlanul érkező, meglepetés erejével ható magas kitüntetést Romhányi is tőle szokatlan örömmel fogadta, és bizonyára elégtételt és gyógyírt jelentett számára számos korábbi méltatlan mellőzésért, ha utóbbiakról nem is nyilatkozott.
Mint a bevezetőben is szóltunk már róla, egyébként megkapta mindazon „rutinszerű” kitüntetéseket és elismeréseket, amelyek abban az időben az átlag egyetemi tanárt megillették (Kiváló orvos cím, Munka Érdemrend arany fokozata nyugalomba vonuláskor stb.). A sors szép gesztusaként a nyugalomba vonulását követő, nem rövid és aktivitással telített periódusban további jóleső elismerésekben és kitüntetésekben részesült, erről majd a megfelelő fejezetben szólunk.
